„Talán még ma is élnek öregek faluhelyen, akik derűs estidőben, mikor a fényes csillagok között teli képpel helyezkedik el a hold, Dávidot látják hegedülni és zenéjére Cicellét táncolni a holdudvaron. Nem annyira jó szem kellett az ilyen látomáshoz, mint inkább hit a régi regékben, az évszázadokon át fennmaradt hiedelmekben és babonákban, melyek apáról fiúra szállva kialakították nálunk is a vidék mitológiáját.” (Herceg János)
Hiánypótló irodalomtörténeti kötet Mák Ferencnek a Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent munkája, amely a XIX. század végének feltérképezésével tekinti át alapos részletességgel vidékünk irodalmi múltját. A szerző kutatási területe a Bácska, Bánát, Dél-Baranya, valamint Szlavónia és a Muravidék XIX. századi újraalkotási és XX. századi leépülési folyamatainak oknyomozó feltárása. Alapkutatásként összeállította az említett területek 1816 és 2006 közötti közel kétszáz évének történeti bibliográfiáját. A szerző bevallása szerint első írásainak megjelenése óta folyamatosan az általánosan elfogadott és megcsontosodott tévhit felszámolásáért küzd, mely szerint „a történelmi Magyarország déli területein a török hódoltság megszűnését követően nem alakult ki önálló, saját törvényei szerint fejlődő, közéletet alakító, tudományépítő magyar kultúra, csupán a népélet öltött saját belső törvényeire és rendjére épített formát”.
Mák Ferenc 2011 óta a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet külső munkatársaként végzi kutatómunkáját, jelentős tanulmánykötetei a következők: A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája (2008); Magyarok a Vajdaságban 1918–1945. Kronológia (2012); Vesztegzár. Jugoszlávia és utódállamai – Szerbia, Horvátország és Szlovénia – magyarságának sorstörténetéből (2013); Sajtó a birodalom határán. Hírlapok és nemzeti újjászületés a kiegyezés utáni Délvidéken (2019).
A kötet előszavában a szerző azzal a kérdéssel indít, vajon miért elégedtek meg tudományos életünk csaknem egy évszázada során a kutatók azzal, hogy műkedvelői törekvés címszó alá sorolták a vidékünk irodalmi intézményesítésére tett kísérleteket, az irodalmi értékeket távolságtartással kezelve, a vidékiség látszatát keltve. „Kellett lennie egy pillanatnak, amikor a polgár úgy érezte: a művelésbe vont sivár ugar és szellemi igényeinek immár biztos alapja: olyan alap, ahol minden álmát és elképzelését megvalósíthatja, tervét és jóindulatát kiteljesítheti úgy, hogy azzal egyszersmind a nagy közösség, a haza üdvét is szolgálja” – írja Mák Ferenc. A Délvidék magyarsága hosszú évtizedekig a nemzeti önazonosság történeti megismerésének tilalmai közé kényszerítve létezhetett csak. Amint azonban arra Kende Ferenc 1940-ben megjelent tanulmányában rámutatott, „a magyar kisebbségi társadalomnak, ha nem akar elpusztulni, elsősorban a szellemiségében kell megújhodnia”.
A nagy lélegzetű munka a következő fejezetcímek alatt tárgyalja az irodalom és a nemzeti újjászületés történetét a Délvidéken 1867-től 1920-ig: Parlagon heverő táj (Dél-magyarországi utazók a XVIII. és a XIX. században) – a magyar útirajz-irodalom képviselőinek beszámolói a török hódoltság után újra felfedezésre váró magyar tájakról; A gimnáziumok és a tudós tanárok szerepe a délvidéki magyar polgári kultúra megteremtésében; A város intézeteinek koronája – Szabadkai Főgimnázium; A beamterek és a megyeszékhely – Zombor és a tudós tanárok; Régibb keletű szerencsétlen viszonyok öröksége – Újvidék és a magyar irodalom; Protocolum a városról – Pancsova és a tanítómesterek; Polgári jogok és polgári kötelességek – Nagykikindai gimnázium; Józan ítéletű polgárok legyenek – Versec: polgári iskola, főreál vagy gymnasium?; Bízzunk ifjúságunk teremtő szellemében – Fehértemplom, a klaszszika-filológia műhelye. Ezek a fejezetek a szellemi építkezés epizódjainak történetét vázolják fel. Ugyanis, mint a műben olvashatjuk, „a polgár előbb iskolákat, tanári közösségeket, irodalmi műhelyeket, egyesületi fórumokat, megszólalási lehetőségeket teremtett magának ahhoz, hogy a versnek, a novellának, a publicisztikának legyen olyan erőtere, ahol a küldetését teljesítheti”. Az Irodalmi társaságok – írói pályák című fejezetben részletesen értekezik a századforduló magyar irodalmának két jelentős képviselőjéről, Gozsdu Elekről (akinek zombori éveit is feltérképezi a tanulmány) és Papp Dánielről (az ómoravicai születésű, ma is egyik legtitokzatosabb magyar íróról, akit a déli vármegye adott az irodalomnak). Az utolsó fejezetben (A klasszika-filológiától Ady Endre költészetéig) az összefoglaló megjegyzések kaptak helyet.
Mák Ferenc kiemelkedően fontos kutatómunkát végez irodalomtörténetünk múltjának kutatásában. Legújabb, nagyívű munkájával is alátámasztja abbéli meggyőződését, hogy napjainkban döntően fontos a Délvidék XVIII. és XIX. századi irodalmának felfedezése és újraolvasása. „Munkámmal azt szeretném bizonyítani, hogy a Bácska és a Bánság területén élő magyarság irodalmi, művészeti, tudományos és történelmi teljesítménye olyan kincs, amely része egy tágabb – az egész nemzet tulajdonát képező – örökségnek, amelyre nemcsak az itt élő magyar nemzetrész tarthat számot, hanem egyetemes magyar értéknek is tekinthető” – írja. A szerzővel egyetértve bizton állíthatjuk, hogy „a források és a művek mélyén ott rejlenek a kételyeinkre és kétségeinkre adható válaszok”. A művekben megmutatkozik a magyar Délvidék kultúrájának sokszínűsége, egyedülálló hangulata, irodalmi-történelmi örökségünk virágoskertjének díszeiként. Papp Dániel sorait idézve: „Mi van a fölszín alatt a Bácskában?… Hogy is kaparhatná azt ki idegen patkó?!… A Pegazusnak, a patkónak odavalónak kell lenni, hogy a füvek és nádasok alatt megtalálják a tündérkastélyt. Mert az megvan nálunk, és én itt még sok száz sort írhatnék az aranyról és a napsugárról, ami a szívemben világít, ha hazagondolok a messzeségből.” (P. D.: Tündérlak Magyarhonban. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980, 8–9.)
Mák Ferenc: Cicelle virágoskertjének díszei. Irodalom és nemzeti újjászületés a Délvidéken 1867–1920. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. május 15-i számában)
Izgalmas időutazásra invitál bennünket Péter László, évezredeket felölelő utazásra. Legyen szó a görög kultúráról, Dürer fametszeteiről, Leonardo Az utolsó vacsora című festményéről, Kondor Béla „hajnali szépségű” grafikáiról; mindig úgy ír a művészeti alkotásokról, hogy az adott kor eszméi, az akkori ember, művész világlátása, gondolkodásmódja is benne van.
A mondás szerint egy kép többet mond ezer szónál, és ez a megállapítás érvényes a képeslapokra is. A XXI. század embere vizuális típus: olvasás helyett szívesebben nézeget képeket, hiszen – amellett, hogy szellemileg kevésbé megterhelő – ezzel rövid idő alatt relatíve több információhoz jut. Nem véletlen, hogy reneszánszát éli a fotók és képeslapok gyűjtése, azok digitalizálása. A digitalizált képek pedig megjelennek a virtuális térben, és a közösségi oldalakon is nagyon népszerűek.
E könyv írója amellett, hogy nagyszerű, unikális költő, az irodalmat, a szakmáját remekül ismerő irodalomtörténész és esszéíró is. Esszéista hozzáállása némileg Babitséra emlékeztet, aki irodalomtörténészként is nagyot alkotott ‒ gondoljunk csak Az európai irodalom története című művére ‒, vagy Szerb Antal is eszünkbe juthat róla, pontosabban egy olyan Szerb Antal, aki nemcsak prózaíró, de lírikus is.
X. Leó pápa alatt ért tetőpontjára a reneszánsz egyház dölyfös, dőzsölő uralma, a pápa is búcsúcédulákat árult, ez a bűnbocsánati lehetőség az egyházi hatalom legjövedelmezőbb üzletágának számított. Az üdvösséggel való kereskedéssel szemben indult el a reformáció, és ezáltal lettek Luther Márton és a pápa esküdt ellenségek.
Ígér valamit az olvasónak Szabó T. Anna Szabadulógyakorlat című, harmadik novelláskötete; a novellák felmutatják a szabadulás lehetőségét a sorsszerűség sémái alól, az olvasók megtalálhatják bennük a saját életükhöz, kérdésfeltevéseikhez is közel álló forgatókönyvet...
Nem túlzottan rajongok a kortárs költészetért, mert a szerzők sokszor túlzottan a formaiságra helyezik a hangsúlyt. Ennek következményeképpen elveszik az érzés és a mondanivaló, amely mindenképpen fontos, hogy megjelenjen bármilyen jellegű írásban is.
„A könyv mindig jobb!” Valószínűleg mindannyian találkoztunk már ezzel a kijelentéssel, és attól függetlenül, mennyi ráció lapul mögötte, egy dolgot egyértelművé tesz: sokak szerint ez a két művészeti forma szemben áll egymással. Pedig erről szó sincs, már csak azért sem, mert a filmművészetnek sok más önkifejezési forma mellett az irodalom is meghatározó összetevője.