Tian Er: A halálba tippelt ember. Kocsis Kiadó, Budapest, 2022
Milyen a jó kortárs kínai novella? Ugyanolyan, mint az európai vagy a dél-amerikai, hiszen az emberek – akikről szól – mindenütt egyformák: együttérzők, a háttérben meghúzódók, az árral sodródók, a sorsukat a saját kezükbe vevők, főnökösködők, önfeláldozók, kegyetlenek, gonoszkodók, ügyeskedők, kárörvendők – a körülményeiktől, élettapasztalataiktól, jellemüktől függően.
A címadó novella hőse, Vaksi Liang Shun egy kínai idősek otthonában él, mégpedig „ösztöndíjasként”, hiszen szerény nyugdíja nem elegendő az ellátás költségeire. Egész életében elnyomták, embertársaitól jócskán kapott rúgást, szeretetet, figyelmet annál kevesebbet. Amikor gyengélkedik, és lakótársai szorgalmasan látogatják szerény kis szobájában, komoly felismerésre jut, a vigasztaló, együttérző szavak ellentétes hatást váltanak ki az ágyban fekvőből: azon kezd agyalni, biztosan a kedvességgel, figyelmességgel palástolják, hogy halálos beteg. Miközben a gyengélkedő átadja magát a kételynek, elveszíti az életerejét, kihuny benne az életösztön. Ezért nem fogad látogatót, talpra állítja, s kegyetlen játékot ajánl kártyapartnereinek: bizonyos összeget arra tegyenek fel, ki lesz a következő az otthonban, aki meghal. Az egész pénzt az söpri be, aki eltalálja. Annyira sikeresen tippel, hogy rettegni kezdenek tőle az otthon lakói, s mindenki védelmi pénzt fizet neki, nehogy őt nevezze meg, ne őt tippelje a halálba. Szinte élet-halál ura lesz ez az egész életében a háttérbe szorult, a szürke tömegbe belesimult ember. Végül ez a kegyetlen tippelős játék okozza a halálát is. S miközben a lelke már elindul a nagy útra, visszapillant élettelen, rút testére, és csak arra tud gondolni: létezett a földi világban egy idősek otthona, amely egy rövid időre az ő felségterülete volt.
Egy másik novella hőse, Li Ke nem egy tipikus XXI. századi fiatal: apjához hasonlóan ő is taoista pap lesz, visszatér a szegényes, hegyi falujába a városi egyetemi tanulmányai után. Avatási szertartása estéjén apját halálos baleset éri, ő pedig a búcsúztató ceremónia során rádöbben: nem a jó álláshoz szükséges protekció vagy más életformamodell ismerete híján választotta ezt a hivatást, hanem ez az ő igazi útja, itt van otthon.
Öreg Huang rendőr, nem kis életismerettel rendelkezik, az átlagosnál jobban belelát az emberek lelkébe. Ezért is tudja rács mögé juttatni a kegyetlen taxisgyilkosság elkövetőit. Közben persze a nagy kínai gyárváros, a piti és nagyobb kaliberű bűnözők, a korrupció világába is betekintést ad az 1977-ben született, többszörösen díjazott író.
A piaci galambárus – akinek igencsak rosszul megy az üzlet – el nem tudja képzelni, hogy állandó vevője, egy szelíd tekintetű, vézna tizenéves lány miért vesz tőle annyi madarat. Az olvasó gyorsan megismerkedik a valósággal: az együgyű lány anyja és mostohaapja prostituáltakat futtatnak, és a galambvér akkor kell, ha a kuncsaft a lepedőn jól látható bizonyítékot szeretne, hogy jókora összegért szűz lányt kap. A mostohaapa jó pénzért a kiskorú lányt is kiközvetíti, aki e légyott során olyan súlyos sérüléseket szenved, hogy a mostohaapa és a prostituáltak letartóztatására érkező, az ajtót berúgó rendőrök mentik meg az életét azzal, hogy kórházba szállítják. Persze, ez csak a szimpla történet, ami izgalmassá teszi a novellát, az az érzelmi manipuláció sokféle változatának, a gátlástalanságnak, az ügyeskedésnek, az elferdített igazságnak a hol nyers, szókimondó, hol csak finoman érzékeltetett leírása.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Az Osiris Irodalomtörténet – Tanulmányok című sorozat legújabb darabja a 2023 februárjában megjelent Kemény Zsigmond emlékezete című kötet, amely váratlan megjelenésként is meghatározható, mivel az említett irodalomtörténeti sorozat elsősorban olyan szerzőket tárgyal, akiknek a magyar nyelvterületen kultuszuk van. Kemény Zsigmond nem tartozik közéjük, neve sokak számára ismeretlenül cseng, alakjáról megfeledkeztek, szépirodalmi tevékenységét legfeljebb csak az említés szintén tárgyalják a mai irodalomtankönyvek.
Év elején jelent meg Fellinger Károly legújabb, Bumeráng című verseskötete, mely lényegében egy dupla évfordulót hivatott ünnepelni. Ez a költő 60. verseskötete, amelynek apropója egyben 60. születésnapja is. Az ember ennyi idős korára már annyi mindent látott, s olyan élettapasztalattal bír, hogy olykor nehéz azt szavakba önteni, költői képekbe csomagolni. Fellinger Károly pedig feltehetően úgy gondolta, nem is kell bevonni mázzal azt, ami megtörtént, s ami nyilvánvaló. Ez a dolog pedig maga az élet.
Douglas Preston és írótársa, Lincoln Child, akár közösen, akár külön-külön írnak, szem előtt tartják a tudomány kortárs eredményeit, valamint az emberiségnek a tudományba vetett hitét, a felfedezésekre kiterjesztett igényét. Nem csupán a megmagyarázhatatlan dolgok értelmét fürkésző szándékot, hanem például a mesterséges intelligencia gyakorlati felhasználásának módozatai felé irányuló kíváncsiságot is igyekeznek kielégíteni, vagy éppen a részecskegyorsítás elméletén és gyakorlatán át próbálják megismerni a világegyetem keletkezésének módját, ezenfelül többek közt
Nem is lehetne találóbb mottót keresni Szondy-Adorján György új kötetéhez, különösen, hogy a kötetzáró Kedves Barátom című vers Catullus jól ismert sorait idézi emlékezetünkbe: „szeretni vagy inkább gyűlölni”, teszi fel a kérdést Szondy is, sőt, egyik vers erős állítása szerint „amit gyűlölök, azt cselekszem”. Igaz, nem sok kérdéssel találkozunk a kötetben, és különösen nem ilyen direkt módon.
Hányszor szajkózták a rútak, a tehetségtelenek, a jellemtelenek, a posztmodernek: Petőfi elavult, túlértékelt, istállószagú, pátoszos, gyerekes, és a többi. Nemrég olvastam egy célirányos, minimalista összegzést, miszerint Petőfi a mai popgeneráció számára is tud muníciót szolgáltatni, ráadásul mindenkinek máshogy. Jobban mondva mindenki azt vesz el belőle, ami neki tetszik (még akkor is, ha a saját mondandója hiányát, vagy felettébb furcsa irányát csomagolja be vele), hiszen az ő életműve maga a bőség kosara.
Piszke papa furmányos figura, aki önmagáról nem árul el semmit, inkognitóban mesélget. Ha úgy tartja kedve, visszanyúl az állatmesék hagyományához, ugyanakkor történeteiben a mai kort jeleníti meg. Meséinek logikája sajátos, a helyszínük ismeretlen. Nem derül ki, hogy tundra-e vagy tajga, erdő-e vagy mező, hegyvidék vagy tengerpart, az összefüggő történetek ugyanis kicsit itt is játszódnak, meg ott is.
Koncentráció című új kötetében Szálinger Balázs több verset is ír egy sokunk számára kedves irodalmi szereplőnek, Mikes Kelemennek, hogy a korabeli korhangulat révén világítson rá a jelenkori világunk problémáira, főként az elmagányosodásra és az elidegenedésre. Ezekhez a témákhoz Szálinger igazi poétikai nyelvet talál, ami alatt azt értem, hogy a kötet olvasásakor az a rég nem tapasztalt benyomásunk lehet, hogy igazi, klasszikus értelemben vett verseket olvasunk.
A tavalyi évben jelent meg Zalán Tibor József Attila-díjas magyar költő, író, drámaíró legújabb kötete, az Istenek az árokparton, amely egyszerre korrajz és önéletírás, s valahol egyik sem. Az író szerint műfajtalan könyv, egy sajátos vállalkozás, amelyben olyan rövidprózai műfajok és írások kereszteződnek, mint a tárca, az egyperces novella, a lírai önvallomás vagy épp a kisesszé. A kötetbe válogatott szövegek jelentős része a Napút folyóiratban jelent meg, többségükben önéletrajzi ihletésűek, időben pedig közel negyven évet ölelnek fel.
A trilógia harmadik darabjának elkészülte a Janust követő Galeotto után három esztendőt vett igénybe.
Egy, a halálos ágyán az életére visszapillantó ember és király monológjával kezdődik a történet. Már itt látszik, hogy – folytatván a korábbi gyakorlatot – most sincs szó a korabeli nyelvezet használatáról; jelenkorunk nyelvén szól a mű főhőse, ezzel is erősítvén azt az írói szándékot, hogy a történelem gyakran ürügy a jelen igazságainak kimondására. Egy fontos dolgot máris kiemelhetünk: a király magányosságát ebben a végső helyzetben. Egyébként ez az állapot hasonlít ahhoz, ahogy Nagy Lajos királyt