Tiszaújlak határ menti település Kárpátalján. Többségében magyarok lakják, de élnek itt ukránok, oroszok, cigányok és más nemzetiségűek is. Az ötvenes, hatvanas években itt cseperedett, itt vált felnőtté Fábián László. A Vásártér e gyermekkor fontos helyszíne, csak felmenői meséiből tudja, hogy egykoron az országos vásárokon csizmadiák, szabók, fazekasok kínálták itt portékájukat. Számára feledhetetlen, nem mindig veszélytelen játékok helyszíne ez az ekkor már az ipari, sőt hadiipari szeméttel évről évre mindinkább elborított terület. A Vásártér sorsa szimbóluma is lehet a régi értékek eltűnésének, az élet régi rendje felfeslésének, a hagyományok felszámolódásának.
A Fábián család három generációja évekig a nagyszülők szegényesen berendezett szoba-konyhás házacskájában szorong, sőt ha kell, más családtagoknak is szorít ideiglenesen helyet. A kisfiú itt fedezi fel a világot, nemcsak a saját tapasztalat, hanem a felnőttek elbeszélése is állandó információforrásként szolgál ehhez. Különösen a halkan elhangzott közlések mozgatják meg a fantáziáját. A nemzeti identitása is izgatja, s kérdezősködése nyomán nagyapja velős magyarázattal szolgál az impériumváltásokról, ezek következményeiről. Szűkszavú közlésekből értesül arról is, hogy apja megjárta a Gulagot.
Van a kötetnek egy másik, a gyermekkori történetek között helyet kapó, az elmúlt években játszódó része is: a nagyapakorú férfinak azzal kell szembesülnie, hogy anyja nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is leépül, napi szinten az ő ápolására szorul. Nemcsak a gyermeki tisztelet, a hála, a szeretet segíti át a válságos élethelyzeteken, kavargó érzéseken, hanem az örökölt családi minta is: anyja egykoron minden sérelmét félretéve odaadóan ápolta anyósát.
Térjünk azonban vissza a gyermekkorba: 1956-ban a kisfiú tanúja a felnőttekben felébredő reménynek, hogy győz a magyar forradalom, s nemcsak onnan, hanem Kárpátaljáról is kivonulnak az oroszok. Ők tapasztalják meg elsőként, hogyan válik köddé ez a bizakodás, hiszen itt vonulnak át a magyar forradalom leverésére Moszkvából küldött harckocsik.
Az ébredező öntudatú fiú látja, hogy az orosz tisztek jobban élnek, vannak előjogaik, de jól megjegyzi a kiskonyhában a felnőttek szájából elhangzó, a szovjet hatalomra vonatkozó mondatot is, miszerint „a tizenkét év alatt felforgatták a fél világot, elvittek mindenünket”.
A magyar népmesék, a családi történetek, a nagyapától, apától hallott magyar hazafias versek is hozzájárultak, hogy amikor felmerül a kérdés, magyar vagy ukrán iskolába akar-e járni, a gyermek nem habozik egy pillanatig sem, a magyar osztályt választja. Holott a település lakóinak egy része gyermekeit előszeretettel íratja szláv iskolába, ettől remélve, hogy lányuk, fiuk jobban érvényesül majd az életben. Persze, a tiszaújlaki magyaroknál is jelen van a nyelv romlása, a többségi szavak beszivárgása a hétköznapi beszédbe: komitét, suszteráj, svájna (varroda). Az iskolában megjelenik a pionírkendő, az ötágú vörös csillag kötelező viselése, és az oroszul beszélő ellenőrök látogatásakor az alattomos kérdésre, hogy „mit csináltok vasárnap délelőtt”, a gyermeki őszinteséggel adott válasz, hogy „templomba megyek nagyapámmal”, az akkori időkre jellemző következményekkel jár.
Vári Fábián László tanúja, szenvedő alanya volt sok olyan helyzetnek, történésnek, amely a mai fiataloknak csak történelmi lecke, de e történetek révén élményszerűvé válik. A középkorú, idősebb vajdasági olvasó pedig óhatatlanul összehasonlítást végez, az azonosságokat és különbségeket veszi számba a kisebbségi sors vetületében.
Vári Fábián László: Vásártér, Magyar Napló, Budapest, 2018
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. május 18-i számában.)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.