Íme, hogyan jelenik meg pár sorban három generáció: „Édesapám a családban az első, aki nem borbély. Édesapám az első értelmiségi, akinek nagyanyám szerint a munkája nem munka. Édesapám az anyja fia, testvérei testvére és az apjuk, családfenntartó, szigorú tanár, igényes, ahogy ő mondja, akit a diákjai félve tisztelnek, és aki egy napon szerelmes lesz egy diáklányba. A diáklány későbbi édesanyám, a kezdet és a vég, rajta keresztül vezet az út édesapámhoz” (Meddig?).
A több ciklusból álló kötet origópontja az apa, illetve a fiú hozzá fűződő viszonya. Az Esti programban latin közmondások vázolják fel e viszonyt: „– Navigare… / – Errare… / – Homo homini… / – Habent sua… / – Memento… / – Tempus omnium… / – Soli Deo… / … én kezdem, ő folytatja, ő kezdi, én folytatom… ma este édesapámmal latin közmondásokból vizsgáztatjuk egymást.”
Négy erőpontja van a kötetnek. Az egyik az iskola, a másik az Isten, a hit, a harmadik Trianon, a negyedik az emberség, ezek az apa gondolkodásának sarokkövei. Mindenhol ott rejtőznek, valahogy mindent ezek, ők alkotnak. Akkor is, amikor a kommunizmusban a különféle vallatásokon véresre verik: „A cipőfűzőket, az írószereket, a nyakláncot visszaadták, de a naplóimat soha. Elvették fiatalságom szavait, mondatait, ellenőrzés alá vonták az emlékeimet, vágyaimat. / Keményre faragták bennem az Istent” (Ököllel arcomba). Nem csupán a kommunizmus alatt érik atrocitások, az azt követő változásokban a kisebbségi lét elviselése is nehezíti életét, „faragják benne az Istent”.
Ilyen és hasonló sorok olvastán döbbenek rá, miért a prózaverset választotta a szerző a kifejezéshez. Mert – erősek. Távol álljon tőlem, hogy a klasszikus stb. verssorok értékét megkérdőjelezzem, ám azt mindenképpen el kell ismerni, hogy a prózaversek sorai úgy tudnak épülni, akár egy várnak a falai. Borsodi narrációja rendkívül átgondolt, már-már nyomasztó lenne, ha nem bukkanna fel mindegyre tulajdon apjának a derűje. Mert e nehéz sorsban a kötet főszereplője valójában derűs, töretlen hite bámulatra méltó, ráadásul végtelenül emberi. Miként az elmúlása is.
A kötet címadó, utolsó ciklusa, az Estére megöregszel kétségkívül az egyik legerősebb rész, magába sűríti az apa és fia viszonyát, a család fogalmának esszenciáját. Olykor naplószerű (és ezzel az idő pergését érzékelteti), máskor töredékes (miként töredékes minden emlék a halál árnyékában). Megrázó: József Attila szavaival élve „nem emel fel”. Az utolsó vers, Seholország utolsó soraiban azonban valami visszatér, még ha az nem is kifejezetten a remény: „Csak egyvalaki jár fenn, arca, tekintete jóságos, mint egy öregemberé, szelíd, mint egy kisgyereké, de nem szól. Némán körbemegy, mértékkel tölt, újra tölt. Azt mondják, ő a Házigazda. Azt mondják, ő.” Így egyesül az Atya és Fiú, megalkotván az Istent.
Borsodi L. László ugyancsak erős, emlékezetes kötete mindenképpen megérdemli, hogy elinduljon a klasszicizálódás útján. Az Estére megöregszel megrázó bizonyítéka a sajátosan szép és erős erdélyi költészetnek, melynek legjobb darabjai bárhol megállnák a helyüket.
Borsodi L. László: Estére megöregszel. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
Négy sorkatona szemszögéből, élethelyzetéből, állapotrajzából tárulnak elénk a katonaéletet bemutató eseménysorok. Négy különböző mentalitású és nemzetiségű kiskatona, a szerb Jovan, a román Mircea, a magyar Samu és a szász Hansi kiszolgáltatott élethelyzete és a romániai rendszerváltó események határozzák meg (katona) sorsukat. A kelet-európai forradalmak közül a romániai volt a legvérengzőbb a temesvári utcai harcokkal, Tőkés László politikai szerepvállalásával, s a romániai diktatúra szilárdságát és kiterjedt besúgórendszerét jelképező titkosrendőrségével. Persze nem ezek kerülnek a narráció
Réz Andrásról mindig is tudtam, hogy remek filmesztéta, s Válogatott szorongásaim című kötete olvasásakor meg is bizonyosodtam róla, hogy az átlagosnál jobban odafigyel a világra, amelyben élünk. Arra, hogy átlagon felüli fantáziával van megáldva, a Linda tévésorozat forgatókönyvénél nem is kell jobb példa. Legújabb könyvét viszont nem igazán tudom hova tenni.
A Szlovákiai magyar szép irodalom a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának (SZMÍT) évről évre megjelenő antológiája az idén is reprezentatív látképét adja a felvidéki magyar irodalomnak. A 250 oldalas könyv harmincegy kortárs szerzőt számlál. Az alkotók neve nem csupán a Felvidéken csenghet ismerősen, hanem Magyarországon is: a legtöbbjük számos könyvvel, műfordítással, publicisztikával, díjjal rendelkezik, így nem túlzás azt mondanunk, hogy állandó oszlopai ők a felvidéki magyar irodalomnak, egyúttal ápolói, életben tartói is.
Mindig örömmel tölt el, amikor különböző sajtótermékek címsorai egyöntetűen magasztaló jelzőkkel hivatkoznak egy elsőfilmes magyar rendező debütálására – méghozzá nem érdemtelenül. Szerencsére nem ritka ez a jelenség, gondoljunk csak olyan közelmúltbeli alkotásokra, mint az előző lapszámban bemutatott Zanox – Kockázatok és mellékhatások, vagy a ma már kultfilmnek számító Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, nem beszélve az Oscar-díjas Saul fiáról.
Sandra Cisneros spanyol–amerikai írónő, a kortárs amerikai irodalom egyik legjelentősebb alakja. Írásai az úgynevezett chicanas, azaz a Chicago térségében élő spanyol nők életéről szóló művek hagyományába tartoznak. 2019-ben elnyerte a magas presztízsű PEN/Nabokov irodalmi díjat, a teljesítményét úgy jellemezték, mint az amerikai irodalom kontinensen túli kiterjesztése, amivel hatást gyakorol a nemzetközi irodalom világára. De miről ír Cisneros? Arról, amiről a legjobban tud: az életéről. A Mangó utcai ház (1983) az első és legismertebb könyve, amelyben Cisneros először hallatta saját írói hangját.
Az ókori görög filozófus, Empedoklész négy elem: a víz, a levegő, a tűz és a föld keveredéséből tételezte a világmindenséget. Ezek közül a víznek mindig is jól meghatározott szerepe volt a filozófiai gondolkodásban. A víz látványa, a hullámok hangja hatást gyakorol; talán az sem véletlen, hogy tenger mellett élt és alkotott a legtöbb ókori filozófus.
Jo Nesbø norvég író, zenész, szövegíró, közgazdász, egykori ígéretes labdarúgó. Öt elbeszélést – terjedelmüket tekintve inkább kisregényt vagy regényt – tartalmazó kötetét az Animus Kiadó jelentette meg a Skandináv krimik sorozatában, alig egy évvel a norvég kiadást követően, Sulyok Viktória fordításában. Talány, hogy miért került ebbe a sorozatba, hiszen nem skandináv, hanem inkább amerikai hangulatú, és nem is krimi.
Évekkel ezelőtt egy bemutató során lehetőségem nyílt arra, hogy a kezemben tartsak nagyjából egy liter higanyt. Körülbelül tizenhárom kilogrammot nyomott. Leírva talán nem annyira mellbevágó, mekkora a súlya ennek az anyagnak a térfogatához képest, tehát mekkora a fajsúlya vagy sűrűsége, de élőben még azok is megdöbbentek, akiknek előre szóltak.
Március elején mutatták be a mozikban a Hadik című új magyar történelmi kalandfilmet. Bár sokan fenntartásokkal viseltetnek a magyar történelmi filmekkel szemben, sőt tartanak az unalomtól, ennél az alkotásnál érdemes amúgy huszárosan összeszedni a bátorságot és megnézni. A jutalom egy meglepően szórakoztató, élvezetes filmélmény lesz.
George Friedman e művében az USA történelméből, korábbi társadalmi és gazdasági ciklusok természetének részletes elemzéséből állít fel egy prognózist az Amerikai Egyesült Államok következő éveire nézve. De mégis miért lehet érdekes az európai olvasók számára egy tengerentúli világról szóló könyv?