Íme, hogyan jelenik meg pár sorban három generáció: „Édesapám a családban az első, aki nem borbély. Édesapám az első értelmiségi, akinek nagyanyám szerint a munkája nem munka. Édesapám az anyja fia, testvérei testvére és az apjuk, családfenntartó, szigorú tanár, igényes, ahogy ő mondja, akit a diákjai félve tisztelnek, és aki egy napon szerelmes lesz egy diáklányba. A diáklány későbbi édesanyám, a kezdet és a vég, rajta keresztül vezet az út édesapámhoz” (Meddig?).
A több ciklusból álló kötet origópontja az apa, illetve a fiú hozzá fűződő viszonya. Az Esti programban latin közmondások vázolják fel e viszonyt: „– Navigare… / – Errare… / – Homo homini… / – Habent sua… / – Memento… / – Tempus omnium… / – Soli Deo… / … én kezdem, ő folytatja, ő kezdi, én folytatom… ma este édesapámmal latin közmondásokból vizsgáztatjuk egymást.”
Négy erőpontja van a kötetnek. Az egyik az iskola, a másik az Isten, a hit, a harmadik Trianon, a negyedik az emberség, ezek az apa gondolkodásának sarokkövei. Mindenhol ott rejtőznek, valahogy mindent ezek, ők alkotnak. Akkor is, amikor a kommunizmusban a különféle vallatásokon véresre verik: „A cipőfűzőket, az írószereket, a nyakláncot visszaadták, de a naplóimat soha. Elvették fiatalságom szavait, mondatait, ellenőrzés alá vonták az emlékeimet, vágyaimat. / Keményre faragták bennem az Istent” (Ököllel arcomba). Nem csupán a kommunizmus alatt érik atrocitások, az azt követő változásokban a kisebbségi lét elviselése is nehezíti életét, „faragják benne az Istent”.
Ilyen és hasonló sorok olvastán döbbenek rá, miért a prózaverset választotta a szerző a kifejezéshez. Mert – erősek. Távol álljon tőlem, hogy a klasszikus stb. verssorok értékét megkérdőjelezzem, ám azt mindenképpen el kell ismerni, hogy a prózaversek sorai úgy tudnak épülni, akár egy várnak a falai. Borsodi narrációja rendkívül átgondolt, már-már nyomasztó lenne, ha nem bukkanna fel mindegyre tulajdon apjának a derűje. Mert e nehéz sorsban a kötet főszereplője valójában derűs, töretlen hite bámulatra méltó, ráadásul végtelenül emberi. Miként az elmúlása is.
A kötet címadó, utolsó ciklusa, az Estére megöregszel kétségkívül az egyik legerősebb rész, magába sűríti az apa és fia viszonyát, a család fogalmának esszenciáját. Olykor naplószerű (és ezzel az idő pergését érzékelteti), máskor töredékes (miként töredékes minden emlék a halál árnyékában). Megrázó: József Attila szavaival élve „nem emel fel”. Az utolsó vers, Seholország utolsó soraiban azonban valami visszatér, még ha az nem is kifejezetten a remény: „Csak egyvalaki jár fenn, arca, tekintete jóságos, mint egy öregemberé, szelíd, mint egy kisgyereké, de nem szól. Némán körbemegy, mértékkel tölt, újra tölt. Azt mondják, ő a Házigazda. Azt mondják, ő.” Így egyesül az Atya és Fiú, megalkotván az Istent.
Borsodi L. László ugyancsak erős, emlékezetes kötete mindenképpen megérdemli, hogy elinduljon a klasszicizálódás útján. Az Estére megöregszel megrázó bizonyítéka a sajátosan szép és erős erdélyi költészetnek, melynek legjobb darabjai bárhol megállnák a helyüket.
Borsodi L. László: Estére megöregszel. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.
Petőcz András legújabb, A látogatás emléke című kötete egy személyes hangvételű, több ciklusból álló nagyvárosi napló. A kötet alaphangulatát a prológusnak is beillő A folyó felett, a magasban című vers adja meg, melyben a költő az éjszaka közepén lakása ablakából vizslatja a várost s a Dunát, miközben a folyó mindent elsodró lendületéről, elemi erejéről mereng.