Van, amikor a testet kell táplálni, hogy könyvhöz jusson az emberfia. Akkor is, ha ez a test történetesen egy boszorkányéhoz hasonló, akitől rettegett a környék összes gyereke, állítólag a tulajdon (felnőtt) gyermekei is. Bözsike néninek hetente háromszor vittünk ételt, ő pedig ponyvát adott cserébe.
Hogy anyám miként fedezte föl Bözsike nénit, akinek faltól falig érő könyvtára volt abból a ponyvából, melyet a két világháború között jelentettek meg, fogalmam nincs. Arról még kevésbé, miként sikerült a néninek a könyveket megmentenie a világháborúban és a kommunizmusban. Arra emlékszem, anyám kíséretében heti három alkalommal megjelentünk egy zöld ételhordó edénnyel a néni kapujában, s kértük a könyvjussunkat. Adta az öregasszony szívesen – nekünk. Mert szó mi szó, olyan rossz természete volt, hogy a madarak sem mertek átrepülni a háza felett. Arról sem tudok, miként sikerült anyumnak megszelídítenie a végtelenül arrogáns és szigorú nénit. Csak arra emlékszem, velünk úgy viselkedett, mint akinek vajból van a szíve, na meg a könyvtárára. Nappalija összes falát könyvek borították. Ennek látványa talán nála ragadott meg annyira, hogy harminc év múlva az egykori párom felcsattant, „mi könyvtárban lakunk?”, a lehető legtermészetesebben válaszoltam: én igen (nem is tartott sokáig a kapcsolat).
Az olvasás is valahol Bözske nénivel kezdődött. Elsős koromban addig nyaggattam a házimunkával kínlódó anyámat, hogy olvasson föl nekem, amíg a kezembe nyomta a néni egyik féltve őrzött könyvét. „Tessék fiam, tudsz te már olvasni”, mondta. Igaza volt, tudtam. A betűk még azon a napon, valamikor 1984 telén egy olyan világot bontottak ki előttem, melynek bűvöletéből soha nem ocsúdtam föl. Nem is akarok.
Ponyvával kezdtem, mesével folytattam. Megmosolyogtató útvonal a könyvek világához. Néhány év múlva ismét a ponyváknál kötöttem ki, mert fölfedeztem Bözsike néni folytatásos regényeit, azok közül is a Veronika, a fegyencbáró asszonya (1936) opust, Alfred Chambre tollából. Hat kötetbe kötött tömény ponyva, ellátva a legképtelenebb történésekkel. Például morfiumfüggőséggel, mirigycserével ember és gorilla között, különféle orgiákkal, szerelemmel, a mindenható szerelemmel. Falun, nagyszüleimnél a szénásban olvastam el, nem is értették, miért nem szaladgálok fel-alá az udvaron, mint minden valamirevaló gyermek. Akkora hatást gyakorolt rám a mű, hogy hetekig rémálmaim voltak, olykor könyörögtem szüleimnek, hadd aludjak velük (azóta tudom, könyörögni szabad).
Múltak az évek, Bözsike néni az örök ponyvák világába költözött, én is inkább a klasszikusokat nyüstöltem, költőnek, helyesebben szólva messiásnak készültem. Aki ír, az általában közölni is szeretne, így kereszteződött az utam Bogdán Lászlóéval, aki finoman lebeszélt a költészetről („csak magadat ismétled, azt is rosszul, ilyen rímeket, hogy világ, virág…”). Ez a lebeszélés a lakásán történt, ahol a mennyezeten csak azért nem volt könyv, mert tiltja a gravitáció törvénye. Laci elképesztő tudását támasztja alá az is, hogy tudott a fegyencbárós ponyvákról, egyik regényében beszélt is róluk. Olyan érzésem volt, mintha gyerekkoromba röpültem volna vissza.
A fegyencbárós művek még egyszer kerültek kézzelfogható közelségbe. Valaki megvásárlásra kínálta, olyan drágán, hogy lehetetlen volt kifizetnem. Azóta sem tudtam beszerezni e nemes ponyvákat, melyeket még a mindenható internet is alig ismer. Ha valaki tud róluk, szívesen meghívom egy tányér levesre. Anyum örömmel megfőzné, zöld tányérban tálalná...
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
Szabó Fanni debütkötete a káoszból próbál rendet teremteni. Versei olyan univerzum létezésére irányítják figyelmünket, amelyet hajlamosak lennénk tudattalanunk óceánjába süllyeszteni. E világ lakói intenzíven érző lények, akik közt áthidalhatatlan távolság lüktet.
Mindenki másképp reagált a COVID-19 rohamos terjedésére, és más-más tevékenységgel tette önmaga számára elviselhetővé a 2020. március 10-től június 15-ig terjedő időszakot. H. Nagy Péter aktív kutatásba kezdett a vírushelyzet kulturális hatásairól és célul tűzte ki, többek között, az irodalmi és filmes járványtematika feldolgozását. Az irodalomtörténész, szerkesztő, popkultúra-kutató munkájának eredménye a Karanténkultúra és járványvilág című kötet lett, mely 2020- ban jelent meg, a Prae Kiadó gondozásában.
A mesehallgatás, a meseolvasás és a mesemondás népszerűsítéséért indította el új hangzómellékletes népmeseválogatás-sorozatát a budapesti Hagyományok Háza. Az első kötetbe huszonegy Kis-Küküllő menti, kibédi népmese került Ráduly János gyűjtéséből.
2020 végén a marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában, Szonda Szabolcs fordításában látott napvilágot a román költő, Alexandru Mușina (1954, Nagyszeben – 2013, Brassó) Macska-e a cica? magyar nyelvű kötete.
Két részre hasított kötetet kap kézhez az olvasó, az első ciklus a dáktör niku & his skyzoid band címet viseli, a második A reggel királya. A fordító elmondása szerint két kötetből összesítette a magyar kiadást, ami ezért ugyancsak sokszínűnek mutatkozik.
Sándor Zoltán író, szerkesztő, publicista, a vajdasági magyar irodalmi élet egyik meghatározó egyénisége. Nyolcadik novelláskönyve után most esszékötettel jelentkezett, amelyben olvasmányélményeinek lenyomatát veheti kézbe az olvasó, a folyóiratokban megjelent recenziók, tanulmányok gyűjteményét.
Ősszel jelent meg a zentai Mécsvirág együttes Folyók fölött című lemeze. A formációnak immár a negyedik hanghordozójáról adhat hírt a krónikás, és ahogy az előző három alkalommal tehette, most is megírhatja: egyedi gondolatfonalat szőttek, ezúttal huszonhét számban, egy korongra az alkotók. [...] Ezúttal a vajdasági magyar kortárs költők művei jelentik a közös nevezőjét a Verebes Krnács Erika, Baráth Hajnal Anna és Zsoldos Ervin alkotta, idén fennállásának tizenötödik évfordulóját ünneplő kisegyüttes legújabb munkájának.
Lovas Ildikó Amikor Isten hasba rúg című regénye fenekestül felforgatja majd az olvasónak eddigi, Brenner Józsefről, illetve Csáth Gézáról alkotott véleményét. A sikeres, oly sokoldalú, egyszerre zeneszerzői, zeneesztétai, írói, festői, kísérletező szakorvosi ambícióktól fűtött, nőfaló, mérhetetlen számú koituszáról naplót vezető, a kábítószerek „jóvoltából” egyszerre „több trillió” életet megélő „Wunderkind”, akinek csodásan alakuló karrierjét az olvasó agyába beszüremkedő elérhető művek, adatok, hírforrások szerint csak az immár megfékezhetetlen, kontrollálhatatlan
Böszörményi Zoltán legújabb regénye, a Darabokra tépve a külföldi és hazai kortárs irodalom, a történelem, a filozófia, a pszichológia ötvözete fiatalos, valóságosnak tűnő történetekbe ágyazva, olyanokba, amelyekkel nap mint nap találkozunk. Megcsalás, féltékenység, egzisztenciális bizonytalanság és a művészlét kérdései váltogatják egymást a több szálon futó történetben, melynek a keretes szerkezet különösen kedves formát kölcsönöz.
Thomas Larringen (a regény egyik kulcsszereplője) rajongója lettem, sajnos spoilermentesen ezt nem tudom megindokolni, de talán azért, mert leginkább vele tudtam azonosulni. Az írói válság átültetése az írással foglalkozó karakterek révén régi önkifejezési módszer, itt mégis őszintébbnek hat a megszokottnál, talán azért, mert valahol ott tartok az életemben, mint hősünk.