Cserey és József előtt Sepsiszentgyörgy történetét Csíkmadarasi Bogáts Dénes (1882–1949) írta meg, ami önmagában is nagy munka volt, hiszen a város levéltárát két alkalommal is elpusztították, először az 1658. évi tatárjárás, másodszor 1849-ben az orosz megszállás alatt.
Jelen, immár harmadik kiadást megérő mű első változata 1999-ben jelent meg, kissé megmosolyogtató borítóval, melyet mákvirágok díszítettek (a város akkori polgármestere Albert Álmos volt, így sokan azt mondták a mákvirágok miatt, hogy álmos a város). A második kiadás 2012- ben látott napvilágot, a mostani, melyet a Gutenberg Kiadó gondozott, 2020-ban jelent meg. A mű akkora ráncfelvarráson esett át, hogy rá sem lehet ismerni: a minőségi könyvkiadás példája lett, e sorok írója meg a bőség zavarával küszködik, tanácstalan, hogy miről szóljon és miről ne, akkora mennyiségű anyagot kell(ene) bemutatnia.
1332-től 1920-ig
A könyv alapvetően két nagy fejezetre tagolódik. Első részét, a Fejezetek Sepsiszentgyörgy első világháború befejezéséig terjedő történetéhez Cserey Zoltán jegyzi. Ezt nevezhetjük a szövegrésznek, melyben – amennyire azt a hiányzó levéltári anyagok lehetővé tették – alapos leírást kapunk a város születéséről és a fejlődése körüli bonyodalmakról:
„A város korai történetének rekonstruálása nehéz feladat, mivel a régi levéltári anyaga az idők során majdnem teljesen megsemmisült. Egy 1660 körüli feljegyzés szerint ez az anyag az 1658. évi tatárdúlás alkalmával elégett. (…) Sepsiszentgyörgy első okleveles említése 1332-ből ismeretes. A település önálló plébániával rendelkezett, Mihály nevű papja 15 banálist fizetett a pápai tizedbe, és az adóterhekből ítélve a nagyobb plébániák sorába tartozott. A helységet a templom védőszentjéről, Szent György lovagról nevezték el.”
Fejlődése nem volt zökkenőmentes:
„A város önkormányzatiságán súlyos csorba esett 1492. szeptember 23-án, amikor a Báthori István országbíró elnöklete alatt Székelyudvarhelyen megtartott székely nemzetgyűlés határozata kimondta, hogy Szentgyörgy, mivel soha nem volt kiváltságos szabad város, hanem olyan, mint a többi közönséges székely városok és falvak, ezután is Sepsiszék hatósága alá tartozzék. Az országbíró és vajda Báthori István nem volt következetes cselekedeteiben, mert két hét múlva (Segesváron, 1495. október 7-én) a fenti ítéletet megmásítva újat hozott. Ebben kinyilvánította, hogy noha előbb Sepsiszentgyörgy mezővárost más községek módjára Sepsiszék hatósága alá rendelte, mégis meg akarja tartani eddigi szokásaiban és hatóságában, ezért megparancsolja a királybíráknak, kapitányoknak, bíráknak és esküdteknek, hogy Szentgyörgy kiváltságos várost [civitas] és lakóit ezentúl háborgatni ne merészeljék.”
A város fejlődését nehezítette, hogy meglehetősen közel (35 km) helyezkedik el Brassóhoz:
„a XVI. század eleje a Sepsiszentgyörgy és Brassó közötti első nagy konfliktus ideje. Brassó – mint a térség legfejlettebb kézművesipari és kereskedelmi központja – nehezen fogadta el, hogy a közelben lévő mezőváros vásártartási jogot szerezzen magának, mely kiváltság a brassai piac beszűkülését eredményezhette”.
Évtizedekig tartó hercehurca következett, mely alatt Sepsiszentgyörgy hol megkapta, hol elvesztette a vásártartási jogot. Ugorjunk:
„A XVII. század végén Erdély Habsburg-uralom alá került, melynek megszilárdulása az adóterhek és egyéb szolgáltatások növekedéséhez vezetett. A Thököly-mozgalom után Veterani osztrák generális idegen katonasággal megszállta Háromszék falvait. A tábornok beköltözött Sepsiszentgyörgyre. Katonái a várost teljesen kifosztották.”
A XIX. századi huszárezredek hadgyakorlatai is nagy terhet róttak a városra:
„A fegyvergyakorlat idejére kenyeret, szénát, zabot a brassói katonai élelmiszerraktár biztosított, az elszállítás viszont az adózó nép kötelessége volt. (…) Mindenfajta szolgáltatásért, ha szűkre szabottan is, de bizonyos fizetség dukált, a kérdés csupán az volt, hogy a lakosság mikor kapta kézhez a járandóságot. Sepsiszentgyörgy jobbágylakossága 1842-ben arról panaszkodik Márk Antal főbírónak, hogy az 1840-es hadgyakorlat alkalmával kijáró szálláspénzt még két év után sem törlesztették. (…) A huszárezred hadgyakorlatai miatt szenvedő Gidófalva, Árkos, Kilyén és Szemerja lakói 1844- ben szintén egy igazságtalanságra hívják fel a főkirálybírói hivatal figyelmét. Azt állítják, hogy a gyalogosok évi összevonása alkalmával a szék teljes lakosságát mozgósítják a siker érdekében, míg a huszárok esetében csak az értintett települések kénytelenek a hosszúra nyúló időszak minden nehézségét elviselni.”
Hogy a híres székely határőrség valójában milyen nehéz terheket rótt a lakosságra, arról így ír Cserey Zoltán:
„A határőrség behálózta az egész társadalmat. Minden pozitív hozadéka ellenére természetellenes állapotot tartott fenn. Elsősorban a katonáskodó rétegek érezhették azt, hogy a születéstől a halálig az élet minden területén katonai régula és sajátos törvények irányítják sorsukat, és ezáltal családjukét is. Nem csoda tehát, ha az idő múlásával a határőrintézmény egyre népszerűtlenebbé vált a háromszéki székely lakosság körében, és mind egyre többen sürgették átalakítását, illetve felszámolását.”
Cserey Zoltán gyakorlatilag az 1920-as évekig vezeti végig olvasóját Sepsiszentgyörgy történetén. Az általunk is idézett nehézségek mellett kitér a város szerepére az 1848–49-es szabadságharcban, a közigazgatási és társadalomtörténeti sajátosságokra, amit a polgárosodás követ.
Elbeszélgettek, mint a Kolczák
A könyv következő fejezete József Álmos munkájának eredménye. Címe: Várostörténeti séták. Több száz oldalon át nyerhetünk betekintést a város fejlődésébe: „e rész a látvány és a szó kettős élményével szándékozik megajándékozni az olvasót, amikor a közzétételre kiválasztott mintegy ezerháromszáz fénykép, képes levelezőlap és írásos dokumentum segítségével megpróbálja visszavarázsolni Sepsiszentgyörgy újkori történetének jórészt elfelejtett – talán a fiatal generáció által nem is ismert –, de a városiasodás szempontjából fontos mozzanatait, egykori képét” – fogalmaz a szerző.
Az olvasó elé táruló sajátos sepsiszentgyörgyi világ rajza lehengerlő erővel bír, ráadásul a képek mellett alapos leírások segítik a tájékozódást. A történelmi Sepsiszentgyörgy összes fontosabb épületét, utcáját, gyárát, iskoláját rendkívüli pontossággal mutatja be. Mindemellett a „mi lett volna, ha” is megjelenik (például szobrok, melyek nem kerültek kiállításra: az 1848-as emlékmű helyén Andrei Mureşanunak terveztek szobrot állítani), ráadásul a humorról sem feledkezik meg a szerző:
„A Kolcza testvérek – Gyula és Gábor – bérbe adták kerthelyiségüket, de mint fogyasztók gyakran látogatták. Ha lehetőség adódott, olyan asztal mellé ültek, ahonnan jól láthatták, figyelhették a betérő vendégeket. Közben iddogáltak, és alig szóltak egymáshoz. Egy alkalommal, mikor a záróra is ott érte őket, bejelentették a főpincérnek, hogy szeretnék azt megváltani, azaz kérik a nyitvatartási idő meghosszabbítását, lévén hogy még beszélnivalójuk van. Ők azonban továbbra is hallgattak, csupán a rendelt italt fogyasztották. Innen a szentgyörgyi szólás: »Elbeszélgettek, mint a Kolczák«.”
(Legyen itt egy olyan adalék, amely nem szerepel a könyvben, nem is lesz benne: e sorok írója e nevezetes Kolcza kertben fogyasztotta el élete első Pepsi márkájú üdítőjét a megboldogult diktatúrában. Persze pult alól kaptuk.)
Mindent összevetve a Sepsiszentgyörgy képes története egy olyan könyv, amely méltán foglal el előkelő helyet az erdélyi városokról szóló könyvek között. Mintegy ráadásként a művet térképek, a város polgármestereinek bemutatása, az utcanevek változása, azok névadói és névmutató egészíti ki, melyet a levéltári források felsorolása tesz teljessé.
Cserey Zoltán–József Álmos: Sepsiszentgyörgy képes története. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2020. (210 x 255 mm, 742 oldal, cérnafűzött, keménytábla, védőborító, www.gutenbergkonyvesbolt.ro, www.gutenbergkonyvesbolt.hu)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.