Cserey és József előtt Sepsiszentgyörgy történetét Csíkmadarasi Bogáts Dénes (1882–1949) írta meg, ami önmagában is nagy munka volt, hiszen a város levéltárát két alkalommal is elpusztították, először az 1658. évi tatárjárás, másodszor 1849-ben az orosz megszállás alatt.
Jelen, immár harmadik kiadást megérő mű első változata 1999-ben jelent meg, kissé megmosolyogtató borítóval, melyet mákvirágok díszítettek (a város akkori polgármestere Albert Álmos volt, így sokan azt mondták a mákvirágok miatt, hogy álmos a város). A második kiadás 2012- ben látott napvilágot, a mostani, melyet a Gutenberg Kiadó gondozott, 2020-ban jelent meg. A mű akkora ráncfelvarráson esett át, hogy rá sem lehet ismerni: a minőségi könyvkiadás példája lett, e sorok írója meg a bőség zavarával küszködik, tanácstalan, hogy miről szóljon és miről ne, akkora mennyiségű anyagot kell(ene) bemutatnia.
1332-től 1920-ig
A könyv alapvetően két nagy fejezetre tagolódik. Első részét, a Fejezetek Sepsiszentgyörgy első világháború befejezéséig terjedő történetéhez Cserey Zoltán jegyzi. Ezt nevezhetjük a szövegrésznek, melyben – amennyire azt a hiányzó levéltári anyagok lehetővé tették – alapos leírást kapunk a város születéséről és a fejlődése körüli bonyodalmakról:
„A város korai történetének rekonstruálása nehéz feladat, mivel a régi levéltári anyaga az idők során majdnem teljesen megsemmisült. Egy 1660 körüli feljegyzés szerint ez az anyag az 1658. évi tatárdúlás alkalmával elégett. (…) Sepsiszentgyörgy első okleveles említése 1332-ből ismeretes. A település önálló plébániával rendelkezett, Mihály nevű papja 15 banálist fizetett a pápai tizedbe, és az adóterhekből ítélve a nagyobb plébániák sorába tartozott. A helységet a templom védőszentjéről, Szent György lovagról nevezték el.”
Fejlődése nem volt zökkenőmentes:
„A város önkormányzatiságán súlyos csorba esett 1492. szeptember 23-án, amikor a Báthori István országbíró elnöklete alatt Székelyudvarhelyen megtartott székely nemzetgyűlés határozata kimondta, hogy Szentgyörgy, mivel soha nem volt kiváltságos szabad város, hanem olyan, mint a többi közönséges székely városok és falvak, ezután is Sepsiszék hatósága alá tartozzék. Az országbíró és vajda Báthori István nem volt következetes cselekedeteiben, mert két hét múlva (Segesváron, 1495. október 7-én) a fenti ítéletet megmásítva újat hozott. Ebben kinyilvánította, hogy noha előbb Sepsiszentgyörgy mezővárost más községek módjára Sepsiszék hatósága alá rendelte, mégis meg akarja tartani eddigi szokásaiban és hatóságában, ezért megparancsolja a királybíráknak, kapitányoknak, bíráknak és esküdteknek, hogy Szentgyörgy kiváltságos várost [civitas] és lakóit ezentúl háborgatni ne merészeljék.”
A város fejlődését nehezítette, hogy meglehetősen közel (35 km) helyezkedik el Brassóhoz:
„a XVI. század eleje a Sepsiszentgyörgy és Brassó közötti első nagy konfliktus ideje. Brassó – mint a térség legfejlettebb kézművesipari és kereskedelmi központja – nehezen fogadta el, hogy a közelben lévő mezőváros vásártartási jogot szerezzen magának, mely kiváltság a brassai piac beszűkülését eredményezhette”.
Évtizedekig tartó hercehurca következett, mely alatt Sepsiszentgyörgy hol megkapta, hol elvesztette a vásártartási jogot. Ugorjunk:
„A XVII. század végén Erdély Habsburg-uralom alá került, melynek megszilárdulása az adóterhek és egyéb szolgáltatások növekedéséhez vezetett. A Thököly-mozgalom után Veterani osztrák generális idegen katonasággal megszállta Háromszék falvait. A tábornok beköltözött Sepsiszentgyörgyre. Katonái a várost teljesen kifosztották.”
A XIX. századi huszárezredek hadgyakorlatai is nagy terhet róttak a városra:
„A fegyvergyakorlat idejére kenyeret, szénát, zabot a brassói katonai élelmiszerraktár biztosított, az elszállítás viszont az adózó nép kötelessége volt. (…) Mindenfajta szolgáltatásért, ha szűkre szabottan is, de bizonyos fizetség dukált, a kérdés csupán az volt, hogy a lakosság mikor kapta kézhez a járandóságot. Sepsiszentgyörgy jobbágylakossága 1842-ben arról panaszkodik Márk Antal főbírónak, hogy az 1840-es hadgyakorlat alkalmával kijáró szálláspénzt még két év után sem törlesztették. (…) A huszárezred hadgyakorlatai miatt szenvedő Gidófalva, Árkos, Kilyén és Szemerja lakói 1844- ben szintén egy igazságtalanságra hívják fel a főkirálybírói hivatal figyelmét. Azt állítják, hogy a gyalogosok évi összevonása alkalmával a szék teljes lakosságát mozgósítják a siker érdekében, míg a huszárok esetében csak az értintett települések kénytelenek a hosszúra nyúló időszak minden nehézségét elviselni.”
Hogy a híres székely határőrség valójában milyen nehéz terheket rótt a lakosságra, arról így ír Cserey Zoltán:
„A határőrség behálózta az egész társadalmat. Minden pozitív hozadéka ellenére természetellenes állapotot tartott fenn. Elsősorban a katonáskodó rétegek érezhették azt, hogy a születéstől a halálig az élet minden területén katonai régula és sajátos törvények irányítják sorsukat, és ezáltal családjukét is. Nem csoda tehát, ha az idő múlásával a határőrintézmény egyre népszerűtlenebbé vált a háromszéki székely lakosság körében, és mind egyre többen sürgették átalakítását, illetve felszámolását.”
Cserey Zoltán gyakorlatilag az 1920-as évekig vezeti végig olvasóját Sepsiszentgyörgy történetén. Az általunk is idézett nehézségek mellett kitér a város szerepére az 1848–49-es szabadságharcban, a közigazgatási és társadalomtörténeti sajátosságokra, amit a polgárosodás követ.
Elbeszélgettek, mint a Kolczák
A könyv következő fejezete József Álmos munkájának eredménye. Címe: Várostörténeti séták. Több száz oldalon át nyerhetünk betekintést a város fejlődésébe: „e rész a látvány és a szó kettős élményével szándékozik megajándékozni az olvasót, amikor a közzétételre kiválasztott mintegy ezerháromszáz fénykép, képes levelezőlap és írásos dokumentum segítségével megpróbálja visszavarázsolni Sepsiszentgyörgy újkori történetének jórészt elfelejtett – talán a fiatal generáció által nem is ismert –, de a városiasodás szempontjából fontos mozzanatait, egykori képét” – fogalmaz a szerző.
Az olvasó elé táruló sajátos sepsiszentgyörgyi világ rajza lehengerlő erővel bír, ráadásul a képek mellett alapos leírások segítik a tájékozódást. A történelmi Sepsiszentgyörgy összes fontosabb épületét, utcáját, gyárát, iskoláját rendkívüli pontossággal mutatja be. Mindemellett a „mi lett volna, ha” is megjelenik (például szobrok, melyek nem kerültek kiállításra: az 1848-as emlékmű helyén Andrei Mureşanunak terveztek szobrot állítani), ráadásul a humorról sem feledkezik meg a szerző:
„A Kolcza testvérek – Gyula és Gábor – bérbe adták kerthelyiségüket, de mint fogyasztók gyakran látogatták. Ha lehetőség adódott, olyan asztal mellé ültek, ahonnan jól láthatták, figyelhették a betérő vendégeket. Közben iddogáltak, és alig szóltak egymáshoz. Egy alkalommal, mikor a záróra is ott érte őket, bejelentették a főpincérnek, hogy szeretnék azt megváltani, azaz kérik a nyitvatartási idő meghosszabbítását, lévén hogy még beszélnivalójuk van. Ők azonban továbbra is hallgattak, csupán a rendelt italt fogyasztották. Innen a szentgyörgyi szólás: »Elbeszélgettek, mint a Kolczák«.”
(Legyen itt egy olyan adalék, amely nem szerepel a könyvben, nem is lesz benne: e sorok írója e nevezetes Kolcza kertben fogyasztotta el élete első Pepsi márkájú üdítőjét a megboldogult diktatúrában. Persze pult alól kaptuk.)
Mindent összevetve a Sepsiszentgyörgy képes története egy olyan könyv, amely méltán foglal el előkelő helyet az erdélyi városokról szóló könyvek között. Mintegy ráadásként a művet térképek, a város polgármestereinek bemutatása, az utcanevek változása, azok névadói és névmutató egészíti ki, melyet a levéltári források felsorolása tesz teljessé.
Cserey Zoltán–József Álmos: Sepsiszentgyörgy képes története. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2020. (210 x 255 mm, 742 oldal, cérnafűzött, keménytábla, védőborító, www.gutenbergkonyvesbolt.ro, www.gutenbergkonyvesbolt.hu)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában)
