Felmerülhet a kérdés, miért választanánk családi programnak a múzeumlátogatást? A Mesemúzeum esetében senkit ne tévesszen meg a név, szó sincsen hagyományos kiállítóterekről, hideg falakról és dermesztő, emelkedett csendről. – A cél, hogy az ide látogatóknak élménnyé váljon minden egyes pillanat. Ez a hely a meséké, a történeteké, a megfoghatatlan javaké, ahol mindenki szellemi kincsekre talál – mondja Helmich Katalin, a Mesemúzeum szakmai vezetője.
A látogatókat a várkapura emlékeztető, súlyos ajtó másik oldalán tágas, színes udvartér fogadja. Kacskaringós rajzok mosolyognak a falakon, és szinte biztos, hogy vidám kacajjal teli gyerekzsivajba botlunk. 2012 óta, azaz kilenc éve már, hogy szüntelenül érkeznek ide az ifjú kalandorok csoportjai, és igen hamar kiderül számukra, miféle csodavilágba csöppentek. A múzeum ötletgazdája, Kányádi Sándor költő gondolata egyszerű volt: „A mese fontos, a gyerekek fontosak, és a kettőt össze kell kötni.” Minden egyes terem ettől a kedves, igaz mondattól ragyog; nagyon is érezhető, hogy a megvalósítás nap mint nap szívből jön, és nincs helye a sablonoknak. Az élő történet a lényeg, hiszen a mesevilág nem egy skanzen.
Mire jó a mese? Nem kell hosszasan magyarázni, hogy a mese illat, fény és édes gyümölcs, egy kedves hang, rét és virág, csillagos éj. Határtalan képzelet, érzéki és esztétikai élmény. A mese azonnal egy közösség részévé teszi ismerőjét. A mese önfenntartó – nincs és nem is lehet benne lobbi, mert az Idő országában létezik, és ez a végtelen király csak azt tartja felszínen, ami batyujában hordoz valamit fontosat az emberek számára. Az életigazságokra nem kell filtereket tenni. Mostanság jó pár próbálkozás akad a mese átpolitizálására, olykor ettől hangos a média. Helmich Katalin úgy véli, a kísérleteket nem kell korlátozni, sőt az kontraproduktív, mindig az idő fogja megmondani, mi a fontos és mi nem az.
A Mesemúzeum mottója, hogy nem akar konkrét tanulságot erőltetni, nincsenek kőbe vésett üzenetei. Szeretnék megmutatni, hogy a kincshez vezető út sokféle lehet. Térkép persze, mint minden igazi kalandban, itt is van: a kiindulópont a klasszikus tündérmesék világa. A bátor szívű lovagok és vándorok hét próbát teljesítenek, viszont útjukon már tágas, szabad formák adnak teret annak, hogy mindenki felidézhesse, mit ismer. Cél, hogy a foglalkozások alatt senki se érezze magát úgy, mint egy tanuló, hanem sokkal inkább lehessen saját tudásának, fantáziájának jogán bennfentes.
Az egyik legfontosabb működési elv a csoportos foglalkozások során, hogy ha a gyerekek között nincsen megfelelő együttműködés, senki nem jut be a terembe, ahová már olyannyira vágyakoznak. A bátorságpróbákon a határok feszegetése a lényeg – és hogy megtanulják, legyen bármilyen nehéz valami, a kemény munka után sosem marad majd el a jutalom. A varázslatos kamrákban sorra megjelennek a magyar népmesék archetípusainak (például a boszorkány, a legkisebb királyfi, a hétfejű sárkány) sziluettjei, de ezek csupán lábnyomok, alakok, árnyak, tehát mindenki úgy képzeli el a figurákat, ahogyan csak akarja. Benyomások, emlékek, felidézés és az asszociáció a fontos: az ismerős elemek nincsenek kitöltve semmivel, mindent a gyerekekre bíznak. Álomkék színek, odvas fákban megbúvó mesebeli tárgyak, felhők és rejtélyes fények biztosítják a történetek hátterét. A szimbólumok mindenütt jelen vannak: az erdőben létra választja el az alvilágot a felvilágtól, a boszorkány konyhájában pedig fény derül arra is, hogy egy ember egyszerre lehet jó és rossz, nem csupán az egyik. Minden kaland végén, az utolsó nagy, sárkánnyal vívott párbaj után a hétpróbásé lehet a trón, és elfoglalhatja jól megérdemelt helyét, mint a mesevilág kis királya, királynője – az már csak bónusz, hogy emlékbe jár az előkelő mesehős-igazolvány, amelyet mindenki hazavihet magával merészsége tanúsítványaként.
Mindez csupán egyetlen foglalkozás az ötös kínálatból. A Mesemúzeum születésnapokat is szervez, amelyeken az ünnepelt és barátai csodálatos utazásokon vehetnek részt. Az összes eseményben nagyon fontos szerepe van az improvizációnak, a színjátszásnak, hiszen a játékok erősítik a jó közösségi élményeket. – Jól mesét mondani nehéz, de annak van a legnagyobb értéke, hogy ilyenkor egymásra figyelnek egész generációk – hogy ez a népmese, műmese, egy átirat vagy egy személyes történet által történik, mindegy. Az együttlét a fontos, és hogy beszélgessünk a mesék által. Az eredet ehhez képest szerintem már kevésbé lényeges – teszi hozzá Helmich Katalin. – Mindig fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy egy adott helyzet kezelésekor, egy probléma megoldásakor alkotó módon vagyunk a világban vagy nem? Erre tanítanak a mesék – mutat rá.
A múzeumban helyet kapnak a kortárs írók művei is: egy teremben személyes, értékes tárgyaik bújnak meg a falra szerelt fadobozokban – hiszen mindenki jól tudja, nem csak az értékes, ami sok pénzbe kerül. A tárgyakhoz emlékek és történetek kapcsolódnak Zalán Tibor, Lackfi János, Berg Judit, Varró Dániel és más népszerű szerzők tollából: itt próbálják kreatív írásra ösztökélni nemcsak a gyerekeket, de a felnőtteket is. A felnőttek gyakran tanácstalanok eleinte – aztán lassan átjön az üzenet. Kinyitnak egy dobozt, elhúznak egy reteszt, és akkor hirtelen megtörténik a csoda. A családok, amelyek együtt érkeznek, mindig nagy élményekkel mennek haza.
Valamelyest elterjedt az a sztereotípia, hogy a fiatal generációk kognitív képességei romlanak, a múzeum szakmai vezetője szerint azonban ez nem igaz. Mint mondja, a digitális hatásokat, az intenzív médiahasználat negatív befolyását nem lehet semmissé tenni. Látszik a gyerekeken a túlterheltség, a nagyobb fokú ingerlékenység, de az igazság az, hogyha megkínálják őket egy ilyen szabad lehetőségeket nyújtó térrel és a rájuk irányuló, előítélet-mentes figyelemmel, nem igazán van olyan közöttük, aki nem reagál pozitívan.
Az önismeret, a közösségi viselkedés és a kommunikáció kiemelt hangsúlyáról a pszichológia juthat eszünkbe. A mese tényleg terápia lehet, főként mostanában: a karantén alatt nehéz dolga volt a családosoknak, mindenütt hatalmas változások álltak be, és ez könnyen megzavarhatja bármely ember mentális állapotát. A gyerekek életében fontos, hogy az ilyen csoportos tevékenységekben szembesüljenek a ténnyel, hogy sokan érzik így magukat és hogy nincsenek egyedül. A Mesemúzeum úgy tervezi, hogy idén kimondottan erre specializált foglalkozásokat is rendeznek.
2020 szeptemberében nyílt meg újdonságként egy külön egységük, a Háromcsőrű Kacsa Történetalkotó Műhely, amelyben a kreatív alkotási folyamat kerül előtérbe, és ahová elsősorban a 10–15 éves korosztályt várják. Az írásfolyamat termében mindenki belekukucskálhat, hogyan is zajlik a meseírás. Megtanulhatják a karakterábrázolást, instrukciókat kapnak a csüngő szóindák alapján, és a feladatokat feloszthatják aszerint, hogy ki mit szeret csinálni, ki miben jó. Ebben az a legkiválóbb, hogy a történethez való viszonyulás minden aspektusa megjelenik. Van még animációs stúdió, hangstúdió az effektek gyártásához, és különféle segítségek, tolvajkulcsok is, ha nem jön az ihlet (például láthatatlan, lámpával megvilágítható jelzők a falakon, színes négyzetben kiemelt részek a könyvespolcon sorakozó kötetekben). A végén vetítés következik, a közös munka eredménye a falra vetül, mint egy komplett animációs mese.
Megjelent a Magyar Kultúra (2021/4) Iskola-számában.
Az 1998-ban alapított Eső szépirodalmi folyóirat kalandos történetét talán többen ismerik, én emlékszem arra az időre, amikor a Parnasszus mellékleteként jelentkezett lapszámokkal a folyóirat. A laphoz tartozó weboldalon elolvasható a közel negyedszázados történet, de a legfontosabb, hogy az Eső – több támogatónak is köszönhetően – él, működik.
A Lélekszilánkok, Katona Nick első kötete 2021-ben jelent meg a dunaszerdahelyi Vámbéry Polgári Társulás gondozásában. A könyvben szereplő lírai szövegek mindegyike külön-külön is megállná a helyét, ugyanakkor a kötet egésze különleges játékra csábítja befogadóját.
Valószínűleg nagyon kevesen mondhatják el Erdélyben, hogy életük valamelyik pillanatában nem voltak feketemunkások akár idehaza, akár Magyarországon, vagy a világ egy másik pontján. Ezért is tarthat számot nagy érdeklődésre Lövétei Lázár László döbbenetes könyve eme kiszolgáltatott munkások életéről.
Ki hitte volna, hogy a kilencvenes évek erdélyi nyomorvalósága, a magyarországi feketemunka egyszer majd verseskötet formájában kuporodik elénk, nem kérve, követelve elégtételt a sok elhullt életért. Azokért, akik nem a meggazdagodásért, hanem a falni való kenyérért tengődtek az anyagországban. Lövétei Lázár László Feketemunkája az a valóság, melyet jobb visszaolvasni, mint megélni.
Majoros Sándor a pontosan és jól fogalmazó prózaírók közé tartozik. Mondataiban kevés a fölösleges szó, novelláiban a fölösleges mondat, történeteiben pedig a fölösleges rejtelem. Olvasóbarát, szimpatikus, humoros” – írja róla egyik kritikusa, amelyhez csak annyit fűzhetnék hozzá, hogy fölösleges rejtelem valóban nincs az írásaiban, ám annál több bennük a nyugtalanító, olykor abszurdba, mágikusba hajló elem.
A Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága (KMI) első antológiája egy esztétikus kivitelezésű, sokoldalú gyűjteményes válogatás, a magyar irodalmi élet színes skáláját tárja az olvasók elé. Nem egy könnyű hétvégi olvasmány, 12 szerző 171 verse és 12 prózája biztosítja az olvasónak, hogy ízelítőt kapjon három ország szerzőinek figyelemre méltó alkotásaiból.
A mindennapi életben még keveset, pszichológusi körökben azonban már egyre többet hallani a Pán Péter-szindrómának nevezett jelenségről, sajnos már most sokakat érint. A koronavírus pedig tovább növelte az ebben a „pszichés zavarban” szenvedők számát.