Évekkel ezelőtt egy bemutató során lehetőségem nyílt arra, hogy a kezemben tartsak nagyjából egy liter higanyt. Körülbelül tizenhárom kilogrammot nyomott. Leírva talán nem annyira mellbevágó, mekkora a súlya ennek az anyagnak a térfogatához képest, tehát mekkora a fajsúlya vagy sűrűsége, de élőben még azok is megdöbbentek, akiknek előre szóltak. Akiknek pedig csak úgy, finoman kezébe dobták az egy literes, tizenhárom kilogrammot nyomó tárolópalackot – az előadó óvva intett ettől, de a reakciókra kíváncsi lévén annyira mégsem ellenezte –, felettébb elképedtek. Minden erejükre szükség volt, hogy meg bírják tartani.
Ez az emlék sejlett fel bennem, miután elolvastam Koncsol László (1936–2023) Túlsó Part – Levelek a túlsó partra című kötetének záróversét. Egy kis négyzet alakú könyvről van szó, amelyet Kopócs Tibor illusztrált, és amely „mindössze” 15 verset tartalmaz. Való igaz, hogy a kötet egy szűk óra alatt kiolvasható, mégis, ehhez képest a tartalmi, gondolati és érzelmi mélysége szinte beláthatatlan. Ezért jutott róla eszembe a higany; az az élethelyzet, amelynek az aprócska kötet a krónikájává vált, mellbe vágja az embert, akkor is, ha a cím és a borító alapján előre megsejt valamit.
Nagyjából „18x365 plusz 180” nap küzdelem „a néma kórral és a Sátánnal”, illetve az azt követő évek, amikor már csak a túlpartra lehet írni a leveleket – ezt az emberpróbáló időszaköt öleli fel 15 vers, melynek kétharmada versbe szedett próza, olykor dialógusokat is felvonultatva, mégsem merül fel egy percig sem az olvasóban, hogy ne vers lenne az, amit olvas. Ugyanis líra a javából, több mint 18 év fájdalom, remény és szenvedés esszenciája, nem csoda hát, hogy oly sűrű és nehéz, mint a higany. A kötött versek, jellemzően szonettek, némelyikben már-már játékossá szelídül a rímek által a kín és a magány: a tátongó hiányérzet és a közös életre emlékeztető tárgyak, az egykori és a jövőbeli áhított együttlét ötvöződik ezekben.
A kötet tengelye az elmúlás, minden alkotás ahhoz rendelt kis bolygó, természetesen nem lineáris időrendben felsorakoztatva. A tartalmi alapok máris az elején, kézzel foghatóan le vannak fektetve, már az elmúláson túl járunk, amikor a kötet világában az első levél megíródik a túlsó partra. Később az elmúláshoz közel találjuk magunkat, aztán visszaugrunk az egész kálvária első napjára, de megjelenik a temetés, illetve évekkel később egy-egy élménycsomag halottak napja alkalmából. És hogy lehet-e valódi elmúlásról beszélni? Az élet materiális síkjaihoz ragadva talán igen, éppen annak megragadó és megrázó tanulságtétele a kötet, hogy van, amin nem fog a mulandóság. Tanulságtétel Isten és ember előtt – noha a záróversben több a válaszkeresés, mint a megnyugvás, Koncsol László levelei legalább annyira lettek Istennek címezve, mint a túlparton váró társnak.
Mint könnycsepp a bánattengert, úgy adják át az alkotások a majd két évtizeden át zajló tragikus életszakaszt a maga reménykeresésével és kilátástalanságával, a testi és szellemi leépülés megrendítő szakaszaival és a feltétel nélküli szeretet, az odaadó gondoskodás egyszerű rezdüléseivel. Zárásul azt is mondhatnám, hogy a kötet egy önálló, apró kicsi naprendszer, melynek napja már kialudt, fénye és emléke viszont még mindig éri, melengeti a bolygókat...
Koncsol László: Túlsó Part –
Levelek a túlsó partra,
Vámbéry Polgári Társulás,
Dunaszerdahely, 2022
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.