Morva Mátyás: Szerelem és elmúlás költői krónikája

2023. július 18., 07:23

Évekkel ezelőtt egy bemutató során lehetőségem nyílt arra, hogy a kezemben tartsak nagyjából egy liter higanyt. Körülbelül tizenhárom kilogrammot nyomott. Leírva talán nem annyira mellbevágó, mekkora a súlya ennek az anyagnak a térfogatához képest, tehát mekkora a fajsúlya vagy sűrűsége, de élőben még azok is megdöbbentek, akiknek előre szóltak. Akiknek pedig csak úgy, finoman kezébe dobták az egy literes, tizenhárom kilogrammot nyomó tárolópalackot – az előadó óvva intett ettől, de a reakciókra kíváncsi lévén annyira mégsem ellenezte –, felettébb elképedtek. Minden erejükre szükség volt, hogy meg bírják tartani.

Ez az emlék sejlett fel bennem, miután elolvastam Koncsol László (1936–2023) Túlsó Part – Levelek a túlsó partra című kötetének záróversét. Egy kis négyzet alakú könyvről van szó, amelyet Kopócs Tibor illusztrált, és amely „mindössze” 15 verset tartalmaz. Való igaz, hogy a kötet egy szűk óra alatt kiolvasható, mégis, ehhez képest a tartalmi, gondolati és érzelmi mélysége szinte beláthatatlan. Ezért jutott róla eszembe a higany; az az élethelyzet, amelynek az aprócska kötet a krónikájává vált, mellbe vágja az embert, akkor is, ha a cím és a borító alapján előre megsejt valamit.

Nagyjából „18x365 plusz 180” nap küzdelem „a néma kórral és a Sátánnal”, illetve az azt követő évek, amikor már csak a túlpartra lehet írni a leveleket – ezt az emberpróbáló időszaköt öleli fel 15 vers, melynek kétharmada versbe szedett próza, olykor dialógusokat is felvonultatva, mégsem merül fel egy percig sem az olvasóban, hogy ne vers lenne az, amit olvas. Ugyanis líra a javából, több mint 18 év fájdalom, remény és szenvedés esszenciája, nem csoda hát, hogy oly sűrű és nehéz, mint a higany. A kötött versek, jellemzően szonettek, némelyikben már-már játékossá szelídül a rímek által a kín és a magány: a tátongó hiányérzet és a közös életre emlékeztető tárgyak, az egykori és a jövőbeli áhított együttlét ötvöződik ezekben.

A kötet tengelye az elmúlás, minden alkotás ahhoz rendelt kis bolygó, természetesen nem lineáris időrendben felsorakoztatva. A tartalmi alapok máris az elején, kézzel foghatóan le vannak fektetve, már az elmúláson túl járunk, amikor a kötet világában az első levél megíródik a túlsó partra. Később az elmúláshoz közel találjuk magunkat, aztán visszaugrunk az egész kálvária első napjára, de megjelenik a temetés, illetve évekkel később egy-egy élménycsomag halottak napja alkalmából. És hogy lehet-e valódi elmúlásról beszélni? Az élet materiális síkjaihoz ragadva talán igen, éppen annak megragadó és megrázó tanulságtétele a kötet, hogy van, amin nem fog a mulandóság. Tanulságtétel Isten és ember előtt – noha a záróversben több a válaszkeresés, mint a megnyugvás, Koncsol László levelei legalább annyira lettek Istennek címezve, mint a túlparton váró társnak.

Mint könnycsepp a bánattengert, úgy adják át az alkotások a majd két évtizeden át zajló tragikus életszakaszt a maga reménykeresésével és kilátástalanságával, a testi és szellemi leépülés megrendítő szakaszaival és a feltétel nélküli szeretet, az odaadó gondoskodás egyszerű rezdüléseivel. Zárásul azt is mondhatnám, hogy a kötet egy önálló, apró kicsi naprendszer, melynek napja már kialudt, fénye és emléke viszont még mindig éri, melengeti a bolygókat...

Koncsol László: Túlsó Part –

Levelek a túlsó partra,

Vámbéry Polgári Társulás,

Dunaszerdahely, 2022

 

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)