Nagygéci Kovács József: „Hihetetlenek vagyunk” – Szálinger Balázs Al-dunai álom című könyvéről

2021. február 27., 07:35

Szálinger Balázs költő, drámaíró első prózakötete tavaly ősszel jelent meg Al-dunai álom címmel a Magvető Kiadónál. A szerző most először publikált prózakötetet, mégpedig egy naplót, vagy ahogy a kötetben olvassuk: lírai naplót. Ez utóbbi utal arra, hogy a bejegyzésekben verseket is olvashatunk és arra is, hogy a Szálinger-lírához tökéletesen illeszkedő, költői szöveggel lesz dolga az olvasónak.

A napló 2018 tavaszából egy hónapnyi időt mutat be, a dokumentált időszakban a szerző várandós feleségével utazik el az Al-Dunához, hogy egy hónapon át ott élve próbálja a lehető legjobban felkutatni, megismerni a térség történelmét és jelenét. Persze ez alatt az egy hónap alatt a költői-drámaírói munka is megjelenik, ahogy a folytonos reflexiókból ez kiderül. Orsován élnek, de sokfelé kirándulnak, bejárják a régi Magyarország legdélebbi végét, al-dunai székely falutól a lakótelepvárossá épített településen át a Vaskapu-szorosig. Látják a legendás Ada Kaleh-sziget helyét, ami Jókai Az arany emberéből lehet ismerős, de szó esik az 1848–49-es szabadságharc elvesztése után menekülőkről, érdekes anekdotákkal Kossuth Lajosról és a koronáról. A szerző az információkból és az impressziókból nem klasszikus történelmi esszéket ír, ahogy azt az Al-dunai álom szövege meg is erősíti a kötet elején: „a valósággal való egyezés nem véletlen, hanem a költői képzelet műve”. Eközben nagyon személyes sorok épp úgy megjelennek, mint az utazás alatt is folyton alkotó ember mindennapi kérdései, problémái ihlettel, határidőkkel.

Akik ismerik Szálinger eddigi költői életművét, jól tudhatják, hogy a földrajzi táj és benne az ember, az embercsoportok, a történelmi változások, a környezet, a vidék mozgása állandó toposzai a szerzőnek. Mindemellett őrzi tárgyilagosságát, amikor régi temetőkben magyar sírfeliratokat talál, vagy a települések neveinek magyar eredetére bukkan, és őrzi akkor is, amikor a magyar helységnévrendezésről ír: „micsoda kifejezés ez, hogy helységnévrendezés. Rendezik a faluneveket, mint ahogy az Indul a bakterház két csendőre vonul a töltésen, rendezni valamit, amit rendezni kell”. Legyen szó bármilyen vidékről Szálinger az ember nyomát kutatja és fedezi fel, mutatja be, lírája éppen ezért szó szerint a részvét lírája: ami humán, az nem kerüli el a figyelmét, nem szenvedi el a törődés hiányát. Szembemegy azzal, amiről így ír: „beszűkültünk, megsüppedtünk, kicsik lettünk, magunknak valók és nem kíváncsiak”. Szálinger Balázs magyar, költő, férj és apa, utazó és leíró identitásában tudatos és elkötelezett, egyszerűbben fogalmazva magabiztos, épp ezért tud nyitott, kíváncsi lenni, ettől, ebben nagyra nőni. Egy nemrég megjelent, egyebekben nem túl figyelemre méltó kritikában egy ifjú recenzens megpróbálja elhelyezni Szálingert és a kötetet „a Márai Sándor-féle polgáriság és az Illyés Gyula-féle népiesség között”. Egy ideje már kifejezetten szórakoztatónak – de eközben még mindig nagyon borzasztónak – látom, hogy nem és nem sikerül ezeken a rettenetesen kártékony skatulyákon túllátni. Az Al-dunai álom pedig segíthetne ezen, hiszen csodás példája annak, hogy a hazaszeretetnek nem ellentéte a világlátás. Sőt. A megfigyeléseiben mindkét irányban nyitott, a magáról, a saját kultúrájáról, nyelvéről, szokásairól, környezetéről mások véleményét meghallgatni képes és azt beépíteni képes és így írja: „az identitásomat sokkal-sokkal jobban meghatározza a nyelvem, mint a vallásom. Nem a hitemet mondom, a nyelvemet a hitemhez adták. A vallást viszont a nyelvemhez”. Az Al-dunai álom egy napló távoli, valójában nagyon is közeli helyekre történt utazásról.

Más kérdés – és ez az al-dunai utazások során különösen is érzékelhetővé válik – hogy egyfajta rezignáltság megjelenik a szövegekben, Szálinger nem érzéketlen leíró, de érzékelteti, hogy sok esetben nem marad más feladat a számbavételnél, felemlegetésnél és elengedésnél. A kötet naplóbejegyzései ezzel együtt nem szomorúak, sőt alapvetően derűsek és humorosak. Az egyik legfontosabb humorforrás a szállásadó – közben barátivá váló – román házaspárral való napi kommunikáció: „Julietával és Gigivel a konyhában. Frissnyugdíjasok. Orsován laknak, az év nagyobb részét mégis itt töltik, a várostól tíz kilométerre, ebben a folyóparti nyaralóban. A fordítóprogrammal egészítem ki a szakadozott románomat, és mutatom a képernyőt: estére hozok egy üveg bort. Gigi figyelmeztetően feltartja a mutatóujját, majd visszavonul a tablethez. Egy perc múlva megszólal magyarul egy női géphang: »Hoz-ha-tod-a-bo-ro-dat«. Ha mondanám, vajon bántó lenne, hogy »régi Magyarország«? Nem barátibb, hogy Kárpát-medence? Mert pontosnak nem pontosabb. Igen, állítsam hamar be a tapintati szintet, mégis csak itt leszünk egy hónapot, valamint mégse vagyunk állatok. De Clemanceau menye akkor is kurva.”

Egy, a már említettnél jóval alaposabb kritikában (Nyerges Gábor Ádám, Könyvterasz) ez olvasható: „S miközben Szálinger egy-egy elejtett megjegyzéséből, néhol csak annál is finomabb utalásokból, de sejthető, hogy akár múlt és jelen egymásra épülésének, groteszk rétegegyüttesének láttatása, akár a kölcsönös megérthetőség problémája, a szimbolikus határokon is átívelő Kárpát-szolidaritás kifejezési szándéka valóban lényeges kérdések, a mű mindezekkel mégsem bíbelődik sokat.” A végkövetkeztetést leszámítva egyet tudok érteni a kritikussal, viszont az én véleményem az, hogy nagyon is sokat (maradva ennél a kifejezésnél) bíbelődik mindezekkel. Maga az egész kötet ezekkel a lényeges kérdésekkel (is) foglalkozik. Nem is akárhogy: Szálinger érdeklődött, utánaolvasott, elutazott (!) ott élt (!), még ha csak egy hónapig is és mindezen élményekből, tudásból és a hozzá tartozó tapasztalatból egy sok kérdést felvető, izgalmas anyagot hozott létre. Az ottlét élménye, a valóság átadhatatlansága is hajtóereje a kötetnek. Hazaérve és mesélve az al-dunai élményeket szóba is kerül: „Hihetetlenek vagyunk. Hihetetlen, hogy honnan jövünk, mi magunk is érezzük, hogy nem hihető, amiket mesélünk. Hiába mutogatjuk a képeinket. Mintha egy mesevilágról vetítenénk csupa olyat, amit nem lehet ellenőrizni. Kígyó, Bulgária, Duna-parti terasz, persze. A fotók se tűnnek bizonyító erejűnek.”

 Szálinger Balázs: Al-dunai álom, Magvető, 2020