A gazdag magyar folyóirat-kultúra egyik legrégebben működő lapja az 1935-ben alapított, idén már nyolcvanhatodik évfolyamát számláló Vigília. Az alapítás óta eltelt csaknem kilencven évben csak egy év volt, az 1945-ös, amikor lapszám nélkül maradt a folyóirat. A XX. század több történelmi viharát is túlélő katolikus irodalmi, tudományos lap évtizedek óta deklarált célja, hogy a katolikus hit és művészet folyamatos figyelése és megmutatása mellett egyfajta hidat képezzen a szakrális és a világi művészet között. A szerkesztőség tagjai között a múltban olyan irodalmi tekintélyeket, mint Mécs László, Pomogáts Béla vagy épp Balassa Péter a soraiban tudó lap jelenleg Görföl Tibor főszerkesztésében működik, a havonta megjelenő lapszámok a klasszikus folyóirat-oldalszámozással jelennek meg, így a 2021. szeptemberi szám a 640-től a 721. oldalig közöl írásokat.
A szépirodalom rovat mellett külön kritikákat és szemléket is közöl, de beszélgetés, esszék és meditációk is rendszeresen helyet kapnak a lapban.
A szeptemberi szám a kép fogalmát, egyháztörténeti és (egyház)művészeti jelentőségét járja körül. A lap nyitóoldalain négy írás, köztük elsőként egy XX. századi katolikus orvos, Adrienne von Speyr gondolatai olvashatók, többek között az, hogy „képi formában tapasztaljuk meg a dolgokat. Kicsiny szeletét alkotják számunkra a valóságnak; a múltat csak rendkívül fogyatékosan ismerjük meg, a jövőt többnyire egyáltalán nem; a jelen pillanat időben és térben egyaránt korlátozott. Egy-egy dolog gyakran olyan arcát mutatja nekünk, amely mások előtt rejtve marad. A képek mindig töredékesek. Ha olyannyira szeretni tudnánk a Fiút, hogy elevenen magunkban hordozzuk, neki köszönhetően számos mélyebb összefüggése szerint láthatnánk a képek világát.” Ezt követi a főszerkesztő Görföl Tibor írása, mely az egyházatyák korába vezet. A lap szerkesztettségét dicséri, hogy míg ez az írás a kereszténység első századainak történetéből merít, addig a következő, Szegvári Zoltán klasszika-filológusé időben közelebb végez kutatásokat. A Krisztus utáni VIII. és IX. századi képrombolások történetének elemzését nemcsak történeti, de teológiai szempontból is vizsgálva. A blokk harmadik írása Aczél Petra kommunikáció-kutató egyetemi tanár jegyzi és a legmodernebb korból is példákat hozva arra keresi a választ, hogy mit kell/lehet „kezdenünk a képekkel az egyre látványosabb kommunikációs kultúránkban”. Ahogy mondja, megváltozott a régi mondás, az, hogy a „tett többet ér ezer szónál.” Úgy véli, „mintha a tett helyére a kép kerülne, amikor a szavak cselekedni kezdenek. Gondoljunk csak a marketinges felfedezéssel szinte egybeeső valódi tudományos nyelvészeti fordulatra, a beszédaktusok elméletének megszületésére, a J. L. Austin által azonosított cselekvésértékű nyelvhasználatra. De gondolhatunk arra is, ahogyan a XX. század elején, a tömeget elérő médiakommunikáció révén a látvány és a látszat egyre hatásosabbá, egyre komolyabb erővé, hatalmi tényezővé válik. Mindkét mozzanat a retorika új korszakát is körvonalazza. Mindazonáltal a mondás nem igaz. Elsősorban azért nem, mert hamis dilemmát rejt, a kép és a szó közti szükségszerű választást sugallja. Márpedig a szó nem jelenti a képiség hiányát, hiszen a trópusok és az alakzatok láthatóvá tesznek. A kép pedig nem zárja ki, hogy üzenetét szavakban őrizzük, közöljük, hogy történetekben emlékezzünk rá. Másodsorban azért nem igaz a mondás, mert a kommunikáció kódjai és csatornái nem „érnek” többet a másiknál, ha a teljes kapcsolat lehetősége adott. Nem versengenek, hanem együttműködnek. Marketingesnek kell lenni ahhoz, hogy ezt a megnyugtató egységet zavarba ejtő harccá tegyük.” A három tanulmány egy egységben mutatja fel és meg, egyrészt a keresztény kultúra jelenvalóságát, erejét és mutatja, hogy a komplex, összefüggésekben gondolkodó szemléletmódok milyen termékenyek, gazdagok. Erre rímel a lapszámban megjelenő interjú témája is, melyben Puskás Bernadett művészettörténésszel beszélget. Utóbbi diskurzusban számos érdekes felvetés elhangzik. A szakrális építkezések mai megítéléséről például ezt mondja Pánczél: „művészettörténeti körökben is lehet találkozni azzal a vélekedéssel, hogy a szakrális művészet mint olyan nem létezik, hogy ez a művészetnek csupán egy szűkebb szegmense, amelyet az jellemez, hogy megrendelője, használója az egyház, pontosabban különféle vallásos közösségek. Ez a profán, funkcionális megközelítés leszűkítő, hiszen tulajdonképpen elvitatja, hogy létezhet a művészetnek, az ábrázolásnak egy egészen sajátos tulajdonsága, amely szerint – ahogy egykor a bizánci képrombolási vitában a képtisztelők megállapították – képes immanens módon jelenvalóvá tenni a transzcendenst. Vagyis, ahogy Pavel Florenszkij orosz teológus ablakhasonlata megfogalmazta: az ikon rálátást, sőt közvetlen tapintható kapcsolatot nyithat a megdicsőült mennyei világ szférájába. Templom is működhet így, legendás példája ennek az óorosz Nesztor-féle őskrónika elbeszélésében olvasható, amely szerint a valláspróbáról érkező kijevi követek lelkesen jelentették a fejedelemnek, hogy belépve a monumentális kupolájú, mozaikokkal díszített konstantinápolyi Hagia Szófia székesegyházba, nem tudták, az égben vannak-e már vagy a földön.” Egyetemi oktatói tapasztalatai pedig az alábbiakat mondatják vele: „a legtöbb középiskolából az említett profán megközelítéssel érkeznek a hallgatók, érdeklődésüknek, a képzés tartalmának megfelelően közelítenek a szakrális művészethez: a leendő művészettörténészek leginkább kordokumentumnak látják, a teológusok és hittanárok az ikonokban a mondanivalót keresik, a templombelsőt pedig a rítusgyakorlat helyszíneként figyelik meg. A grafikát, festészetet, különféle képi ábrázolást tanulók a kortárs művészetre fókuszálnak, amelyben, mint tapasztaljuk, a szakralitás a perifériára került, sőt, a korábban egyértelmű fogalmak – kultusz, szentség, bűn – jelentése is megváltozott. Ami a szakrális képmás lényegének megértetését illeti, messzebbről kell indulni.” Nagyon izgalmas, ahogy mindezt egy meghökkentő gondolatkísérlettel veti egybe: „a képmás erejének megsejtetéséhez Ernst Gombrich egyik merész, azonban találó gondolata nyújthat segítséget, amit a művészet őskori születése kapcsán írt le: vegyük egyik szerettünk fényképét vagy képmását és próbáljuk meg tűvel kifúrni a szemét, senkinek sem menne belső ellenérzés nélkül, érezzük, számunkra a kép összeér az ábrázolttal. Az a tapasztalatom, hogy a képhez való viszony sokféle lehet. Mivel a korábbi századok műveivel többeknek itt, vidéken ritkán van élményszerű személyes kapcsolatuk, nagyon fontosnak tartom, hogy a művészet történetét működésében, folyamatában mutassam be, és rávezessem őket, milyen inspirációforrás lehet egy régi kép, festmény vagy az épített tér, hogyan kapcsolódik a jelenhez. Foglalkozunk a szakrális művészet által használt képi jelekkel, hogy érthetőek legyen olyan utalások, mint Andy Warhol Arany Marilyn Monroe nyomatának aranyszínű háttere, amely szándékosan ad ikonikus jelentést az ábrázolásnak. Természetesen ikonképet kegyképként, szentképként – valakinek vagy valamely eseménynek a szentségi időben való megjelenítéseként – megközelíteni csakis a hívő tud.”
A képek, a képiség mint téma a lap további cikkeiben is megjelenik, ezekben már sokkal inkább művészettörténeti, irodalmi kontextusban, ezek közül is kiemelkedik Jan-Heine Tück Az Anti-ikon című tanulmánya, ami valamiért a Szépirodalmi rovaton belül helyezett el alap. Az alcímben is jelzett téma Hans Holbein A halott Krisztus a sírban című képe illetve F.M. Dosztojevszkij kapcsolata a híres festménnyel. Megtudhatjuk, hogy A félkegyelmű szerzője hogyan és miként találkozott az alkotással és hogy mi módon hatott rá annyira, hogy az említett regénybe konkrétan is beemelje azzal a(z ekfrázisnak nevezett) módszerrel, mely a szöveg cselekményébe ékeli a kép leírását. A hangsúly ilyenkor azon van, hogy milyen hatást vált ki a kép szemlélőjéből a kép. Az írás egészen napjainkig követi figyelemmel az író és a festmény kapcsolatának történetét, egészen odáig, hogy Ferenc pápa Lumen fidei kezdetű enciklikájában a történetet említi, különösen azt, hogy a festményen plasztikusan ábrázolt szenvedés és halál ad erőt a hívőnek a ragaszkodáshoz, tekintve, hogy a Krisztus által vállalt áldozat nagyságát beszéli el a festő a képen.
A szépirodalmi rovatban a már említett tanulmányon túl Kalász Márton, Falcsik Mari és Miklya Zsolt versei kerültek, illetve Halasi Zoltán prózája. A költő-író 1688 munkacímű készülő regényéből A jezsuiták címmel közöl prózát.
A kritika illetve szemle rovatban Jean-Luc Nancy francia filozófus esszékötetéről (Noli me tangere, megjelent a MMA művészetelméleti kutatóintézetének Pars pro toto című sorozatában) Várkonyi Borbála, Amartya Sen Nobel-díjas közgazdásznak az Osiris Kiadónál megjelent tanulmánykötetérő (Az igazságosság eszméje) Csaba László írt recenziót. Utóbbiban a szerző méltatja a kiadót azért, hogy a fordítás megjelentetésével lehetővé tette, hogy a „világszerte folyó bölcseleti, politikai és gazdasági vita a magyar olvasó számára is közvetlenül kötethetővé váljon”. Szemlét közöl Bodnár Boglárka, Gájer László, Hidas Zoltán és Lukács László, a szemlézett kötetek: Ferenc pápa Álmodjunk együtt. Út egy jobb jövő felé című könyve (21. század kiadó), Rod Drehernek a nyugati világ válságával és az arra adott keresztény, főként Szent Benedek tanításain alapuló válaszairól szóló kel foglalkozó kötete (Osiris-MCC), Jacques Philippe Tanulj meg imádkozni és megtanulsz szeretni lelkiségi könyve (Szent István Társulat) és a lapszámban interjúvolt Puskás Bernadett Puskás Lászlóról szóló, a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola kiadásában megjelent monográfiája.
A lap honlapján a legújabb lapszámok egyes darabjaiból részletek olvashatók, míg a teljes archívum is elérhető. (https://vigilia.hu/index.php/component/content/article/103-legujabb-szam/723-2021-9-szam-2?Itemid=437)
