A Forrás 1969-os alapítása óta folyamatosan működik, - ahogy az online oldal bemutatkozó soraiban olvasható - szépirodalmi, szociográfiai és művészeti, „vidéken szerkesztett, de országos jelentőségű” folyóiratként. A Kecskemét Megyei Jogú Város és a Katona József Társaság kiadásában megjelenő lapot több mint harminc éve Füzi László vezeti, főmunkatárs a nemrég Kossuth-díjjal elismert költő, Buda Ferenc, továbbá szerkesztőként Füzi Péter, Pál-Kovács Sándor Attila dolgozik még. Közreműködőként Komáromi Attilát, Pintér Lajost és Bahget Iskander fotóművészt is feltünteti az Impresszum. Ahogy az a magyar irodalmi folyóirat világában általános, a Forrás is elsősorban a szűkebb haza, esetükben Kecskemét, illetve Bács-Kiskun megye művészeti-kulturális életére figyel, de országos és természetesen határon túli kitekintéssel. A legújabb, márciusi lapszám is ezt bizonyítja.
Hagyományosnak mondható laptartalommal találkozik az olvasó, versek, prózai írások, tanulmányok és kritikák alkotják a lapot. Az évi tizenkét megjelenéssel működő lapnál az új év formai megújulást is hozott, épp a napokban mutatta be a szerkesztőség az idei első három lapszámot ebből a szempontból is körüljárva.
A márciusi szám már képanyagában is különleges, hiszen - a nemrég Kossuth-díjjal elismert – Bahget Iskander fotóművész képei találhatók meg a lap belsejében, illetve ez ezekhez tartozó méltató-ismertető írások Zalán Tibortól (Elöljáróban. Bevezető Bahget Iskander életrajzi könyvéhez) és a főszerkesztőtől, Füzi Lászlótól (Iskanderék háza. Jegyzetek egy fotósorozathoz). Az említett fotósorozat darabjai egyszerre szocio- és családi fotók, ráadásul párbeszédbe hozhatók a lapszám kritikarovatában Isten kihűlő érintése című megjelent Borsodi L. László írással, melyben a szerző Lövétei Lázár László Feketemunkás címmel megjelent verseskötetét recenzálja. Az írás mély, részletes és informatív elemzéséből a hontalanság, a kiszolgáltatottság mint sors(elem) versbetördeléséről tudhatunk meg sokat, Bahget Iskander képein viszont egy másik típusú, a nehéz munkát (egy ház építése) közösségi aktusnak, mindemellett derűsnek, élettel telinek látjuk annak ellenére is, hogy fekete-fehér képekről van szó.
A szépirodalmi rész Kiss Anna versével (De megtartják a bált) indul. A Nemzet Művésze címmel és számos egyéb díjjal kitüntetett szerző új írásait olvasni mindig öröm, ez a szöveg ráadásul mondanivalójában reflektál a márciusi magyar ünnepre, a forradalomra és szabadságharcra is. Ez a szerkesztői figyelmesség nem az egyetlen a lapszámban.
A folytatásban Ruth Schweikert Ahogy öregszünk című prózaszövegéből olvasható egy részlet Tatár Sándor fordításában (sajnos egyedül csak e szerzőről tudunk meg egy legalább egy sornyi életrajzi adatot, a többi szerzőt nem listázza a lapszám), ezt követi Acsai Roland három verse és Gerzsenyi Gabriella Amikor kicsi voltam című novellája. Fehér Renátó két verse közül – a tartalomjegyzék ugyan csak egy versre mutat, de a Nyelvemlék és a Philtrum IV. minden bizonnyal két különálló darab – az előbbi egy különleges, a szerzőtől nem megszokott módon formában maradó szöveg, mely az egyik kiemelkedő része az egyébként is erős lapszámnak. A képversként, hangjátékként is nézhető-olvasható mikrodrámában a szöveg akusztikája nem csak a szerkesztésben, a kifejezések használatában, hanem a szellemes, a befogadást segítő tipográfiai megoldásokban is jól követhető. Benne a szöveg formálódásának fázisai is megismerhetők, miközben a versépítés folyamatai maguk is metaforák: az írás tartalmi részeit erősítik. A négy versszak a közlése szempontjából egyazon szöveg négyféle megjelenését adja, ezek közül az első csak a szavak, a hangok helyét mutatja. A másodikban az első sor skandálva jelenik meg, majd a közlés formájával is erősít: a mozgékony kifejezés leírt karakterei maguk is „mozognak”, a morajban a magánhangzók nagybetűsek, a fuldokló kifejezés magánhangzói viszont csak a helyüket mutatják, csupa plasztikus kifejezés a vers. A harmadik versszak első része egy önálló képvers, az uvulát (nyelvcsap) sztalagtitként (cseppkő) ábrázolja le egészen a mondatzáró pontig, hogy aztán a folytatásban a fuldoklást jelképező szaggatott beszéd is megjelenjen írásképileg. A negyedik, záró versszak a hagyományosan tördelt-szerkesztett tulajdonképpeni vers, mintegy a tisztázat, a végleges forma. Összegezve annyit tehetek mindehhez hozzá, hogy noha a szerkesztőség szíves engedélyével ebben a cikkben olvasható a vers, azt javaslom mindenkinek, szerezzen be egy példányt nyomtatásban is, gazdagabb lesz tőle, ha birtokolni fogja és néha-néha látja, újraolvassa.
Nyelvemlék
I.
_______ ____ ________ _ ______ _ ______ _________
______________ ____ ___ _ _________ _______
_ _________ ___ ___ ______ ________ ____________ ___ _ _________ __________
_________ _____ ______ _______ _ _______________
__ __________ _____ _____ _ _____
III.
Pompeji
láva szi-
várog a
torkon a
gyenge gyo-
morba.
Sztalagtitként köti meg a
mozgékony
uvulát
.
A fuldoklás azt sem hagyja teljesen elhallgatni, aki a beszédről lemondott.
Nyeldeklő moraj béleli siketté a hallójáratokat.
És nyelvemlék ürege lesz: a száj.
IV.
Pompeji láva szivárog a torkon a gyenge gyomorba.
Sztalagtitként köti meg a mozgékony uvulát.
A fuldoklás azt sem hagyja teljesen elhallgatni, aki a beszédről lemondott.
Nyeldeklő moraj béleli siketté a hallójáratokat.
És nyelvemlék ürege lesz: a száj.
Az esszé-tanulmány rovat három különleges írást közöl, melyek közül mind a Molnár Miklós által írt Sinka Istvánnal Velencében, mind a Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét új aspektusból vizsgáló Csenki Nikolett-írás (Megszólal az alárendelt?) figyelemre méltó. Azonban – mint korabeli magyar világklasszis futballisták az akkori Aranycsapat többi tagja mellett – a kiváló anyagoknál még van nagyobb: a nemrég elhunyt Kabdebó Lóránt – versbetétekkel együtt közel hatvan oldalas tanulmánya, mely A vers kriminalizálódása Szabó Lőrinc pályakezdésében, 1920–1930 címet viseli. Az írás friss, szellemes, kellően provokatív, alapos és személyes, mindaz jellemző rá, amit a professzor írásait, előadásait mindig is jellemezte. A terjedelem éppen ezért egyáltalán nem lóg túl a folyóirat keretin, szervesen illeszkedik. Méltó emlékezés ez Kabdebó tanár úrra és nem különben Szabó Lőrince is.
A kritikarovat Lackfi János A szív rendszertana. Acsai Roland: Mi dalol a madárban? című kötetéről című írásával indul, melyben a költőtárs a kritikaíró szépíróktól nem megszokott módon nem csupán leír, de kellően elemez is. A szerkesztést dicséri, hogy, ahogy fentebb szó volt róla, Acsai szövegek is olvashatók a lapban, megvalósul tehát az az együttállás, ami kivétel nélkül mindig erősít egy lapszámot, tudniillik, hogy „szerzőről és szerzőtől” ugyanazon lapon belül olvashatunk. A kritikarovat másik fontos írásáról, Borsodi L. László elemző szövegéről fentebb már szóltam, a rovat és ezzel együtt a lap Mohai V. Lajos Lezárhatatlan történet. Szubjektív beszámoló egy könyvről című írásával zárul, ahol a szerző Kovács Krisztina A tágasság otthonossága című kötetét elemzi lelkesen.
A Forrás folyóirat online is elérhető, a legfrissebb lapszámok tartalomjegyzékei mellett az elmúlt években megjelentek pedig letölthető módon is. Külön erénye az online oldalnak, hogy a lapban megjelent írásokat külön, rovatokba szervezve is közlik, lehetőséget adva arra, hogy egy-egy szerzővel vagy épp témával később is foglalkozhasson az olvasó vagy épp a szakértő.
(Forrás szépirodalmi, szociográfiai és művészeti folyóirat 54. évfolyam, 2022. 3. szám)
Aztán a Csipkerózsikákat még a megjelenése évében megvettem, de csak négy évvel később olvastam el. Nem motivált a könyv műfaja, sem az, hogy King az egyik fiával, Owen Kinggel közösen írta. Owentől ugyanis ezen a társszerzői munkán kívül egyebet még nem olvastam, így sejtésem sem lehetett arról, hogy a hétszáznál több oldalas szövegmonstrumból melyik rész, melyik motívum tulajdonítható az apának, és melyik a fiának.
Mi az abszolút hatalom, meddig mehet el a hatalom aktuális birtokosa, aki maga is függ egy fölötte lévő hatalomtól. Mindenki szem a láncban… És ez a legbonyolultabb: mert ütközik és keveredik egymással a kötelességtudat, a vakhit, a hűség, a szolgálat, az elkötelezettség, a hit, a remény és a félelem.
Az irodalomban jelen lévő diskurzus a testről egyre erőteljesebb. A titokzatosságba merülő test rengeteg szépirodalmi mű ihletforrásává vált. Fehér Csenge fiatal írónő A kibomló test című debütkötetében különleges elbeszélésmódot választ eme testkép ábrázolására.
Jó prózáról akkor beszélhetünk, ha a történet mondatról mondatra szervesen épül fel, ha olvasás közben úgy érezzük, minden mondat egyetlen lehetséges folytatása az előzőnek, és mindegyik előbbre viszi a történetet. Regős Mátyás kisregényében jórészt ilyen mondatszerelvényeken utazunk Erdős Vili, egy érzékeny, fiatal fiú lelkivilágába.
A szerelem életünk központi témája. A társkeresés és a válás is. Meg a különböző emberi kapcsolatok, amelyek útvesztőjében bizony sokszor eltévedünk. Pedig ott keressük egymást, ebben a labirintusban, csak többnyire vagy helytelenül, vagy eredménytelenül. Ma már a virtuális tér is sok lehetőséget biztosít az ismerkedésre, párkereső platformok tömege nyújt reményt a magányosok számára – hogy aztán rendszerint onnan is további csalódásokkal forduljunk el.
A Bukolikatájban című verseskötet Borbély Szilárd 2009 és 2013 között írt verseinek posztumusz gyűjteménye, amelynek anyagát a számítógépes hagyaték képezte. Az esztétikus kiállítású könyv méltó lezárása egy komoly és mély költői-írói pályának. Nagy hang- és stílusváltással nem szembesülünk az olvasásakor, csak kisebb elmozdulásokkal, amelyek megsejtetik, hogy esetleg merre tartott volna tovább az életmű.
Kopriva Nikolett debütkötetét tavaly tarthatta először kezében az olvasó. A költőnő kifinomult verspoétikája az emberi lét feltárásának különböző útjait járja be, s egyben ez az énkeresés újfajta világértelmezésnek lesz az eredménye. Kopriva a verseiben felforgat, felkutat, kiönt és magába önt, világokat csúsztat egybe – azt mutatja meg, miként válik eggyé a természet és az ember létezése, hogyan nem lehet elképzelni az ént, keresi a múltban és jövőben jóslatként megmutatkozó álombeli járatok bugyrait.
„Nem készültem írónak. Az irodalom tanítása közben kaptam rá az írásra. Előbb azt hittem, szakmai ártalom, múló bolondéria csupán. Aztán rájöttem, hogy másról van szó. Elmondásra váró történetekről. Olyanokról, amelyeket nekem kell szavakká formálnom, s amelyek engem is alakítanak közben. Idestova harminc esztendeje a saját bőrömön tapasztalom, hogy az irodalom útvesztő, óvóhely, játszótér. Pokol. Purgatórium. Paradicsom.”
Az idén 35. évfolyamába lépő Hitel folyóirat indulása egybeesett a nyolcvanas évek rendszerváltási mozgalmaival, mégpedig úgy, hogy – attól nem függetlenül – komoly igény mutatkozott egy szabad, értékelvű lap elindítására és működtetésére. Az elmúlt évtizedekben mindig rangos, komoly szerkesztőgárda által vezetett folyóirat jelenleg is a minőségi írások közlésének terepe, és eközben Papp Endre főszerkesztő vezetésével az elmúlt hónapokban formájában – mind a printlapban, mind az online térben – jelentősen megújult.