Nagygéci Kovács József: Márciusi Forrás

2022. április 01., 09:29

A Forrás 1969-os alapítása óta folyamatosan működik, - ahogy az online oldal bemutatkozó soraiban olvasható - szépirodalmi, szociográfiai és művészeti, „vidéken szerkesztett, de országos jelentőségű” folyóiratként. A Kecskemét Megyei Jogú Város és a Katona József Társaság kiadásában megjelenő lapot több mint harminc éve Füzi László vezeti, főmunkatárs a nemrég Kossuth-díjjal elismert költő, Buda Ferenc, továbbá szerkesztőként Füzi Péter, Pál-Kovács Sándor Attila dolgozik még. Közreműködőként Komáromi Attilát, Pintér Lajost és Bahget Iskander fotóművészt is feltünteti az Impresszum. Ahogy az a magyar irodalmi folyóirat világában általános, a Forrás is elsősorban a szűkebb haza, esetükben Kecskemét, illetve Bács-Kiskun megye művészeti-kulturális életére figyel, de országos és természetesen határon túli kitekintéssel. A legújabb, márciusi lapszám is ezt bizonyítja.

Hagyományosnak mondható laptartalommal találkozik az olvasó, versek, prózai írások, tanulmányok és kritikák alkotják a lapot. Az évi tizenkét megjelenéssel működő lapnál az új év formai megújulást is hozott, épp a napokban mutatta be a szerkesztőség az idei első három lapszámot ebből a szempontból is körüljárva.

A márciusi szám már képanyagában is különleges, hiszen - a nemrég Kossuth-díjjal elismert – Bahget Iskander fotóművész képei találhatók meg a lap belsejében, illetve ez ezekhez tartozó méltató-ismertető írások Zalán Tibortól (Elöljáróban. Bevezető Bahget Iskander életrajzi könyvéhez) és a főszerkesztőtől, Füzi Lászlótól (Iskanderék háza. Jegyzetek egy fotósorozathoz). Az említett fotósorozat darabjai egyszerre szocio- és családi fotók, ráadásul párbeszédbe hozhatók a lapszám kritikarovatában Isten kihűlő érintése című megjelent Borsodi L. László írással, melyben a szerző Lövétei Lázár László Feketemunkás címmel megjelent verseskötetét recenzálja. Az írás mély, részletes és informatív elemzéséből a hontalanság, a kiszolgáltatottság mint sors(elem) versbetördeléséről tudhatunk meg sokat, Bahget Iskander képein viszont egy másik típusú, a nehéz munkát (egy ház építése) közösségi aktusnak, mindemellett derűsnek, élettel telinek látjuk annak ellenére is, hogy fekete-fehér képekről van szó.    

 A szépirodalmi rész Kiss Anna versével (De megtartják a bált) indul. A Nemzet Művésze címmel és számos egyéb díjjal kitüntetett szerző új írásait olvasni mindig öröm, ez a szöveg ráadásul mondanivalójában reflektál a márciusi magyar ünnepre, a forradalomra és szabadságharcra is. Ez a szerkesztői figyelmesség nem az egyetlen a lapszámban.

A folytatásban Ruth Schweikert Ahogy öregszünk című prózaszövegéből olvasható egy részlet Tatár Sándor fordításában (sajnos egyedül csak e szerzőről tudunk meg egy legalább egy sornyi életrajzi adatot, a többi szerzőt nem listázza a lapszám), ezt követi Acsai Roland három verse és Gerzsenyi Gabriella Amikor kicsi voltam című novellája. Fehér Renátó két verse közül – a tartalomjegyzék ugyan csak egy versre mutat, de a Nyelvemlék és a Philtrum IV. minden bizonnyal két különálló darab – az előbbi egy különleges, a szerzőtől nem megszokott módon formában maradó szöveg, mely az egyik kiemelkedő része az egyébként is erős lapszámnak.  A képversként, hangjátékként is nézhető-olvasható mikrodrámában a szöveg akusztikája nem csak a szerkesztésben, a kifejezések használatában, hanem a szellemes, a befogadást segítő tipográfiai megoldásokban is jól követhető. Benne a szöveg formálódásának fázisai is megismerhetők, miközben a versépítés folyamatai maguk is metaforák: az írás tartalmi részeit erősítik. A négy versszak a közlése szempontjából egyazon szöveg négyféle megjelenését adja, ezek közül az első csak a szavak, a hangok helyét mutatja. A másodikban az első sor skandálva jelenik meg, majd a közlés formájával is erősít: a mozgékony kifejezés leírt karakterei maguk is „mozognak”, a morajban a magánhangzók nagybetűsek, a fuldokló kifejezés magánhangzói viszont csak a helyüket mutatják, csupa plasztikus kifejezés a vers. A harmadik versszak első része egy önálló képvers, az uvulát (nyelvcsap) sztalagtitként (cseppkő) ábrázolja le egészen a mondatzáró pontig, hogy aztán a folytatásban a fuldoklást jelképező szaggatott beszéd is megjelenjen írásképileg. A negyedik, záró versszak a hagyományosan tördelt-szerkesztett tulajdonképpeni vers, mintegy a tisztázat, a végleges forma. Összegezve annyit tehetek mindehhez hozzá, hogy noha a szerkesztőség szíves engedélyével ebben a cikkben olvasható a vers, azt javaslom mindenkinek, szerezzen be egy példányt nyomtatásban is, gazdagabb lesz tőle, ha birtokolni fogja és néha-néha látja, újraolvassa.

 

Nyelvemlék

I.

_______ ____ ________ _ ______ _ ______ _________

______________ ____ ___ _ _________ _______

_ _________ ___ ___ ______ ________ ____________ ___ _ _________ __________

_________ _____ ______ _______ _ _______________

__ __________ _____ _____ _ _____

 

 

 

III.

Pompeji

láva szi-

várog a

torkon a

gyenge gyo-

morba.

 

Sztalagtitként köti meg a

mozgékony

uvulát

                                                                            .

 

A fuldoklás        azt sem hagyja teljesen elhallgatni,        aki a beszédről              lemondott.

 

Nyeldeklő moraj béleli siketté a hallójáratokat.

 

És nyelvemlék ürege lesz:           a száj.

 

IV.

Pompeji láva szivárog a torkon a gyenge gyomorba.

Sztalagtitként köti meg a mozgékony uvulát.

A fuldoklás azt sem hagyja teljesen elhallgatni, aki a beszédről lemondott.

Nyeldeklő moraj béleli siketté a hallójáratokat.

És nyelvemlék ürege lesz: a száj.

 

Az esszé-tanulmány rovat három különleges írást közöl, melyek közül mind a Molnár Miklós által írt Sinka Istvánnal Velencében, mind a Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét új aspektusból vizsgáló Csenki Nikolett-írás (Megszólal az alárendelt?) figyelemre méltó. Azonban – mint korabeli magyar világklasszis futballisták az akkori Aranycsapat többi tagja mellett – a kiváló anyagoknál még van nagyobb: a nemrég elhunyt Kabdebó Lóránt – versbetétekkel együtt közel hatvan oldalas tanulmánya, mely A vers kriminalizálódása Szabó Lőrinc pályakezdésében, 1920–1930 címet viseli. Az írás friss, szellemes, kellően provokatív, alapos és személyes, mindaz jellemző rá, amit a professzor írásait, előadásait mindig is jellemezte. A terjedelem éppen ezért egyáltalán nem lóg túl a folyóirat keretin, szervesen illeszkedik. Méltó emlékezés ez Kabdebó tanár úrra és nem különben Szabó Lőrince is.

A kritikarovat Lackfi János A szív rendszertana. Acsai Roland: Mi dalol a madárban? című kötetéről című írásával indul, melyben a költőtárs a kritikaíró szépíróktól nem megszokott módon nem csupán leír, de kellően elemez is. A szerkesztést dicséri, hogy, ahogy fentebb szó volt róla, Acsai szövegek is olvashatók a lapban, megvalósul tehát az az együttállás, ami kivétel nélkül mindig erősít egy lapszámot, tudniillik, hogy „szerzőről és szerzőtől” ugyanazon lapon belül olvashatunk. A kritikarovat másik fontos írásáról, Borsodi L. László elemző szövegéről fentebb már szóltam, a rovat és ezzel együtt a lap Mohai V. Lajos Lezárhatatlan történet. Szubjektív beszámoló egy könyvről című írásával zárul, ahol a szerző Kovács Krisztina A tágasság otthonossága című kötetét elemzi lelkesen.

A Forrás folyóirat online is elérhető, a legfrissebb lapszámok tartalomjegyzékei mellett az elmúlt években megjelentek pedig letölthető módon is. Külön erénye az online oldalnak, hogy a lapban megjelent írásokat külön, rovatokba szervezve is közlik, lehetőséget adva arra, hogy egy-egy szerzővel vagy épp témával később is foglalkozhasson az olvasó vagy épp a szakértő.

(Forrás szépirodalmi, szociográfiai és művészeti folyóirat 54. évfolyam, 2022. 3. szám)