Bencsik Gábor új könyve történetét tekintve múlt századi regény. Az 1900-as évek elején járunk, válságok és háborúk idején ismerjük meg egy asszony, Mari történetét, miközben egy család, egy falu, egy régió és egy (több) ország életébe is bepillantást nyerünk. Formailag is beszélhetünk múlt századi regényről, mert Bencsik (és a narrátora) időben lépésről lépésre haladva, a helyszínek és események egymásra építését lassan, szervesen elvégezve vezet végig – egy valamilyen fajta végig – egy asszony életén. Ugyan a romantikus regényhősökhöz képest jóval árnyaltabb egy-egy jellem rajza, és a szerző a legtöbb esetben sikeresen elkerüli a patetikusság csapdáját, a szöveg mégis egy modern előtti próza mai megjelenésben. Így a Mari története, bár mutat rokonságot kiváló Trianon-regényekkel (például Vida Gábor Ahol az ő lelke című kötetével) vagy olyan, szintén kiváló faluregénnyel, mint Oravecz Imre A rög gyermekei trilógiája, Bencsik könyve leginkább olyan, mintha Jókai írta volna, miután Móricz Zsigmondnál végzett mesterszakon. Egy régi iskola mai szövege: jó olvasni, jó haladni a történettel, együtt reménykedni, felháborodni, töprengeni, és – ha nagy ritkán van is rá mód – örülni a hőseivel.
Miközben epizódok és fordulatok követik egymást Mari életében, sok minden változik. Határok, társadalmi viszonyok, egyéni gazdasági helyzet, és változik személyének megítélése is: ez utóbbit ugyan gyakran észreveszi, mégis sok esetben nem reflektál saját történetére. Az egyébként a karakterei ábrázolása szempontjából is kiváló regény itt mutat némi hiányosságot: a főhős bár sokszor és sokféleképpen vizsgálja magát és helyzetét, kilátásait, teljesen sosem végzi el a helyzetelemzés munkáját. Sokszor sodródik egyik helyzetből a másikba és túl sokszor köti sorsa alakulását valaki máshoz (legtöbbször egy hozzá korban vagy társadalmi rangban nem illőhöz). Bencsik a Mari történetében jó érzékkel mutatja be egy erős, a sorsát a mindenféle konvenciók ellenére a maga kezében tartani akaró nő küzdelmét az önállóságért, ám az egyes epizódok idilli pillanatai mégis mindig ott jönnek el, amikor Mari végre valaki mellett biztonságban tudhatja magát. Ilyen értelemben mese ez, ahol a végén a királykisasszony végre férjhez mehet a királyfihoz. Csakhogy én úgy emlékszem, hogy a mesék vége, a cél általában nem ez, hanem a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. A regény szerint a boldogan élés Marinak azért nem sikerül, mert nem talál magának hosszú távra társat, miközben olvasóként nyugodt szívvel értékelem Mari életét a krízisek megküzdése okán boldognak, sikeresnek. Ahogy összeomlások és újrakezdések jellemzik a huszadik századi magyarság életét (és nem csak a huszadik századit és nem csak a magyarságét), úgy a Mariét is. Lányanyaként nevel gyereket, majd később férjével és a tőle született gyerekével eljut Amerikába is, ahonnan aztán hazatér. Menne vissza, de elkezdődik a háború, így tartósan berendezkedik az otthonlétre, ám nemsokára elveszíti a szüleit, és kapcsolatát Amerikában élő férjével, majd segítségére lesz egy rokon, de tőle is sérelmet szenved, lesz pártfogója több idős ember is, egy fiatal katolikus pap is, de szerelmet, megnyugvást nem talál.
A főhős életének kaotikus, sokszor megjósolhatatlan kimenetelű epizódjai tükörként mutatják a szintúgy kaotikus európai és magyar viszonyokat. Ami a világban nagyban működik, az működik kicsiben Laklia Mária és családja életében. Ezért is tökéletes a cím: Mari története. Bencsik sokat tud a száz évvel ezelőtti vidéki világról. Akár városi, akár falusi szokásokról van szó, jól rekonstruálja a regényben a már történelmivé lett időszakot, benne a társadalmi, gazdasági viszonyokat, az emberi tulajdonságokat az akkori viszonyok között. Erénye a regénynek, hogy nem idealizál, és bár érezhetően közel áll ez az időszak a szerzőhöz – erre bizonyíték maga a regény –, nem olvassuk sehol, hogy „bezzeg azokban az időkben minden jobb, tisztább, őszintébb etc. volt”. Mert nem volt, miért is lett volna? Bencsik nemcsak azt írja meg, amikor a világháború végén idegen katonák fosztják ki a kastélyt, hanem azt is, amikor a magyar falubeliek teszik ugyanezt. A kifosztás, mint a rendszer változásának alantas következménye a lényeg. A törés, a kificamodás, a zökkenők az igazi tragédiák, mert a folytonosság igénye mindenben és mindenkiben ott van. A nagy nemzeti eszmék és a valóságos vágyak közti nagyfokú különbséget pedig szinte ironikusan mutatja be abban az epizódban, ahol a határlezárás előtt elmenekülő nagyságáék rábízzák vagyonukat a cselédre, utóbbi is magyar, mégis hálát ad a sorsnak, hogy új, nem magyar világ lesz, hiszen ennek köszönheti – nyilván átmenetileg –, hogy felszabadul, vagyonhoz jut, és ez minden magasztos eszménél fontosabb neki.
A Mari történetének értéke nem a frissességében van, hanem a tartósságában. Nem hoz új regénytechnikai megoldásokat, nem hökkent meg, nem késztet új dolgok megismerésére, inkább átismételteti az olvasóval, amit az eddig is tudott, kiegészítve a gyorsan kopó tudást. Alakjai sematikusságukban – épp azáltal, hogy tipikusak, könnyen megismerhetőek – válnak rokon- vagy ellenszenvessé, más időkben létező, de a mai emberhez hasonlatosakká. A múltról pedig sosem lehet eleget tudni, már csak azért sem, mert egyik múlt sem múlik el soha teljesen. Mari története mindenidős, még ha, reméljük, nem is örök.
Bencsik Gábor: Mari története, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020
