A tavalyi évben jelent meg Zalán Tibor József Attila-díjas magyar költő, író, drámaíró legújabb kötete, az Istenek az árokparton, amely egyszerre korrajz és önéletírás, s valahol egyik sem. Az író szerint műfajtalan könyv, egy sajátos vállalkozás, amelyben olyan rövidprózai műfajok és írások kereszteződnek, mint a tárca, az egyperces novella, a lírai önvallomás vagy épp a kisesszé. A kötetbe válogatott szövegek jelentős része a Napút folyóiratban jelent meg, többségükben önéletrajzi ihletésűek, időben pedig közel negyven évet ölelnek fel. Ami pedig közös bennük – az író személyén túl –, az a személyes és közvetlen hangvétel, amely egy jellegzetes, időtől és tértől független füzért hoz létre. A szövegek olvasása közben úgy érzi az ember, mintha egy jóbarátja avatná be őt bizalmasan múltjának egyes fejezeteibe, s osztaná meg vele a világról alkotott képét.
Zalán Tibor sok mindenről ír, mesél és elmélkedik. Az író gyermek- és ifjúkora, családja, otthonának sajátosságai és szereplői ismerősnek hatnak az olvasó számára. Egy letűnt korról regél, amit az olvasók egy része megélt, más része csak hallott róla. Szerencsére több ehhez hasonló azonosulási pontot találunk a kötetben, s az író bátran nyúl a humorhoz is, amikor különböző élethelyzeteket vagy épp eszmefuttatásokat tár elénk – legyen szó akár a zenei szárnybontogatásról, a képzőművészet terén tett látogatásról, majd az írói létben való kiteljesedésről.
Az Istenek az árokparton műfajtalan írásait hangulatuk, témájuk és súlyosságuk szerint Zalán-Lipák Sára, a kötet szerkesztője (egyben az író lánya) rendezte különböző fejezetek alá, sajátos szerkezetet adva ezáltal a könyvnek. Ezek címeiben egyetlen kivételével megtalálható az ősidők szuperkontinensének neve, a Pangea, amely nem véletlen. A szerkesztő szerint a kötetben a szerző különböző arcait látjuk, amelyek azonban mégis egységet alkotnak. Így az Út a Pangeába elsősorban önéletrajzi ihletésű írásokat tartalmaz. A Pangea homokján felejtett lábnyomokban a barátok, a kortársak, a példaképek és más művészek kerülnek fókuszba. A harmadik egységben Pál úr a művész alteregójaként szerepel egy kisebb novellafüzérben. A Rajzok Pangeából szerepnovellákat tartalmaz, Rákóczival indul és Zrínyivel zárul. A Tűnődések Pangeánban Zalán Tibor a költészetről és a művészetről elmélkedik, valamint haikukat is olvashatunk tőle. Az utolsó, Pangeát elhagyják az angyalok című fejezetben pedig azok a hoszszabb és komolyabb hangvételű írások kaptak helyet, melyeket nem egy esetben súlyos és mély mondanivalójuk tesz emlékezetessé. Ezek közül kiemelkedik az Ács Feri öt napja, valamint az utolsó négy mese (Cipő-mese, Tej-mese, Vérmese, Tűzmese).
„Élünk, írunk, elfelejtenek bennünket. Az írás megmarad, de ha nem forgatják, akkor halott anyagként, ahogy a név is, akár a betűkbe áttöltött élet” – írja Zalán Tibor, s a kötetet olvasva biztosan állíthatom, hogy az Istenek az árokparton emlékezetes írás lett, amely időtálló lesz.
Zalán Tibor: Istenek az árokparton, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2022
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
Az Osiris Irodalomtörténet – Tanulmányok című sorozat legújabb darabja a 2023 februárjában megjelent Kemény Zsigmond emlékezete című kötet, amely váratlan megjelenésként is meghatározható, mivel az említett irodalomtörténeti sorozat elsősorban olyan szerzőket tárgyal, akiknek a magyar nyelvterületen kultuszuk van. Kemény Zsigmond nem tartozik közéjük, neve sokak számára ismeretlenül cseng, alakjáról megfeledkeztek, szépirodalmi tevékenységét legfeljebb csak az említés szintén tárgyalják a mai irodalomtankönyvek.
Év elején jelent meg Fellinger Károly legújabb, Bumeráng című verseskötete, mely lényegében egy dupla évfordulót hivatott ünnepelni. Ez a költő 60. verseskötete, amelynek apropója egyben 60. születésnapja is. Az ember ennyi idős korára már annyi mindent látott, s olyan élettapasztalattal bír, hogy olykor nehéz azt szavakba önteni, költői képekbe csomagolni. Fellinger Károly pedig feltehetően úgy gondolta, nem is kell bevonni mázzal azt, ami megtörtént, s ami nyilvánvaló. Ez a dolog pedig maga az élet.
Douglas Preston és írótársa, Lincoln Child, akár közösen, akár külön-külön írnak, szem előtt tartják a tudomány kortárs eredményeit, valamint az emberiségnek a tudományba vetett hitét, a felfedezésekre kiterjesztett igényét. Nem csupán a megmagyarázhatatlan dolgok értelmét fürkésző szándékot, hanem például a mesterséges intelligencia gyakorlati felhasználásának módozatai felé irányuló kíváncsiságot is igyekeznek kielégíteni, vagy éppen a részecskegyorsítás elméletén és gyakorlatán át próbálják megismerni a világegyetem keletkezésének módját, ezenfelül többek közt
Nem is lehetne találóbb mottót keresni Szondy-Adorján György új kötetéhez, különösen, hogy a kötetzáró Kedves Barátom című vers Catullus jól ismert sorait idézi emlékezetünkbe: „szeretni vagy inkább gyűlölni”, teszi fel a kérdést Szondy is, sőt, egyik vers erős állítása szerint „amit gyűlölök, azt cselekszem”. Igaz, nem sok kérdéssel találkozunk a kötetben, és különösen nem ilyen direkt módon.
Hányszor szajkózták a rútak, a tehetségtelenek, a jellemtelenek, a posztmodernek: Petőfi elavult, túlértékelt, istállószagú, pátoszos, gyerekes, és a többi. Nemrég olvastam egy célirányos, minimalista összegzést, miszerint Petőfi a mai popgeneráció számára is tud muníciót szolgáltatni, ráadásul mindenkinek máshogy. Jobban mondva mindenki azt vesz el belőle, ami neki tetszik (még akkor is, ha a saját mondandója hiányát, vagy felettébb furcsa irányát csomagolja be vele), hiszen az ő életműve maga a bőség kosara.
Milyen a jó kortárs kínai novella? Ugyanolyan, mint az európai vagy a dél-amerikai, hiszen az emberek – akikről szól – mindenütt egyformák: együttérzők, a háttérben meghúzódók, az árral sodródók, a sorsukat a saját kezükbe vevők, főnökösködők, önfeláldozók, kegyetlenek, gonoszkodók, ügyeskedők, kárörvendők – a körülményeiktől, élettapasztalataiktól, jellemüktől függően.
Piszke papa furmányos figura, aki önmagáról nem árul el semmit, inkognitóban mesélget. Ha úgy tartja kedve, visszanyúl az állatmesék hagyományához, ugyanakkor történeteiben a mai kort jeleníti meg. Meséinek logikája sajátos, a helyszínük ismeretlen. Nem derül ki, hogy tundra-e vagy tajga, erdő-e vagy mező, hegyvidék vagy tengerpart, az összefüggő történetek ugyanis kicsit itt is játszódnak, meg ott is.
Koncentráció című új kötetében Szálinger Balázs több verset is ír egy sokunk számára kedves irodalmi szereplőnek, Mikes Kelemennek, hogy a korabeli korhangulat révén világítson rá a jelenkori világunk problémáira, főként az elmagányosodásra és az elidegenedésre. Ezekhez a témákhoz Szálinger igazi poétikai nyelvet talál, ami alatt azt értem, hogy a kötet olvasásakor az a rég nem tapasztalt benyomásunk lehet, hogy igazi, klasszikus értelemben vett verseket olvasunk.
A trilógia harmadik darabjának elkészülte a Janust követő Galeotto után három esztendőt vett igénybe.
Egy, a halálos ágyán az életére visszapillantó ember és király monológjával kezdődik a történet. Már itt látszik, hogy – folytatván a korábbi gyakorlatot – most sincs szó a korabeli nyelvezet használatáról; jelenkorunk nyelvén szól a mű főhőse, ezzel is erősítvén azt az írói szándékot, hogy a történelem gyakran ürügy a jelen igazságainak kimondására. Egy fontos dolgot máris kiemelhetünk: a király magányosságát ebben a végső helyzetben. Egyébként ez az állapot hasonlít ahhoz, ahogy Nagy Lajos királyt