Aki rendszeresen követi Szabadka közéleti eseményeit, az nyilván észrevette, hogy időről időre olyan ügyek borzolják a város közvéleményét, amelyek Szabadka építészeti örökségét érintik. Az utóbbi néhány évben például arról szóltak a hírek, hogy az egyik műemlékvédelem alatt álló utcában régi épületeket bontanak le, Szabadka egyik legnevesebb írójának szobrát megrongálták, vagy éppen egy olyan részletes szabályozási tervet bocsátottak közvitára, amely lehetővé tette volna tömbházak építését a történelmi belvárosban. Ilyen ügyek pedig nemcsak az utóbbi években, hanem évtizedekre visszamenően is rendszeresen előbukkannak Kosztolányi szülővárosában, miközben régi, a város képét meghatározó épületek, műemlékek, emlékművek, szobrok tűnnek el a közterületekről. Lovas Ildikó legújabb, A város lelke, avagy identitásjelek (Szabadka-tárcák) című kötete, amely a Magyar Szó Lapkiadó Kft. gondozásában jelent meg, pont ezeket az eseteket gyűjti egy csokorba.
A könyv a szerzőnek a Magyar Szóban megjelent tárcáit tartalmazza, húsz rövid fejezetbe rendezve. Ezen írások Szabadka jellegzetes épületeit, épületegyütteseit, a városképet leginkább meghatározó műemlékeit, vagyis – a szerző szavaival élve – Szabadka „identitásjeleit” vizsgálják. Ismertetik történetüket, identitásképző szerepüket, azt, hogy mit jelentenek a szabadkaiak számára, és hogy milyen mostohán bánt velük az utókor. A könyvből egyebek között a város olyan értékeinek a sorsa tárul az olvasók elé, mint például a Jadran épülete, Ana Bešlić két köztéri szobra vagy éppen a Radić fivérek utcája, annak jellegzetes sárga kockaköveivel. A szerző a szakirodalomra, a korabeli sajtóra támaszkodva, de saját szubjektív nézőpontjából, sok évtizedes tapasztalatait, ismereteit, olykor személyes emlékeit felidézve ír az észak-bácskai város főbb nevezetességeiről.
A könyv műfaját nehéz meghatározni. Bár forrásokban gazdag, és számos kevésbé ismert információt közöl Szabadka múltjával kapcsolatban, a kötet nem várostörténet. A szerző saját meglátásait írja le, felelevenítve régi emlékeit, élményeit, érzéseit, mégsem beszélhetünk visszaemlékezésről vagy emlékiratról. Ahogy azt a bevezetőben olvashatjuk: „Ez a könyv nem helytörténeti munka, hanem szépirodalmi jellegű kalandozás”. E meghatározással pedig olyan olvasmányos mű született, amely a Szabadka helytörténetét kutató olvasóknak és a szépirodalmi művek szerelmeseinek érdeklődését egyaránt felkeltheti.
A szerző pedig azért szeretne a lehető legszélesebb olvasóréteghez szólni, mert fel akarja hívni a figyelmet: a Szabadka lelkét képező értékeket lassan elveszítjük, vagy már el is veszítettük! Lovas Ildikó szabadkai születésű polgárként feszeget olyan kérdéseket, amelyeket a város lakosainak többsége már feltett magában, de így könyv formájában ritkán olvashatott.
Miért szüntette meg a szabadkai villamost az akkori városvezetőség? Miért hagyják tönkremenni a Jadran épületét? Hogyan tűnhet el egy szobor nyomtalanul a város közteréről, úgy, hogy azt senki sem vette észre? Szabadka legmeghatározóbb, a város identitását képező épületeit miért veszik körbe lacikonyhák és nyilvános illemhelyek? – csak néhány azon kérdések közül, amelyek a könyv lapjain felvetődnek.
E kérdések boncolgatása közben pedig az olvasó Szabadka múltjának néhány fontosabb mozzanatával is megismerkedhet, mint például a helyi vasúti közlekedés kezdeteivel, Bíró Károly lemondásának körülményeivel vagy a város két legnevezetesebb írójának, Kosztolányi Dezsőnek és Csáth Gézának Szabadkáról vallott nézeteivel. Itt tegyük hozzá, hogy a könyv a nemzeti összetartozás évében, a trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulója alkalmából jelent meg. Bár magáról a trianoni békeszerződésről nem sok szó esik a könyvben, mégis kiválóan szemlélteti a trianoni döntés által sújtott város sorsát. Ahogy gyűlnek az elolvasott lapok, úgy kapunk egyre átfogóbb képet arról, milyen nyomokat is hagyott az elmúlt száz év Szabadkán.
Fontos kiemelni, hogy a kötetben tárgyalt témák túlnyomó többsége ma is aktuális, megoldásra váró probléma. A szabadkai villamos már 1974-ben megszűnt, a Törley-házat lebontották, az ismertetett szabadkai értékek java azonban, ha siralmas állapotban, romosan, düledezve is, de egyelőre még mindig áll, és megmentésre vár. Ezért fontos egy kötettel is felhívni rájuk a figyelmet. Sőt, a tizenhatodik fejezet részletes tájékoztatást ad Bíró Károly leendő szobráról, amelyet valószínűleg az idén állítanak fel a város központjában, ami még időszerűbbé teszi e kiadványt.
Dicséretes, hogy a kiadó színes, gazdagon illusztrált könyv formájában adta ki a kéziratot. Így például a századforduló Szabadkáját, a villamost, a város egykor nyüzsgő Korzóját nemcsak a szöveg eleveníti meg az olvasó számára, hanem régi képeslapok, archív fotók is szemléltetik. Külön ki kell emelni Siniša Kopunović és Tomislav Dedović szemkápráztató fotóit, amelyeket a város központjában készítettek.
Összességében elmondható, hogy e kötetet haszonnal forgathatja mindenki, aki érdeklődik történeti örökségünk iránt, és szívén viseli azon műemlékek sorsát, amelyeket őseink hagytak ránk. A húsz fejezet mindegyike Szabadkáról szól, de a könyv nemcsak a szabadkaiaknak íródott, hanem mindenkinek, aki legalább egyszer megcsodálta Szabadka szecessziós épületeit, és eredeti formájukban szeretné őket legalább még egyszer viszontlátni.
Lovas Ildikó: A város lelke, avagy identitásjelek (Szabadka-tárcák). Magyar Szó Lapkiadó Kft., Újvidék, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. április 17-i számában)
Károly Dorina Nős tények című kötetében arról szól, hogyan lehet jelen lenni s e jelenlétben a másikkal kapcsolatot teremteni egy olyan világban, ahol a gesztusok annyira telítődtek, hogy már csak a testiség ragadható meg belőlük, s ahol a „most” dekódolásához egy végtelenül összetett és ugyanakkor töredezett térben kell tájékozódni.
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.