Vajdasági identitásjeleink egyre szaporodó kiadványai között rangos hely illeti meg Klamár Zoltán magyarkanizsai néprajzkutató Örökségünk című kötetét, amely idén már harmadik kiadását érte meg. Az elsőt még 1995-ben jelentette meg a Cnesa Könyvkiadó, majd 1996-ban a másodikat is 1000 példányban. Azóta is keresett könyv ez a Magyarkanizsa múltját és jelenét vizuálisan és leírásban is bemutató publikáció, amelynek megmaradt különleges alakja, de a finomabb papírra nyomtatott, szemet gyönyörködtető kivitelezése már eltér az előző kiadásoktól.
Klamár Zoltán az új kiadványt jócskán kibővítette, újabb információkkal gazdagította. A tizennégy nagyobb fejezetre tagolt 230 oldalas könyvet az Előhang – „…Magyarkanizsa jeles, általam fontosnak tartott épületeiről… a fotók olyan 1980-as évek végi állapotot rögzítettek, amit az elmúlt esztendők változásai már felülírtak.” (5–6. o.) – és a település kilenc évszázados történelméről szóló, térképekkel illusztrált beszámoló, a Bevezetés indítja. S mindjárt a könyvbemutató elején hadd mondjam el, írjam le, hogy itt jelenik meg annak a Halász térnek a képe, a helyszín, amelyet a legjobban szeretek ebben a csendesnek is nevezett városban. Talán az ősök szelleméből, szellemiségéből vagy az őket megtisztelő emléktábla környékéből, a tér identitásából sugárzik máig a pusztán csak itt bóklászó, barangoló vendégben is a lélekig hatoló, valami archaikus vonzerő, megmagyarázhatatlan tudat, hogy itt jó, itt érdemes lenni. Bizonyára ezért is maradt és marad meg ilyen sokáig ez a városka. Istenem, milyen nehéz is lehet annak, aki ilyen, a ragaszkodás jeleitől telített könyvet tud írni távol ettől a helytől!
A főtér jeles épületei sorozatot bevezető írás természetesen magát az egykori teret s az ott zajló életet említi. „A templomok és középületek által határolt téren hetente kétszer megpezsdült az élet. … Kereskedelmi és egyben szellemi központ volt a piactér, melyet körülvettek a kézműves kisiparosok és kereskedők szatócsboltjai.” (16. o.) A városháza ugyan szecessziós stílusban épült, de igencsak sajnálható, hogy nem az eredeti terv alapján készült. Vendéglő, jegyzői lak, magánház, „a szecesszió jegyében fogant” Úri Kaszinó és a Takarékpénztár, a Leánynevelő Intézet mind-mind ezen a téren kaptak helyet.
Az új kiadásban önálló fejezetben olvashatók a város templomait bemutató írások, a szerb templomról, a katolikus templomokról, majd a sort kibővítve az egykori zsinagógáról is, bár ez utóbbi képe szinte ki sem vehető, nem maradt róla rendes felvétel az 1948-ban történt lebontás előtti időből. Bár előfordulhat, hogy az elkövetkező időben felbukkan valahol, valakinél egy igazi, és azt bemutatják a szerzőnek.
Magyarkanizsa tornyos iskolái is új besorolásban szerepelnek. „1893-ban a településen hat római katolikus, egy görögkeleti, egy Mózes-vallású tanoda működött.” (54. o.) Magyarkanizsa ma is jelentős iskolavárosként szerepel a vajdasági magyar oktatás térképén.
Az egykori Úri utca alcím alatt a Fő utca igen csinos és hajdan jelentős épületei közül már nem áll mindegyik, ám egykorvolt fontos mivoltuk miatt szól a szerző a Bérczi-házról, a volt Szabados-házról, a Longa-cukrászdának helyet adó házról, a Lungovits-házról és Reiss Zoltán műépítész magyarkanizsai működéséről.
A középületek sorában esik szó az új kiadványban az 1927-ben épült postapalotáról, valamint a tűzoltólaktanyáról, amelynek tervezőjét, Kemény Gézát 1940-ben már a funkcionalizmus vezérelte.
A pihenést és a gyógyulást segítő kanizsai építmények a Népkertben és a régi nevén Csodakút gyógyfürdőben kaptak helyet.
A város közlekedését a vasútállomás bemutatásával kezdi Klamár, bár itt „menetrendszerű közlekedés már sok éve nincsen” (90. o.), na meg a közkedveltté vált s tánccá lett Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára nóta említésével. A városka a Tisza partján épült, így a vízi közlekedés meghatározta létét és fejlődését. A vízen járó vontatott uszályok, lapátkerekes gőzhajók, a hajómalmok, a komp és a gátőrház, a folyóparti füzesek haszna (legeltetés, kaszálás, vesszővágás) mind szóba kerülnek, mint ahogy az 1885-ben megvásárolt szegedi hajóhíd is képet kap, amelyet azután elég hamar elvitt egy nagyobb áradás.
A városi lakóházak típusait Parasztpolgári építészet és Népi építészet fejezetcímek alatt mutatja be a szerző. A polgáriasodás jeleit tizennégy ún. nagygazdaház, épület történetén keresztül ismerhetjük meg. Ezek az épületek a város különböző pontjain találhatók, de legtöbb a mai Gesztenyefasor és a régi Kossuth, ma Szent Száva nevét viselő utcában. A Szappanos-ház a múlt század elején épült, s még a szecesszió stílusában tervezte Szappanos Béla, a polgári iskola rajztanára. Felújítása nagyszerűen sikerült, s ma dísze a városnak. Az ebbe a csoportba sorolt házakat azonban jobbára eklektikus stílusú homlokzatok jellemzik. Kivétel a klasszicista kiképzésű egykori nagy patika homlokzata, valamint a Rekecki-ház homlokzatának „letisztult elemei”. Ez utóbbi házról írja Klamár Zoltán a következőt: „Külön említésre érdemes eleme a háznak az íves kapu fölé épített legényszoba, melynek külön lépcsőfeljárója van a ház udvari traktusa felől.” (104. o.) Itt ki kell térnem egy mondat erejéig a város másfajta örökségére is, ugyanis Magyarkanizsán járva ilyen szobában találtuk meg Dobó Tihamért, a kanizsaiak kedvelt festőművészét. Az ő képei, rajzai számos házban, lakásban megtalálhatók e városban, amelynek kulturális örökségét jócskán gazdagítják. A Kistemplom parókiájának díszítése ugyan eklektikus, de „a díszítőelemek nem burjánzanak el, jobbára csak hangsúlyt, egyéni jelleget kölcsönöznek az épületnek”. (124. o.) A népi építészetet bemutató példák mind a tanult, képzett néprajzos szakszerű leírásai, akár a ház külső, avagy belső bemutatásáról, alaprajzáról, szegényes vagy gazdagabban díszített (A tulipános ház) homlokzatáról, a díszítőelemekről (szív, virág, csillag), a napsugaras és a kazettás oromzatokról van szó.
Az új könyv az előző kiadások bővítéseként a város modern épületei közül hármat mutat be: a Cnesa új székházát, udvarában a Regionális Kreatív Műhelyt, a művelődési ház és könyvtár épületét.
Keresztek, feszületek, szobrok – szakrális kisemlékek a következő fejezet, amelyben a szabadtéri szakrális emlékműveket veszi szemügyre a szerző, s teszi ezt már jó ideje néhány néprajzkutatótársával együtt szerte a Vajdaságban. A kálvária és az utcai, út menti keresztek, a Szentháromság-szobor, a Fájdalmas anya szobra, Nepomuki Szent János restaurált szobra, a Jézus Szíve-szobor, a Mária Szíve-szobor, A jó pásztor szoborfülkés képoszlop alkotják az ilyen örökség együttesét.
A temetőkről szól a következő fejezet, történetükről, a síremlékek állapotáról, sorsáról, az oda temetett ismertebb városbéliekről. A sírkertekről közöl a szerző legtöbb fényképet, külön a Nagytemetőről, a Kistemetőről, a Szerb temetőről és a Zsidó temetőről.
Az Újabb jelek a térben témakör a településkutatás legújabb törekvése, így ezek leírása is bekerült az új kiadásba. Emlékművek, emlékhelyek, emléktáblák, a gyógyfürdő szobra, az írótábor szobra, magyarkanizsai művészek (Koncz István költő és Dobó Tihamér festő) szobrai, a szépséges Tiszavirág vitrázsszobra, a halászok szobra, a Hunyadi János-emlékmű, Beszédes József vízmérnök szobra és az utcanévadás mind-mind a város kulturális jelenének tényezői.
A könyv végén az Epilógus: identitásunk jeleiről című összefoglaló az Örökség valódi megfogalmazása és megjelenésének igazi indítéka: „A könyv újabb, kibővített változata, csakúgy mint az első kiadás, kettős célzattal készült: egyrészt a még mindig meglévő, az enyészettel dacoló értékekre szerettem volna újfent ráirányítani a figyelmet – bár félő, hogy ennek a törekvésnek sem lesz foganatja –, másrészt annak a teremtő igyekezetnek emléket állítani, mely eleinket jellemezte a XIX–XX. század fordulóján. Végül, de nem utolsósorban az örökséggondozás felelősségére akartam apellálni…” (216. o.) A nagy tettekre buzdító gondolatok után csak azt mondhatjuk a szerzőnek, Klamár Zoltán néprajzkutatónak és városvédőnek, hogy felemelő érzés ilyen képeskönyvvel újra és újra elindítani valamit, amit meg kell/kellene tennie minden itteni, helyi embernek, helybéli közösségnek, ha már az e célra létrehozott hivatal(ok) – állami anyagi támogatás híján – nem képes(ek) rá. Mindannyiunk örömére született meg Klamár Zoltán új kiadású Örökségünk –Magyarkanizsai képeskönyv című könyve, amelyet a teljes régi és mai utcanévjegyzék, valamint bőséges irodalomjegyzék zár.
Klamár Zoltán: Örökségünk. Magyarkanizsai képeskönyv. József Attila Könyvtár, Magyarkanizsa, 2022
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.