Sápatagnak, olykor életidegennek, gyakorta igen-igen belterjesnek érzem a bel-belpesti lírát. Túl sok a barázdabillegető, s túl sok a barázda. Túl sok az önérdek, temérdek a magánközlés. A bel-belpesti szerk. – mint a Macskafogóban a denevérek – gyakran beéri konzerv vérrel. Jönnek (hozzá), akik szoktak, írnak (neki), akiknek írniuk kell, akikkel nincs gond, akikre hivatkozni lehet, akik értik a belpesti „tájszólást”.
Ezért is élvezem annyira, amikor a Nyugat Plusz főszerkesztőjeként, immáron 12 éve, nem feltétlenül csak a pesti elithez sorolt kollégák műveiből válogathatok. S a határon túlról sem a belpesti tippeket „játszom” meg. Nem véletlen, hogy inkább budai (tabáni) polgárnak vallom magam. (Esetleg: újpestinek...)
A Nagy Erika szerkesztette Szlovákiai magyar szép irodalom 2022 című antológiát örömmel kaparintottam meg, már csak azért is, mert több szerző a Nyugat Plusznak rendszeresen küld nemes portékákat (értsd: primőr prózát, friss verset). Szóval, mikor e sorokat körmölöm, nem a szigorú szerkesztő veti papírra veretes sorait, hanem egy lelkes olvasó, aki az évek során a felvidéki kortárs irodalom nagy barátja, szurkolója lett.
A könyv erénye, hogy nem igyekszik elrabolni a drága időt. Nem tolonganak benne a bel-belpesti ízlésnek megfelelni próbáló, félhalott írásművek; a prózáknak atmoszférájuk, levegőjük van, a versek többsége pedig kerüli a divatosság csapdáját. Gál Sándort idézve: „ebben az időtlenségben / már mindenre van időm” (Tapintható magány).
Igen, a bel-belpesti gyors csak hadd robogjon, Az örök Felvidéknek meg legyen meg a maga ritmusa! Néhol „valahonnan mélyről / az álom hajszáleres testéből” (Bolemant: álom), néhol „szálazó mozdulattal” (Fellinger: Buborékmentes), néhol „új hidak, új utak felé” (Hodossy: Amikor az idegen visszatér) tartanak a mondatok, óvatosan célozva az időtlenséget, „ahol csősz szí vénséges csutorát…” (Hodossy: Időutazás a szélnek eresztett bábuval).
Lapszerkesztőként gyakran morgolódom a honi prózaírás satnyuló színvonala miatt. Úgy érzem, a „blogirodalom” mára megtette kártékony hatását, a szófosás nemzeti sporttá nemesül(t). De a kortárs költészetben is bántóan sok a póz, az allűr. Tőzsér Árpádot idézve: „…a vers ma a röhögő, fingó, csont nemiszervét rázó Halál tánca” (Post-danse macabre avagy: Az utolsó ellenállók). Egyetértek vele. Ezért is éltem meg felüdülésként a 2022-es összegző kötet elolvasását a rekkenő hőségben. Ugyanis e versek többségének tétje van. A prózák pedig – ha nem is mind – jól felépítettek, néhol játékosak, vitriolosak, néhol meseszerűek, máskor „belemenősek”, mint például Százdi Sztakó Zsolt a migránskérdést sem megkerülő, a fogyasztói társadalomban lézengő modern ficsúrok egyoldalú világlátását bemutató tömör, (elképzelt?) riportba hajló remeke. Bravúros Csáky Pál A gyűlés című majomparádéja, Bíró Szabolcs Holnapja, Jancsó Péter (a Nyugatból is ismerős) Blues-ja. Szerethető Fiala Ilona Lányfocija is. Z. Németh István Kiégése – mestermunka.
A Tóth László – Tőzsér Árpád – Varga Imre „belső hármas” pedig olyan stabilitást (erkölcsi értelemben is!) ad a felvidéki „válogatottnak”, amiről talán még a bel-belpesti kollégák is hallottak…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.