Indián – ha e szót meghallom, két képzettársításom kötődik hozzá. Az egyik Indián, polgári nevén Fogarasi András, aki a Nagyfa galeri tagjaként vált híressé. Egyik kedvenc interjúalanyom, akivel napokon át lehet beszélgetni hippiségről, szabadságról és arról, hogyan gyűjtöttek Radics Béla gitárvirtuóznak, mert Bélának nem volt erősítője. A másik, ha gyermekkoromban az 1980-as években, az indiánokra gondoltam, az együtt járt a mélabús hangulattal, mert úgy éreztem, hiába voltak hősök és bátrak, leigázták őket és rezervátumokban élnek. Ez persze az én hangulatom volt, kortársaim boldogan öltöztek indiánnak farsangkor, és játszottak órákon át, véresen komolyan véve a szabályokat. Ez az identitásuk a fiúknak vagy tartóssá vált, vagy átvette a helyét a Star Wars őrülete.
“Rézbőrű volt az alkony” – ez a címe a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának, amely a magyar indiánozás nyomába eredt. Címe Radnóti Miklós Gyerekkor című versének egy sora. A tárlat kurátora, Wirth Imre online tárlatvezetésén hangsúlyozta, hogy a kiállítás abban az időpillanatban szeretné megörökíteni a magyar indiánozás történetét, amikor minden tárgyi emlék megvan. Wirth Imrének sikerült interjút készítenie azokkal, akik a diktatúra évtizedeiben is indiánoztak. A koncepció szerint a felhőtlen, gyerekkori indiánozás világa (amelyet a fehér szín jelképez) átmegy a diktatúra évtizedeinek felnőttkori sötét világába, amikor megtörténhetett az is, hogy Borvendég Deszkáss Sándort a titkosszolgálat faggatta arról, miért indiánozik, és Wisler Józsefet pedig a recski kényszermunkatáborba küldték, csak azért, mert indiánozott. A magyar indiánozás történetének alapélménye Cseh Tamásnak és baráti körének indiántáborai, amleyekből tárgyi emlékeket is láthatunk a kiállításon (többek között Cseh Tamás békepipáját). Indiánnak lenni többféle identitást jelenthetett a diktatúra évtizedeiben. Húsvéti Tibornak például a cserkészmozgalom helyett jelentett egy új közösséget.
A kiállításhoz készült Az utolsó indiánkönyv című, igazán sokszínű és sokrétű antológia, amelyben kortárs íróink, költőink indiánozással kapcsolatos írásait olvashatjuk, összesen 79 szerzőtől. A kötet igényes, szép kiállítású, és az indiánozáshoz kötődően számos identitást megmutat. Rávilágít alapkérdésekre, valamint az indiánozásra mint a kommunikatív emlékezet részére. Itt vannak köztünk azok a generációk, akiknek az indiánkönyvek, -filmek alapélménynek számítottak. Kérdés, hogy a Z generáció számára mit jelent mindez. Amikor apáik lelkesen adják kezükbe a Nagy indiánkönyvet, vajon versenyre tud-e kelni az indián hagyomány a jelen pörgő világával? Vagy az apák szeretnék újraélni gyermekkori emlékeiket, amikor Z generációs gyermekeikkel indiánost játszanak? Ők szeretnének visszacsöppenni az 1980-as évek virtuális világ nélküli élettereibe? Bár az is fontos kérdés, hogy ha nekik, az 1980-as évek gyermekeinek, szüleik kukoricacsutka babáival kellett volna játszaniuk, vajon lelkesek lettek volna-e. Úgy vélem, az indiánozás is vissza fog még térni a gyermekek mindennapjaiba. Jelenleg búvópatak e hagyomány, a kiállítás és e könyv épp azt segíti elő, hogy ne feledjük el, miért jó és fontos az indiánozás. A kötet olyan bőséges olvasnivalóval szolgál, hogy rutinos olvasóknak is azt javaslom, vegyék újra és újra elő, olvassanak bele ismét.
A kötet több fontos kérdéskört ábrázol: András Sándor ír arról, hogy mi történik akkor, ha a fantáziavilágunkból szőtt magyar indiánvilág után szembesülünk a rezervátumokban élő igazi indiánokkal. Számára az indiánok példaképek voltak gyermekként: jó, szelíd, de egyúttal bátor és férfias emberek is (556. o.), eszményképek. Győrffy Ákos fogalmazta meg találóan, hogy az európai emberre jellemző, hogy hajlamos mindazt romantizálni, ami nem romantikus, így a gyarmatosítást is (44. o.).
Érdekes elágazása volt például az indiánkultusznak az indiánviccek népszerűsége a diktatúra évtizedeiben. Hogy egy klasszikust említsek: amikor az öreg indián azt mondja a fiatalnak, “uff”, és az átúszik a folyópartra háromszor is, majd negyedszer azt mondja a fiatal az öregnek: uffon maga is. Szójáték is volt ez, és kötődhettek hozzá mélyebb képzettársítások is, mint a fiatalok lázadása vagy a munkamegosztás.
Háy János szélesebb kontextusba helyezte az indiánkérdést: az ő novellájában az igazságért harcoló elnyomottak jelképévé válik, hozzátéve azt is, hogy azok sem egységesek, akik az igazságért harcolnak: a barna indiánok mindig igazabb indiánnak tartották magukat a fehéreknél (55. o.). Mán-Várhegyi Rékánál az indiánozás a párkapcsolati újra egymásra találás szimbóluma lett. (96. o.). Egressy Zoltán írásában felidézett egy már-már elfeledett filmalkotást, a Moziklipet, amely izgalmas újdonság volt bemutatásakor, 1987-ben: akkoriban ugyanis ritkaságnak számított, hogy egy egész estés mozielőadásban magyar együttesek klipjeit láthatta a közönség. Ez még a Music Television honi térhódítása előtt történt. És Kőnigh Péter azt énekelte, hogy “indiánok vagyunk mindannyian”. Ezzel a gondolattal a szerző nem tudott azonosulni (176. o.). Novellájának hősét azonban az, hogy pont Csingacsguk szerepébe bújt bele, bátorsággal töltötte el (179. o.). Lovas Ildikó is szívet melengetően általános keretbe helyezi az indiánkérdést: “Aki gyermekként nem akart az igazság bajnoka lenni, akiben nem munkált a vágy, hogy a sunyi alakokat leleplezze, nem értheti, hogy középkorúként egy indián színeket idéző, bordóspiros-narancssárga-kék csizma a beteljesült álom.” Igen, mert alapvető, hogy ne veszítsük el a hitünket abban, hogy az igazság mindig győz, és a gonoszok megbűnhődnek. Ez szimbolikusan megjelenik a beteljesült álmainkban is. Ménes Attila hőseinek életében az indiánozás egy időszak, Stirlitz és az Alfa holdbázis között. Kiemelkedően fontos időszak, amikor megtapasztalhatják a gyerekek, milyen az igazi barátság, és nagyon nehezen lehet hozzájutni a Winnetou-könyvhöz, úgy, hogy a kvarclámpát üzemeltető asszonyságtól kérik kölcsön, és nem adják vissza neki, de kvarclámpázni sem mennek többet (354. o.). Ménes Attila főhőse indián viseletet is készít magának, ennek leírása is érdekes (357. o.). Péntek Orsolya novellájának főszereplőjénél az indiánság a szabadság jelképe, amikor otthagyja a munkahelyét, és felmond (401. o.). Tamás Dénesnél a játék indián sorsa végül a pusztulás lesz, úgy, hogy rituálisan elégeti (443. o.).
Nyerges Gábor Ádám írása a szerkezete miatt nagyon érdekes: az indiánjáték narrációjából ki-kiszólnak a szereplők, a realitásba: “Kussolj, Imi, anya megmondta, hogy nem hagyhatlak játszani, mert kimelegedsz… (…) Megmondtam korábban is, Sápadt Kígyó, hogy ha nincs, aki vigyázzon az öcsédre, a törzs nem bánja, ha magaddal hozod, ahogy azt sem, ha az ifjú megfigyeli a harcokat, épülésére válik, még a törzsbe is befogadtuk, csakis rád és hősi tetteidre való tekintettel, de épp te és az anyukád kérésére nem hagytuk részt venni a háborúban.” (462. o.)
Kemény István novellájának gondolata gyakorlatilag a diktatúra időszakának esszenciája, tűpontos megfogalmazás a felnőttek világáról. A főhős 1974 márciusában Az aztékok kincsét nézi a televízióban, apja kollégáinak gyerekeivel, akik idegenek számára. A felnőttek nem tartózkodnak a szobában, az egyik felnőtt átrobog a helyiségen, a tévé képernyőjére néz, és azt mondja: “Micsoda műesés volt!” Ebben a mondatban, ahogy a szerző is hangsúlyozta, ott rejlett minden nemzedéki frusztráltság, fortyogó düh a kisszerű, komcsi rendszer ellen, ahol az apák nemzedékének tagjai már nem voltak cserkészek, sem háborús hősök, csak eltelt a fiatalságuk úgy, hogy nem látták a diktatúra végét, abban telik el majd az egész felnőttkoruk is. Ez a mélyről jövő frusztráltság mutatkozik meg az odavetett mondatban, amellyel el akarta venni a kolléga a kissrácok őszinte lelkesedését. Ők is tudták persze, hogy a tévében műesést láttak, de azért hinni szeretnének az indiánozásban. E kötetben mindenki megtalálja a maga indián hősét, értelmezését, azonosulni tudunk a változatos indiánfelfogások valamelyikével. Ez a gazdagság teszi különlegessé ezt az antológiát.
Az utolsó indiánkönyv, antológia, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2021.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
