Zsidó Ferenc: A székely ember karakterológiája

2021. szeptember 13., 10:44

Ugyanazt gondoljuk-e magunkról, amit mások gondolnak rólunk? Változik-e, ha igen, mennyit a nemzetkarakterológia az idők során? Egyebek közt ezekre is választ kaphatunk a Székely Könyvtár könyvsorozatban megjelent A székelyek (rólunk írták) című antológiából, amelyben nem székely (magyarországi, angol, francia, szász, román stb.) szerzők vallanak arról, milyennek látják a székelyt.

A székely ember karakterológiája, arcéle nagyon markáns. Ezért – kívülálló számára – könnyen skatulyázható. Így születhettek azok az immár közhelyes megállapítások, hogy a székely szűkszavú, darabos és csavaros eszű, góbés, hogy a székelyeknél az asszony nem ember, a medve nem játék stb. De tudjuk, ezek egy része csak poén, játék, csak külcsín. Ebbe a kötetbe olyan írásokat válogatott be a szerkesztő, Lövétei Lázár László, melyekben nem székely, de a székelyeket viszonylag jól ismerő szerzők igyekeznek e közhelyeket felfejteni, néhány lényeglátó kijelentéssel a felszín kapargálásától eljutni a mélyebb összefüggésekig.

A szerkesztői koncepció szerint a székely (magyar) történelem főbb cezúrái mentén halad a válogatás, határhelyzetekben ugyanis jobban megmutatkozik a jellem is. Egyfajta kronológia mentén haladunk tehát a kötetben: az első szöveg a nemzeti öntudatok ébredésének időszakából, az 1800-as évek derekáról való, az utolsó pedig napjainkból. A válogatás bővebb és másféle is lehetett volna, ugyanakkor a kialakult kép így is releváns és színes, a szövegek izgalmasak, élményszerűek.

John Pagettel kezdünk, az angol orvossal, aki egy európai útja során megismerkedett báró Wesselényi Polixénával, erdélyi látogatásukat követően pedig 1839-ben megírta a Hungary and Transylvania című kötetét. A bárókisasszonyt később feleségül vette, honosítást is nyert Paget János néven, részt vett az 1848–49-es szabadságharcban, majd néhány évnyi angliai emigráció után visszatért választott városába, Aranyosgyéresre. Nos, John Paget, a széles látókörű européer egyebek közt azt írja a székelyekről, hogy: „modoruk nem valami csiszolt”, ugyanakkor – látszólag ön ellentmondásba keveredve – kijelenti, hogy „műveltségük meghaladja az átlagot”. És ki is fejti, hogy a kisebb székely falvakban is van elemi iskola, az emberek többsége írástudó – más kérdés, hogy alkatilag nem a társalgás a fő erősségük.

A második szerző Auguste de Gérando francia történész, aki feleségül veszi Teleki Emma grófnőt – lám, milyen fontosak a nők e kötet szempontjából is! –, megtanul magyarul, és ír egy könyvet Erdélyről és a székelységről. Ő azt állapítja meg, hogy a székelyeket „makacs ellenállás” jellemzi, perlekedő hajlamúak (a jussom!), „a múlt emberei”, akik szilárdan ragaszkodnak őseikhez, történelmükhöz. Erős bennük a nemzeti érzés, jelenti ki továbbá August de Gerando, amivel az is együtt jár, hogy nem szívesen szólalnak meg idegen nyelven…

A következő szövegekkel az 1848-as szabadságharc sűrűjében vagyunk, olvashatunk egy szívszorító levelet Petőfi Sándortól, melyben úgy értekezik a székelyföldi állapotokról, hogy minden gondolata felesége és kisfia körül forog. Aztán Jókai következik, a romantikus mítoszteremtő, aki a Forradalmi és csataképek című kötetében megrajzolja a keményszívű székely anya alakját, aki engedi elvérezni a vesztes csatából szárnyszegetten, sebesülten hazatérő fiát… (Lám: a székelyeknél az asszony nem ember, de olykor emberebb az embernél…)

Mikszáth megszépítő igyekezettel ír a kiegyezés kori Székelyföldről (a háromszéki Illyefalva országgyűlési képviselője volt): Tündérországnak mutatja be, ahol minden más, még a fogalmak is. Ezt követően Babits már kimondottan komor képet fest az 1916-os román betörésről, de Móricz vagonlakó székelyeinek világa sem felemelő. Németh László a két világháború közti időszak dermedtségéről ír: az idő megállni látszik, nincsenek fejlesztések stb. Németh Lászlónál merül fel az a kérdés, hogy tekinthető-e egységes entitásnak a Székelyföld, mekkorák a különbségek az egyes székek közt. Ilyen meglátásai vannak, mint: „A székely komorság és a székely tréfa a Hargita két különböző oldalán lakik; a csíkin ül a ballada, az udvarhelyszékin a móka, s odafönn a szénégető kunyhók körül a kettő néha találkozik.” A két világháború közti Székelyföldet mutatja be Mihail Sebastian zsidó származású román író is. Román nézőpontról beszélhetünk, de az etnikai kérdés nem válik kulcsfontosságúvá az élménybeszámolójában, sokkal inkább a nyitott rácsodálkozás az erőssége.

Cs. Szabó László Észak-Erdély visszacsatolásának időszakáról ír, egyebek közt olyan jellemzéssel állva elő, melyet nem tudok hová tenni, és nem érzem relevánsnak: tudniillik, hogy a székelyt a lábáról lehet felismerni, hogy „őzlábú nép” volna. Mikecs László a székelyek kivándorlásának okait és körülményeit vizsgálja, komor következtetéseket vonva le e középkor óta folyamatosan megfigyelhető tendenciáról. Richard Jakobi írásából az szűrődik ki, hogy mit gondolnak a szászok a székelyekről (bár ez az írás inkább anekdotázó, így elég felszínes). Stefano Bottoni olasz–magyar nemzetiségű történész az 1950-es évekbeli Magyar Autonóm Tartomány kapcsán vázolja fel, hogyan boldogultak a székelyek a román sztálinista kommunizmussal.

Alexandru Vlad román író az antológiába beválasztott szövegrészletben az 1991-es „Harkov-jelentés” utáni interetnikus viszonyokról értekezik. Terepmunkája során azt vizsgálja szociografikus igénnyel, hogyan reagál a székelység arra, hogy a román állam – a románság régióbeli szimbolikus jelenlétét megerősítendő – ortodox kolostort építtet Marosfőn, ráadásul a katolikus temető előterében, a kolostor falain a román–magyar konfliktusok mártírjainak freskóival. A szerző nacionalizmusmentesen, józanul mérlegelve állapítja meg, hogy: „szinte bárdolatlanságnak tűnt ilyen vidéken, ahol a magyarok vannak többségben, régi konfliktusok szimbolikus alakjait rángatni elő. Vagy talán szándékos, többé-kevésbé atavisztikus provokációnak szánták volna?” A szerző a „mitikus románizmus megkésett előretolt helyőrségének” tekinti e kolostort, s a provokációk helyett a megbékélés útjait keresné (a számos román értelmiségire jellemző magatartással – csak sajnos nem ők a hangadók, jegyezhetnénk meg szomorkásan). A kötet Száraz Miklós György kortárs budapesti író kisesszéjével zárul, melyben Nóta egy gyilkosságról a Rikában című székely balladáról értekezik (Kriza Vadrózsák című kötetéből), megállapítva, hogy ebben az archaikus elemekkel tűzdelt szövegben „a székely szabadság, az örökség, a zsigerekbe ivódott évezredes feladat, vagyis a gyepűőrző alkat testesül meg”.

Gondolom, a fenti összefoglalóból is kiderül, hogy műfajilag színes képet mutatnak a kötetbe válogatott írások. Egyesek explicit módon tárgyalják a székely néplélek vélt vagy valós tulajdonságait, tehát kimondottan nemzetkarakterológiai írások, másokban csak áttételesen jelenik meg a téma, inkább egy-egy eseménysor elbeszélése révén alkothatunk képet arról, hogy mit gondol az adott szerző a székelységről. Nagy kérdés, hogy releváns-e még a mai székelyre az, amit például a 19. századi szerzők jelentenek ki. Úgy vélem, hogy elég kevéssé, inkább kuriózumszámba megy, önismeretünk szempontjából mégis fontos. Az írásokból egyértelműen kiviláglik, mennyit változott a székely karakter az idők során, elég, ha csak olyan dichotómiákat vizsgálunk meg – a jelenre vonatkoztatva is –, mint múltba fordulás és elvándorlás. Az viszont kijelenthető, hogy a főbb erővonalak mentén egyezés mutatható ki aközött, amit a székelység gondol önmagáról, illetve amit mások gondolnak róla.

E kötet (görbe) tükör a székelység számára, a kívülről látás és láttatás fontos tanulságokkal járhat; ugyanakkor olyan érdekfeszítő olvasmány, melyet nem csupán azért olvashatunk el, mert rólunk szól, hanem azért is, mert minden önös kíváncsiságon túl esztétikai élményt nyújt. Meg annak a döbbenetét (vagy jóleső örömét?), hogy könnyen kiismerhetők vagyunk.

 

A székelyek (rólunk írták). Válogatta, szerkesztette Lövétei Lázár László. Székely Könyvtár sorozat 92., Hargita Kiadó, Csíkszereda, 2021.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)