A székely ember karakterológiája, arcéle nagyon markáns. Ezért – kívülálló számára – könnyen skatulyázható. Így születhettek azok az immár közhelyes megállapítások, hogy a székely szűkszavú, darabos és csavaros eszű, góbés, hogy a székelyeknél az asszony nem ember, a medve nem játék stb. De tudjuk, ezek egy része csak poén, játék, csak külcsín. Ebbe a kötetbe olyan írásokat válogatott be a szerkesztő, Lövétei Lázár László, melyekben nem székely, de a székelyeket viszonylag jól ismerő szerzők igyekeznek e közhelyeket felfejteni, néhány lényeglátó kijelentéssel a felszín kapargálásától eljutni a mélyebb összefüggésekig.
A szerkesztői koncepció szerint a székely (magyar) történelem főbb cezúrái mentén halad a válogatás, határhelyzetekben ugyanis jobban megmutatkozik a jellem is. Egyfajta kronológia mentén haladunk tehát a kötetben: az első szöveg a nemzeti öntudatok ébredésének időszakából, az 1800-as évek derekáról való, az utolsó pedig napjainkból. A válogatás bővebb és másféle is lehetett volna, ugyanakkor a kialakult kép így is releváns és színes, a szövegek izgalmasak, élményszerűek.
John Pagettel kezdünk, az angol orvossal, aki egy európai útja során megismerkedett báró Wesselényi Polixénával, erdélyi látogatásukat követően pedig 1839-ben megírta a Hungary and Transylvania című kötetét. A bárókisasszonyt később feleségül vette, honosítást is nyert Paget János néven, részt vett az 1848–49-es szabadságharcban, majd néhány évnyi angliai emigráció után visszatért választott városába, Aranyosgyéresre. Nos, John Paget, a széles látókörű européer egyebek közt azt írja a székelyekről, hogy: „modoruk nem valami csiszolt”, ugyanakkor – látszólag ön ellentmondásba keveredve – kijelenti, hogy „műveltségük meghaladja az átlagot”. És ki is fejti, hogy a kisebb székely falvakban is van elemi iskola, az emberek többsége írástudó – más kérdés, hogy alkatilag nem a társalgás a fő erősségük.
A második szerző Auguste de Gérando francia történész, aki feleségül veszi Teleki Emma grófnőt – lám, milyen fontosak a nők e kötet szempontjából is! –, megtanul magyarul, és ír egy könyvet Erdélyről és a székelységről. Ő azt állapítja meg, hogy a székelyeket „makacs ellenállás” jellemzi, perlekedő hajlamúak (a jussom!), „a múlt emberei”, akik szilárdan ragaszkodnak őseikhez, történelmükhöz. Erős bennük a nemzeti érzés, jelenti ki továbbá August de Gerando, amivel az is együtt jár, hogy nem szívesen szólalnak meg idegen nyelven…
A következő szövegekkel az 1848-as szabadságharc sűrűjében vagyunk, olvashatunk egy szívszorító levelet Petőfi Sándortól, melyben úgy értekezik a székelyföldi állapotokról, hogy minden gondolata felesége és kisfia körül forog. Aztán Jókai következik, a romantikus mítoszteremtő, aki a Forradalmi és csataképek című kötetében megrajzolja a keményszívű székely anya alakját, aki engedi elvérezni a vesztes csatából szárnyszegetten, sebesülten hazatérő fiát… (Lám: a székelyeknél az asszony nem ember, de olykor emberebb az embernél…)
Mikszáth megszépítő igyekezettel ír a kiegyezés kori Székelyföldről (a háromszéki Illyefalva országgyűlési képviselője volt): Tündérországnak mutatja be, ahol minden más, még a fogalmak is. Ezt követően Babits már kimondottan komor képet fest az 1916-os román betörésről, de Móricz vagonlakó székelyeinek világa sem felemelő. Németh László a két világháború közti időszak dermedtségéről ír: az idő megállni látszik, nincsenek fejlesztések stb. Németh Lászlónál merül fel az a kérdés, hogy tekinthető-e egységes entitásnak a Székelyföld, mekkorák a különbségek az egyes székek közt. Ilyen meglátásai vannak, mint: „A székely komorság és a székely tréfa a Hargita két különböző oldalán lakik; a csíkin ül a ballada, az udvarhelyszékin a móka, s odafönn a szénégető kunyhók körül a kettő néha találkozik.” A két világháború közti Székelyföldet mutatja be Mihail Sebastian zsidó származású román író is. Román nézőpontról beszélhetünk, de az etnikai kérdés nem válik kulcsfontosságúvá az élménybeszámolójában, sokkal inkább a nyitott rácsodálkozás az erőssége.
Cs. Szabó László Észak-Erdély visszacsatolásának időszakáról ír, egyebek közt olyan jellemzéssel állva elő, melyet nem tudok hová tenni, és nem érzem relevánsnak: tudniillik, hogy a székelyt a lábáról lehet felismerni, hogy „őzlábú nép” volna. Mikecs László a székelyek kivándorlásának okait és körülményeit vizsgálja, komor következtetéseket vonva le e középkor óta folyamatosan megfigyelhető tendenciáról. Richard Jakobi írásából az szűrődik ki, hogy mit gondolnak a szászok a székelyekről (bár ez az írás inkább anekdotázó, így elég felszínes). Stefano Bottoni olasz–magyar nemzetiségű történész az 1950-es évekbeli Magyar Autonóm Tartomány kapcsán vázolja fel, hogyan boldogultak a székelyek a román sztálinista kommunizmussal.
Alexandru Vlad román író az antológiába beválasztott szövegrészletben az 1991-es „Harkov-jelentés” utáni interetnikus viszonyokról értekezik. Terepmunkája során azt vizsgálja szociografikus igénnyel, hogyan reagál a székelység arra, hogy a román állam – a románság régióbeli szimbolikus jelenlétét megerősítendő – ortodox kolostort építtet Marosfőn, ráadásul a katolikus temető előterében, a kolostor falain a román–magyar konfliktusok mártírjainak freskóival. A szerző nacionalizmusmentesen, józanul mérlegelve állapítja meg, hogy: „szinte bárdolatlanságnak tűnt ilyen vidéken, ahol a magyarok vannak többségben, régi konfliktusok szimbolikus alakjait rángatni elő. Vagy talán szándékos, többé-kevésbé atavisztikus provokációnak szánták volna?” A szerző a „mitikus románizmus megkésett előretolt helyőrségének” tekinti e kolostort, s a provokációk helyett a megbékélés útjait keresné (a számos román értelmiségire jellemző magatartással – csak sajnos nem ők a hangadók, jegyezhetnénk meg szomorkásan). A kötet Száraz Miklós György kortárs budapesti író kisesszéjével zárul, melyben Nóta egy gyilkosságról a Rikában című székely balladáról értekezik (Kriza Vadrózsák című kötetéből), megállapítva, hogy ebben az archaikus elemekkel tűzdelt szövegben „a székely szabadság, az örökség, a zsigerekbe ivódott évezredes feladat, vagyis a gyepűőrző alkat testesül meg”.
Gondolom, a fenti összefoglalóból is kiderül, hogy műfajilag színes képet mutatnak a kötetbe válogatott írások. Egyesek explicit módon tárgyalják a székely néplélek vélt vagy valós tulajdonságait, tehát kimondottan nemzetkarakterológiai írások, másokban csak áttételesen jelenik meg a téma, inkább egy-egy eseménysor elbeszélése révén alkothatunk képet arról, hogy mit gondol az adott szerző a székelységről. Nagy kérdés, hogy releváns-e még a mai székelyre az, amit például a 19. századi szerzők jelentenek ki. Úgy vélem, hogy elég kevéssé, inkább kuriózumszámba megy, önismeretünk szempontjából mégis fontos. Az írásokból egyértelműen kiviláglik, mennyit változott a székely karakter az idők során, elég, ha csak olyan dichotómiákat vizsgálunk meg – a jelenre vonatkoztatva is –, mint múltba fordulás és elvándorlás. Az viszont kijelenthető, hogy a főbb erővonalak mentén egyezés mutatható ki aközött, amit a székelység gondol önmagáról, illetve amit mások gondolnak róla.
E kötet (görbe) tükör a székelység számára, a kívülről látás és láttatás fontos tanulságokkal járhat; ugyanakkor olyan érdekfeszítő olvasmány, melyet nem csupán azért olvashatunk el, mert rólunk szól, hanem azért is, mert minden önös kíváncsiságon túl esztétikai élményt nyújt. Meg annak a döbbenetét (vagy jóleső örömét?), hogy könnyen kiismerhetők vagyunk.
A székelyek (rólunk írták). Válogatta, szerkesztette Lövétei Lázár László. Székely Könyvtár sorozat 92., Hargita Kiadó, Csíkszereda, 2021.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)
Amerika jelenkori irodalmának egyik legjelesebb képviselője, aki nem kevés vesződéssel jutott el a csúcsra, annak ellenére, hogy már fiatalon feltűnést keltett. Cormac McCarthy (1933) olyan világokat jelenít meg műveiben, amelyek ugyancsak próbára teszik az olvasók idegeit.
Egy átfogó, részletgazdag, sokak alapos, komoly kutatómunkáján alapuló képes kincsestárat, rendhagyó útikalauzt vehet kezébe az olvasó. Markáns képet, összegzést kaphat arról, hogy mi mindent hagytak ránk nagy, neves és névtelen elődeink a szellemi kulturális örökség terén, amit mi híven őrzünk, belakunk, tartalommal töltünk meg.
A tudósok még 1906-ban megjósolták, hogy az éltető Napunk sárga törpéből robbanásszerű sebességgel vörös óriássá válik, amely mindent felfal, ami útjába kerül. A későbbi tudósok nem cáfolták ennek az eseménynek a bekövetkeztét, csakhogy ötmilliárd éven belül nem számítottak rá.
A szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium egykori és jelenlegi diákjainak verseit tartalmazza ez a kötet. A benne szereplő fiatal szerzők azon nemzedék tagjai – a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején születtek –, akik egy sajátos alanyi és traumalírát képviselnek a kortárs vajdasági magyar költészetben.
Indián – ha e szót meghallom, két képzettársításom kötődik hozzá. Az egyik Indián, polgári nevén Fogarasi András, aki a Nagyfa galeri tagjaként vált híressé. Egyik kedvenc interjúalanyom, akivel napokon át lehet beszélgetni hippiségről, szabadságról és arról, hogyan gyűjtöttek Radics Béla gitárvirtuóznak, mert Bélának nem volt erősítője.
Ezeket az emlékeket most Nádas Péter Egy családregény vége című regénye hozta felszínre. A hőse egy kisfiú, akit a nagyszülei nevelnek, és akinek a nagyapja sokat mesélt, önmagáról, hitről, kételyről, háborúkról, sorsokról, menekülésről, cselről, örökségről, többnyire a padláson.
A Régimódi történet Szabó Magda magánmitológiájának alapregénye. Kronológiáját tekintve is, hisz egészen messze, a szépapákig visszamenően mutatja be családjának történetét. A regény kulcsfigurája, a történetcsoportokat összekötő személy az édesanya, Jablonczay Lenke, akinek emléket kívánt állítani a művel.
A Hogyan veszejtsük el a vámpírt című regény a „felsőbbrendű erkölcs” paradoxonának létrejöttét beszéli el egy elképzelt szembesítés során, huszonhat levél, két utóirat és egy vallatási jegyzőkönyv lapjain. „A beismerés saját bűnösségünk belátása a bűntény objektív (logikai) terében” – olvashatjuk a regényben.