A bevezető pontos eligazítást nyújt a kötet felépítéséről: „Tizenkilenc költővel, íróval készített tizenhét beszélgetés”, ráadásként („akasztják a hóhért” alapon) néhány részlet a szerzővel készült interjúkból.
Elek Tibor az erdélyi irodalom értő elemzője, kinek egész pályáját jellemzi a törekvés, hogy „megértsem és másokkal is megértessem az erdélyi írókat”. (Megj.: e munkájáért az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványtól Hídverő-díjat kapott.) A beszélgetések visszatérő motívuma, hogy számít-e az illető szerzőnek valamit az ő „erdélyisége”, de természetesen ennél is lényegesebb „az egyes alkotói pályák alakulástörténete, a főbb műveik poétikai természete”.
Többnyire valódi, nyilvánosság előtt elhangzott beszélgetésekről van szó, nem „manapság divatos e-mail-interjúk”-ról, vagyis adott a spontaneitás, az élőbeszéd-szerűség, a valós nyelvi interakció. A beszélgetőpartnerek „különböző nemzedékek, írói csoportosulások karakteres képviselői”, „a legidősebbektől a legfiatalabbakig”, a beszélgetések elkészülésük kronológiai sorrendjében követik egymást. Mózes Attilával indul a sorozat, mégpedig egy pályája derekán, 1987-ben készült interjúval, melyben Mózes alkotókedvének csúcsán, teljes írói fegyverzetben jelenik meg, és ad csípőből szellemes, játékos, mégis mély válaszokat. A nemzedék verbuválódásának elmaradása kapcsán például ilyen poétikusat: „Jó is volt ez az egyedüllét: megóvott a szétrebbenő nyáj melegének kihűlését követő kellemetlen borzongásoktól.”
Ceaușescu hermetikusan zárt Romániájából Mózes így látja az erdélyi és összmagyar irodalom viszonyát: „helyzetünkből adódóan bizony egyre távolabb esünk a magyar irodalom fő verőerétől, bár a lüktetés azonos ritmusú, ha az impulzus a távolság miatt késleltetetten ér is el hozzánk”. Mózes a prózaírói hitvallását így fogalmazza meg: „az az író, aki pontosan kidolgozza a részleteket, a dilettáns az, aki mindig görcsösen a célegyenesre pontosít.” Mózes pályaíve szempontjából érdekes lett volna ezt a beszélgetést „felújítani”, e kérdésekkel (vagy hasonlókkal) harminc év után újra szembesíteni (de sajnos 2017- ben, e kötet megjelenésének évében Mózes Attila elhunyt).
Szilágyi Istvánnal 2003-ban, a Hollóidő című regénye megjelenését követően beszélgetett Elek Tibor, így elsődlegesen e könyv keletkezésének körülményeit, a történelmi regény mai lehetőségeit járják körül. Érdekes, hogy Szilágyi szikár, veretes stílusa e beszélgetésben is visszaköszön, olyan lakonikus megjegyzéseket produkálva, mint: „nemzeti nagylétünkben, illetve az erről való diskurzusban én eléggé rühellem az önsajnálatot”.
A Lászlóffy Aladárral folytatott beszélgetés során is egyértelművé válik: Elek Tibor jól felkészült, ismeri a szerzők életművét, de azok irodalompolitikai kontextusát is, így kérdéseivel ki tudja ugrasztani a nyulat a bokorból. „Minden a nyelv által történő újraadagolástól, újrafazonírozástól függ” – fogalmazza meg Lászlóffy a korábbi generációtól eltérő poétikai törekvést. A Ferenczes Istvánnal készült, 2006-os beszélgetés legizgalmasabb vonulata az, amikor a verseskönyvek mellett a különféle prózatervek, családtörténetek is előbukkannak, hogy aztán 2018- ban kézbe vehessük a szerző monumentális prózai vállalkozását, a Veszedelmekről álmodom című kötetet.
Hogy visszatérjünk az erdélyiség címkére, majdnem minden szerző más jellegű választ ad. Bodor Ádám például „elsősorban magyar írónak” tartja magát, s ugyan elismeri, hogy van sajátos erdélyi identitás, a különálló erdélyi irodalom létét azonban megkérdőjelezi, „az anyaország földrajzi közelsége, a közös történelmi múlt” okán. Ezzel szemben Király László hangsúlyozza: „Én erdélyi magyar költő vagyok. Sőt, két álmodott költőm, Al. Nyezvanov és Csang vej maguk is erdélyiek.” Fekete Vince elutasítja a messianisztikus transzszilvanizmust, de az erdélyi táj-haza érzését kiemeli. Kovács András Ferenc szintén a „magyarul író magyar költők” mellett teszi le a voksát, ugyanakkor elismeri, hogy az erdélyiség egy létérzés, ami megjelenik a költészetben is: „be nem vallott, ki nem zengett traumák, trianonizációk, megszorítások, fixációk és frusztrációk vagyogatnak”. A másik pólust a fiatal Potozky László képviseli, aki látványosan itthagyta szülőföldjét, mint az interjúban fogalmaz: „Erdélyben egy kicsit csikorgott minden”. Ennél Bartis Attila önmeghatározása jóval nagyvonalúbb: „Pesten élő erdélyi író vagyok”. A prózaírás munkafolyamatáról az alábbi meghökkentő megállapítást adja: „nem arról szól, hogy az ember leírja, amit tud, hanem arról, hogy ott, a munkafolyamat közben jön rá bizonyos dolgokra”.
Az utolsó fejezetben, mint említettem, Elek Tibor nyilatkozik, de ő sem rendezi az erdélyi kérdést, csak paradoxonnal él: „természetesen nincs határon túli magyar irodalom, miközben látjuk, hogy van”. Később kifejti, hogy koncepciója szerint egyetlen magyar irodalom van, de többféle kánon, „több olyan, amelyik a magyarországival, esetleg az összmagyar irodalommal együtt, abban benne látja az erdélyieket, és vannak olyanok, amelyek külön az erdélyieket veszik számba”. Egy másik beszélgetésben ezt így közelíti meg: „lassan már csak egymással szemben álló ún. balliberális és ún. nemzeti kánonról beszélnek, beszélünk (?), miközben ezek nem esztétikai, irodalmi fogalmak”.
Rövid recenziómban nem tudtam mindegyik beszélgetés sommáját felvonultatni (interjú olvasható továbbá Bogdán Lászlóval, Markó Bélával, Gálfalvi Györggyel, Szőcs Gézával, Orbán János Dénessel, Banner Zoltánnal és egy érdekes, hármas tükörinterjú Bálint Tamással, Ármos Loránddal, Farkas Wellmann Évával), zárszóként azonban valami olyasmi szűrhető le ebből az olvasmányos, egyszerre szórakoztató és szakmai értelemben húzós kötetből, hogy élettapasztalatként, természetföldrajzi környezetként mérvadó ugyan az erdélyiség, de az írók alapvetően különbözni akarnak.
Elek Tibor: Párbeszédben a kortárs „erdélyi” magyar irodalommal. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2017
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júniusi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.