Az is nyilvánvaló azonban, hogy Erdélyben nem születik olyan sok alkotás egy év során, hogy külön vers-, illetve prózaantológiát lenne indokolt kiadni. Így vált a mindenkori Erdélyi szép szó költők és prózaírók találkahelyévé. Befogadói szempontból jól jön a versek és prózai művek váltakozása, ugyanakkor így arra is könnyebb figyelni, milyen súllyal van jelen a kortárs erdélyi irodalomban a líra, és milyennel a próza, valamint arra, hogy melyek az uralkodó témák, beszédmódok.
2001-ben, az első válogatáskötet beköszöntőjében Ferenczes István költő, a Székelyföld folyóirat alapító főszerkesztője úgy fogalmazott: jogos egy reprezentatív antológia megjelentetésének igénye, mivel „az egyetemes magyar irodalom egészén belül az Erdélyben születő szépliteratúra jelentős részegészt képvisel”. Nos, a válogatás azóta is megjelenik minden évben, a 2020-as Fekete Vince és Lövétei Lázár László szerkesztésében. Az antológiák sorsa azonban általában mostoha, úgy vélem, az Erdélyi szép szó sem kapja meg az őt megillető figyelmet, nem jut el elég helyre. A 2020-as év amúgy is rendhagyó volt a pandémia miatt (épp ezért a Szép versek és a Körkép például meg sem jelent), így ezúttal talán még inkább eltűnt a süllyesztőben ez a szép és valóban reprezentatív kiadvány.
Jószerével minden kanonizált erdélyi szerző szerepel benne, felemásnak mégsem nevezném a felhozatalt. A szerkesztők ugyan vélhetően azt is szem előtt tarthatták, hogy minél több ember bekerüljön, de azt is, hogy a lehető legjobb alkotásokkal.
Egységes stílusról, világképről nem beszélhetünk, ugyanakkor a nemzedékek közti különbségek nem jelentősebbek, mint az egyazon nemzedékhez tartozó különböző egyéni hangok közti eltérések. Jelen vannak irodalmunk nagy öregjei (pl. Király László, Czegő Zoltán, Ferencz Imre, Markó Béla, az időközben elhunyt Bogdán László), a középkorosztálybeliek (legalább két, inkább három nemzedék, Kovács András Ferenctől Tompa Gáboron és Visky Andráson át a rendszerváltás után jelentkezők derékhadáig, Vida Gáborig, Sántha Attiláig, Selyem Zsuzsáig, György Attiláig, Demény Péterig, Papp Attila Zsoltig, Muszka Sándorig, Serestély Zalánig, Varga László Edgárig, Bálint Tamásig), az ezredváltó generáció, aztán az utánuk jövő metamodernisták (lásd Címtelen föld) közül is jó néhányan (pl. André Ferenctől Horváth Benjin át Sántha Miriámig), de egészen fiatalok is, akik kötettel az antológia megjelenésének idején még nem rendelkeztek (pl. Ádám Szilamér, Gál Hunor, György Alida), ami mindenképp „frissé” teszi a kiadványt, ugyanakkor a szerkesztői bátorságot/nyitottságot dicséri. Teljes névsorolvasásra nem vállalkozom, de annyit még elárulok, hogy 57 szerző van jelen, 38-an verssel, 19-en prózával, a lírai termés tehát számottevőbb.
A néhány felvillantott név jól érzékelteti, hogy az elv az volt: mindenki megfér mindenki mellett. Ez az erdélyi irodalom egyik sajátossága, erőssége, hogy bár itt is vannak erővonalak, tömörülések (esztétikai, világnézeti, nemzedéki, területi alapon), de ezek átjárhatók, párbeszédbe, közös nevezőre hozhatók, összeolvashatók.
Jó az, hogy fényképek és miniéletrajzok is kerültek a művek mellé: aki kicsit is érdeklődik a kortárs erdélyi irodalom iránt, annak izgalmas lehet így ez a kiadvány, s vélhetően irodalomtörténeti jelentősége is meglesz majd. Úgy vélem, azok is örülnek az antológiában való szereplésnek, akik egyébként nem büszkék erdélyi mivoltukra, akik az „erdélyi író” megnevezést skatulyának, megbélyegzésnek vélik. Az alkotó akkor érezheti legmagányosabban magát, ha tudatában van: egy rendszer elemeként is „működik”.
Erdélyi szép szó 2020. ProPrint, Csíkszereda
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.