Az is nyilvánvaló azonban, hogy Erdélyben nem születik olyan sok alkotás egy év során, hogy külön vers-, illetve prózaantológiát lenne indokolt kiadni. Így vált a mindenkori Erdélyi szép szó költők és prózaírók találkahelyévé. Befogadói szempontból jól jön a versek és prózai művek váltakozása, ugyanakkor így arra is könnyebb figyelni, milyen súllyal van jelen a kortárs erdélyi irodalomban a líra, és milyennel a próza, valamint arra, hogy melyek az uralkodó témák, beszédmódok.
2001-ben, az első válogatáskötet beköszöntőjében Ferenczes István költő, a Székelyföld folyóirat alapító főszerkesztője úgy fogalmazott: jogos egy reprezentatív antológia megjelentetésének igénye, mivel „az egyetemes magyar irodalom egészén belül az Erdélyben születő szépliteratúra jelentős részegészt képvisel”. Nos, a válogatás azóta is megjelenik minden évben, a 2020-as Fekete Vince és Lövétei Lázár László szerkesztésében. Az antológiák sorsa azonban általában mostoha, úgy vélem, az Erdélyi szép szó sem kapja meg az őt megillető figyelmet, nem jut el elég helyre. A 2020-as év amúgy is rendhagyó volt a pandémia miatt (épp ezért a Szép versek és a Körkép például meg sem jelent), így ezúttal talán még inkább eltűnt a süllyesztőben ez a szép és valóban reprezentatív kiadvány.
Jószerével minden kanonizált erdélyi szerző szerepel benne, felemásnak mégsem nevezném a felhozatalt. A szerkesztők ugyan vélhetően azt is szem előtt tarthatták, hogy minél több ember bekerüljön, de azt is, hogy a lehető legjobb alkotásokkal.
Egységes stílusról, világképről nem beszélhetünk, ugyanakkor a nemzedékek közti különbségek nem jelentősebbek, mint az egyazon nemzedékhez tartozó különböző egyéni hangok közti eltérések. Jelen vannak irodalmunk nagy öregjei (pl. Király László, Czegő Zoltán, Ferencz Imre, Markó Béla, az időközben elhunyt Bogdán László), a középkorosztálybeliek (legalább két, inkább három nemzedék, Kovács András Ferenctől Tompa Gáboron és Visky Andráson át a rendszerváltás után jelentkezők derékhadáig, Vida Gáborig, Sántha Attiláig, Selyem Zsuzsáig, György Attiláig, Demény Péterig, Papp Attila Zsoltig, Muszka Sándorig, Serestély Zalánig, Varga László Edgárig, Bálint Tamásig), az ezredváltó generáció, aztán az utánuk jövő metamodernisták (lásd Címtelen föld) közül is jó néhányan (pl. André Ferenctől Horváth Benjin át Sántha Miriámig), de egészen fiatalok is, akik kötettel az antológia megjelenésének idején még nem rendelkeztek (pl. Ádám Szilamér, Gál Hunor, György Alida), ami mindenképp „frissé” teszi a kiadványt, ugyanakkor a szerkesztői bátorságot/nyitottságot dicséri. Teljes névsorolvasásra nem vállalkozom, de annyit még elárulok, hogy 57 szerző van jelen, 38-an verssel, 19-en prózával, a lírai termés tehát számottevőbb.
A néhány felvillantott név jól érzékelteti, hogy az elv az volt: mindenki megfér mindenki mellett. Ez az erdélyi irodalom egyik sajátossága, erőssége, hogy bár itt is vannak erővonalak, tömörülések (esztétikai, világnézeti, nemzedéki, területi alapon), de ezek átjárhatók, párbeszédbe, közös nevezőre hozhatók, összeolvashatók.
Jó az, hogy fényképek és miniéletrajzok is kerültek a művek mellé: aki kicsit is érdeklődik a kortárs erdélyi irodalom iránt, annak izgalmas lehet így ez a kiadvány, s vélhetően irodalomtörténeti jelentősége is meglesz majd. Úgy vélem, azok is örülnek az antológiában való szereplésnek, akik egyébként nem büszkék erdélyi mivoltukra, akik az „erdélyi író” megnevezést skatulyának, megbélyegzésnek vélik. Az alkotó akkor érezheti legmagányosabban magát, ha tudatában van: egy rendszer elemeként is „működik”.
Erdélyi szép szó 2020. ProPrint, Csíkszereda
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
„Hihetetlen, hogy honnan jövünk, mi magunk is érezzük, hogy nem hihető, amiket mesélünk. Hiába mutogatjuk a képeinket. Mintha egy mesevilágról vetítenénk csupa olyat, amit nem lehet ellenőrizni. Kígyó, Bulgária, Duna-parti terasz, persze. A fotók se tűnnek bizonyító erejűnek.”
„Nyiladoz a rózsabimbó / Kék az ibolya már / Lágyan fújdogál a szellő / A mező csupa liliomszál.” Ki gondolná, hogy az idézett sorok Sztálin tollából származnak? 2018- ban jelent meg Daniel Kalder A pokoli könyvtár című könyve, amely az alcím szerint diktátorokról, a műveikről és a betűvetés egyéb katasztrófáiról szól.
Maga Deák Ferenc, a nagy békességszerző dunántúli köznemes mondotta volt (állítólag): Akit Sümegen meg nem szólnak! Rendeken meg nem lopnak! Egerszegen fel nem akasztanak, az vígan járhatja a világot – olvassuk a Darnay Kálmán-kötetben (Sümeg, 1989). Veszprém mellett, Nemesvámoson mi nem történt: „Akit Szentgálon meg nem vernek, / Szabadin meg nem b...nak, Vámoson meg nem lopnak, / Az elmehet a nagyvilágba, / Semmi baja nem eshetik”
Magaddá rendeződni címmel jelent meg 2020 végén Farkas Wellmann Éva költő új kötete az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában. A szerző megjelenése mindig esemény, és nem azért, mert viszonylag ritkán ad ki kötetet, sokkal inkább azért, mert az ő költői világa, nyelve és mondanivalója egységes, letisztult, a szó legnemesebb értelmében klasszikus.
Bodor Ádám novelláskötete, a Sehol mindössze 150 oldalt számlál, hét novella található benne, de ez is bőséggel elegendő volt az írónak egy egész világ megteremtéséhez. Különleges történetek, amelyek bármerre elmozdulhatnak, bármilyen végük lehet, már ha vége lehet bármilyen történetnek.
A főhős életének kaotikus, sokszor megjósolhatatlan kimenetelű epizódjai tükörként mutatják a szintúgy kaotikus európai és magyar viszonyokat. Ami a világban nagyban működik, az működik kicsiben Laklia Mária és családja életében. Ezért is tökéletes a cím: Mari története. Bencsik sokat tud a száz évvel ezelőtti vidéki világról. Akár városi, akár falusi szokásokról van szó, jól rekonstruálja a regényben a már történelmivé lett időszakot, benne a társadalmi, gazdasági viszonyokat, az emberi tulajdonságokat az akkori viszonyok között
2018-ban jelent meg Magyar Zoltán A magyar történeti mondák katalógusa című, 12 kötetes műve, mely korunk egyik legnagyobb szellemi teljesítménye. A szerző nem kevesebb mint 120 ezer szöveget olvasott el, osztályozta, rendszerezte a bennük levő motívumokat, s ez alapján írta meg művét.
Egy „világvégi hosszú mondat” íródik Iancu Laura nemrég megjelent Oratórium című, nyolcadik verseskötetében, de ez a barokk körmondat – miképp az oratórium mint kompozíció – jelmez nélküli, nem vesz magára semmilyen külsőséget abból, amitől a létünk életidegen.
Lázadó kamaszkoromban a székelyudvarhelyi könyvtárban jött szembe velem Witold Gombrowicz. Transz-atlantik / Pornográfia, ez állt a könyvborítón (Magvető, 1987), khm, könyvtárban, nyílt polcon pornográfia, na, mondom, ezt megnézem. Semmit se tudtam a szerzőről. És ez sokáig így is maradt, mert nem az fogott meg Gombrowiczban, amit írt, hanem az, ahogyan írta. Kitolt a komfortzónámból, így is lehet a szöveghez nyúlni, így is lehet a világra nézni, bólintottam nagyokat, máig hatással van rám. Azóta beszereztem minden magyarul hozzáférhető könyvét, és keresem Gombrowiczban Gombrowiczot.
Milyen a költő dolgozószobája, gépbe ír-e vagy papírra, éjjel vagy korán reggel, hol rejtőzik az ihlet, s milyen a vers otthona? – a mindenkori olvasót foglalkoztatják ezek a kérdések, egy kötetbemutatón legszívesebben erről kérdezné a költőt. Pontos válasz nincs rá. Olyan mint az Isten, szerelem, a túlvilág. Körül tudjuk írni, de nincsenek rá pontos fogalmaink, lehetlen azt mondani, hogy a költészet a költő udvarában lakik a körtefa alatt.