Dávid Ádám: A háborgó béka

2021. november 14., 10:35
Szőcs Miklós TUI: Kettősség

 Palinak

 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ásóbéka. A távoli Afrika tüzesen aranyló homokdűnéi között, egy oázis mélységes mély kútjának legmélyén éldegélt. Vagyis inkább szunyókált. Mit szunyókált? Úgy hortyogott, hogy hullámzott tőle a homoktenger a sivatagban! De mindig rosszat álmodhatott, mert két horkantás között folyton magában morgott meg háborgott. Jó buborékos is lett tőle a kút vize.

Az afrikai ásóbékák köztudomásúlag nyári álmot alszanak, méghozzá majdnem egész évben. Csak akkor kászálódnak ki föld alatti kuckójukból, ha nagy ritkán arra téved egy kósza trópusi esőfelhő. Olyankor megmosakodnak a tócsákban, sitty-sutty családot alapítanak, és teletömik a bendőjüket bogarakkal meg poshadt pocsolyavízzel. Aztán lapátra hasonlító mellső lábukkal jó mélyen beássák magukat a homokba, hogy nedves legyen a talaj körülöttük. Utána a következő zuhéig, vagyis kilenc-tíz hónapig hírüket se lehet hallani. Legfeljebb bugyborékoló horkolásukat.

A mi magányos ásóbékánk, név szerint Bezu számított a leglustább állat csúcstartójának egész Afrikában. Ami igazán nagy szó, mert a második helyezett, MDCLXI. (azaz ezerhatszázhatvanegyedik) Leó, az állatok aktuális királya világéletében az Oroszlánkirályból ismert bazi nagy szikla barlangjának hűvösében heverészett, egész nap a hasát tömte, és összvissz annyi dolga akadt, hogy hetente egyszer elmesélje a kölkeinek, mi az élet örök körforgása. A kontinens bronzérmes lustálkodója pedig Zsazsa, az álomkórban szenvedő zsiráf volt, aki még arra se vette a fáradságot, hogy alvás előtt hátsó lábára hajtsa a fejét, mint a társai, hanem egyszerűen rádőlt arra a fára, amit épp aznap legelészett.

Mi lehetett Bezu titka? Hogy a csudába sikerült lepipálnia ezt a két világ lustáját? Nos, ő – mondhatni – született semmittevő volt, mert jóformán egész életét a kényelmes kút mélyén töltötte buborékmagányában, így még ásnia sem kellett soha. Zsenge ebihalkorában ugyanis egy pelikán csőrében találta magát. A derék madárnak nem állt szándékában behabzsolni a kis Bezut, egyszerűen a szomját akarta csillapítani egy tócsából. Mindenesetre az ebihal így kapott egy ingyenfuvart, és igen nagy utat tett meg, míg a pelikántaxi ismét feltankolt. De nem olajkútnál, hanem egy szaharai oázis mélységes mély kútja mellett, a teveitatónál landolt. Ahogy kitátotta a csőrét, Bezu azzal a lendülettel kiröppent a madár torokzacskójából (ami olyasmi, mint a tevék púpja, csak bespájzolt hallal van tele). A békaporonty elegáns ívben átsuhant a kút kávája fölött, majd süvítve bezuhant a legeslegaljára. Így ragadt rá a Bezuhog név, de annyira lusta volt, hogy csak a Bezut használta. Azt is mindössze egyszer, mikor kilencvenkilenc éves korában a fejére pottyant egy aranygolyó.

Szintén az oázisban tengette meglehetősen egyhangú életét Asatan hercegnő. Bőre fekete, mint az ében, foga fehér, mint a hó, szeme vörös, mint a rubin. Nem csoda, hiszen ő Bezuval ellentétben képtelen volt elaludni. Hogy miért? Mert egyszerűen nem bírta letenni azt a könyvet, amit épp olvasott. És folyton csak olvasott. Idős atyja már mindent megpróbált, hogy leszoktassa egy szem lányát a krónikus könyvmolykodásról, de nem járt sikerrel.

Aztán egy szép nyári napon a bal kezébe nyomott egy tizenkét karátos aranygolyóbist. Azért a balba, mert a jobb kezében persze akkor is épp egy vaskos könyvet szorongatott az istenadta.

– Kislányom, most rögtön menj ki a kúthoz, a friss levegőre, és labdázz egy kicsit, különben elveszem a könyved! – kiáltott rá az apja. Ebben az oázisban amúgy mindenki folyton üvöltött, hogy túlharsogják Bezu háborgó horkolását. De nem is próbálták elhallgattatni, mert azt hitték, hogy az oázis álmatag szelleme szól hozzájuk, és ha bántódása esne, menten kiszáradna a kút.

A hercegnő szórakozottan elvette apja ajándékát, és a kút kávájára ülve dobálgatni kezdte. Csakhogy az olvasást egy pillanatra sem hagyta abba, úgyhogy a súlyos aranygolyóbis persze a harmadik dobás után kipottyant a kezéből, és pont fejbe kólintotta a békát.

Bezu fel is riadt megszokott tíz hónapos nyári álma kellős közepén. Dühében hatalmasra fújta a pofazacskóját, és majdnem szétpukkadt, mint a körülötte pezsgő horkolásbuborékok.

– Ki merészelte felébreszteni Bezut? – háborgott a pórul járt kétéltű. Na, erre aztán jól berezelt a hercegnő.

– Ööö, izé… Asatan vagyok, és iszonyúan sajnálom, hogy felkeltettelek, oázis szelleme! Légyszi, ne szárítsd ki a kutat, jó?

A békának megvolt a magához való esze, mert így szólt:

– Na jó, nem bánom, Őizé Asatan. De ha már így felvertél, hozz gyorsan valami harapnivalót, aztán altass vissza, világos?

A hercegnő boldogan teljesítette Bezu kívánságát, hiszen attól fogva büntetlenül olvashatott, amennyit csak akart. Miután egy vödörnyi szúnyoglárvával jóllakatta a békát, a kút mellé telepedett, töltött magának egy nagy pohár buborékos vizet, majd belefogott kedvenc történetébe. A háromkötetnyi Háború és béke remekül elszórakoztatta Bezut. Tetszett neki a sok fura nevű szereplő, Bezuhov gróf és Natasa túlfűtött szerelme meg a jéghideg téli táj a végtelen orosz tajgán.

A háborgó béka magányból fújt buborékja – bumm! – szétpukkadt. Bezu azóta is Asatant hallgatja, ha ugyan újra el nem nyomta az álom.