„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget. Irodalmunk két óriása mellett azonban a triász harmadik tagját sem felejthetjük el, hiszen egy olyan poéta születésének 250. évfordulója is ide tartozik, aki nemcsak papírra vetette gondolatait, nem csupán megénekelte érzéseit, hanem „sok stílus- és nyelvérzéket tanúsított és ezáltal költői nyelvünket gazdagította.”[2] Ki más volna tehát, e korszerűnek és a költői természetfestés terén is úttörőnek számító ifjú? Ki más lehetne, mint az a költő, aki a szavak nagyságában is felfedezte a magyar tengerünket, s akinek ,,fanyar humora is fajunk sajátságából fakad, s anakreoni költészete, magyaros zománca sokban Petőfi előfutárává tette őt?”[3]
A Debrecenben született honpolgár, Csokonai Vitéz Mihály költeményeivel és az irodalmat megújító szándékaival ma legfeljebb az általános iskolák padjaiban találkozhatunk. De nézzük meg közelebbről, hogy a negyed évezrede született költő milyen úton haladt eme díszszalagos jövő felé, s kultusza hogyan vált ismertté, majd – bátran mondhatjuk – örökérvényűvé. Halálát követően hatvan évvel még mindig így emlékeztek a poétára: „Csokonai egyike múlt századunk jelesebb költőinek. Őt tudománya s lángesze egyiránt teheté naggyá.”[4]
A költő tudását, a tudományhoz s a költészethez való elkötelezettségét senki nem firtatta, s emlékéül 1836-ban emlékoszloppal tisztelegtek a megboldogult hamvai felett.
Igaz ugyan, hogy a jövő nemzedéke többször is megemlíti, Csokonai halála után egy jó darabig csak Debrecenben és a Tisza mentén számított elismert költőnek, néhány évtizeddel később – ahogy az lenni szokott –, költészetének elméleti megalapozottságú értelmezése és értékelése az életmű lezárása után történt meg. S mint tudjuk, Csokonai – a sajtó alá rendezett könyveit leszámítva – nem gyűjtötte egybe írásait, ezért még halála után száz évvel is kerültek elő verses füzetek az írásaival.
Ebben az időben már több író- és költőtársaság is felismerte és elismerte Csokonai tudását és tehetségét. Ily módon – Kisfaludy Károlyék kezdeményezései után – került megbecsülésre a költő a Kazinczy-iskolában is. A nemzeti és a népies téma felé forduló költészetben Petőfi Sándor és Arany János munkái mellett Csokonai neve is megerősödött, „kiben ha durvaság, ízléstelenség, vagy aljasság volt: az csak vas koráé volt, de a szép, melynek sokszor oly nemes alakot tudott adni: saját géniuszáé.” [5]
Kazinczy neve is többször felmerül Csokonait kutatva, amelynek oka elsősorban a poéta költői pályafutásának hátteréből ered. A nyelvújítás vezéralakja volt az első – a költő barátai után –, aki elolvasta és véleményezte Csokonai még amatőrnek számító verseit. Csokonai pedig Kazinczy tanácsára küldte el ezeket a zsenge verskezdeményezéseket verseket is közlő lapoknak.
Az 1800-as évek közepén – azontúl, hogy emlékeznek Csokonai nevére, olvassák költeményeit – Jókai szerzőtársaival védelmébe veszi az egyre nagyobb hírnevet kapó költő emlékét. Igazat adva ugyan annak a vádnak, miszerint a költő rákényszerült és változtatnia kellett már készen lévő versein, mégis az eredeti versszövegei elárulják, hogy Csokonai „nem az az ember volt, akinek őt tartani sokan hajlandók voltak, s legkevésbé sem érdemli meg az alázatosság, szolgaiság szabadelvűtlenség vádját – mellyel megváltoztatott költeményei alapján sokan illetik –, ellenkezőleg: fennköltség, magasztos eszmék és szabadelvűség tekintetében megközelíti magát a magyar Tyrtaeust – Petőfi Sándort is.” [6]
Csokonai és a költészete iránti érdeklődésünk – ily hosszú évek múltán – annak köszönhető, hogy az 1800-as években a szerzőt „látnoki szellemként” emlegetik. A jövőt megjósoló ereje arra is kiterjedt, hogy előrevetítse az ifjú nemzedék feléje fordított arcát: s prófétai magatartással dalba foglalta, hogy gondolatainak üzenetét majd csak száz év múlva fogják megérteni. Konstancinápoly című versének egy részlete is ezt bizonyítja:
„Siess késő század! jövel oh boldog kor!
Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vigan zengem énekemet:
Vajha te csak egyszer említenél engemet!”
Születésének századik évfordulóján még mindig a jeles költők egyikeként írják le Csokonai nevét: „Debrecenben született egy kis honpolgár, ki szülővárosának s nemzetének egyaránt nagy embere lőn a lant által, melyet oly ihletett hivatással pengetett, mint korának költői közül kevés.”[7]
Száz évvel később pedig a költő neve – versei és világlátása révén – irodalomtörténeti vonatkozásokban is megjelenik. Csokonai korától eltávolodva egyre több tanulmány és könyv foglalkozik a költészetével és korabeli meglátásaival – visszakövethetően látszik, ahogy a 20. század irodalma tudományos szempontból is megerősíti a Csokonairól való ismereteinket.
Kétszáz évvel ezelőtt a magyarság Csokonai iránt érzett tiszteletét egy monumentális ércszoborral rótta le: „nemzetünknek nem sok ilyen ünnepe volt, mint a mai, mely egy lánglelkű költőjének szobráról leoldja a leplet s ércemlékét átadja az utókor kegyeletének.”[8]
Ma már nagy intézmények – színházak, színtársulatok és iskolák – névadója. Költeményei érettségi tételekké és egyetemi tananyaggá váltak, s bár Csokonai neve 250 éve – hébe-hóba – töretlenül él, vajon tanítják-e azt, ami Csokonainak a legdrágább volt: a költészet valódiságát és a világ szeretetét?
„Előttetek végkép, míg elbocsátnátok,
Szívem szeretetét hadd buzogja rátok.”
(Győzödelmi pompát)
[1] – Magyar Hírlap, 1973.
[2]; [3] – Budapesti Hírlap, 1923.
[4] – Rajzolatok, 1835.
[5] – Vasárnapi Újság, 1871.
[6] – Magyar Polgár Közlöny, 1870.
[7] – Kassai Közlöny, 1873.
[8] – Magyar Újság, 1871.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.