Ilyés Krisztinka: 250 éve született Csokonai Vitéz Mihály

2023. november 17., 09:58
Csokonai Vitéz Mihály. Morelli Gusztáv fametszete. Megjelent Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben (1887–1901) kiadványban/Forrás: Wikipédia

„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget. Irodalmunk két óriása mellett azonban a triász harmadik tagját sem felejthetjük el, hiszen egy olyan poéta születésének 250. évfordulója is ide tartozik, aki nemcsak papírra vetette gondolatait, nem csupán megénekelte érzéseit, hanem „sok stílus- és nyelvérzéket tanúsított és ezáltal költői nyelvünket gazdagította.”[2] Ki más volna tehát, e korszerűnek és a költői természetfestés terén is úttörőnek számító ifjú? Ki más lehetne, mint az a költő, aki a szavak nagyságában is felfedezte a magyar tengerünket, s akinek ,,fanyar humora is fajunk sajátságából fakad, s anakreoni költészete, magyaros zománca sokban Petőfi előfutárává tette őt?”[3]

A Debrecenben született honpolgár, Csokonai Vitéz Mihály költeményeivel és az irodalmat megújító szándékaival ma legfeljebb az általános iskolák padjaiban találkozhatunk. De nézzük meg közelebbről, hogy a negyed évezrede született költő milyen úton haladt eme díszszalagos jövő felé, s kultusza hogyan vált ismertté, majd – bátran mondhatjuk – örökérvényűvé. Halálát követően hatvan évvel még mindig így emlékeztek a poétára: „Csokonai egyike múlt századunk jelesebb költőinek. Őt tudománya s lángesze egyiránt teheté naggyá.”[4]

A költő tudását, a tudományhoz s a költészethez való elkötelezettségét senki nem firtatta, s emlékéül 1836-ban emlékoszloppal tisztelegtek a megboldogult hamvai felett.

Igaz ugyan, hogy a jövő nemzedéke többször is megemlíti, Csokonai halála után egy jó darabig csak Debrecenben és a Tisza mentén számított elismert költőnek, néhány évtizeddel később – ahogy az lenni szokott –, költészetének elméleti megalapozottságú értelmezése és értékelése az életmű lezárása után történt meg. S mint tudjuk, Csokonai – a sajtó alá rendezett könyveit leszámítva – nem gyűjtötte egybe írásait, ezért még halála után száz évvel is kerültek elő verses füzetek az írásaival.

Ebben az időben már több író- és költőtársaság is felismerte és elismerte Csokonai tudását és tehetségét. Ily módon – Kisfaludy Károlyék kezdeményezései után – került megbecsülésre a költő a Kazinczy-iskolában is. A nemzeti és a népies téma felé forduló költészetben Petőfi Sándor és Arany János munkái mellett Csokonai neve is megerősödött, „kiben ha durvaság, ízléstelenség, vagy aljasság volt: az csak vas koráé volt, de a szép, melynek sokszor oly nemes alakot tudott adni: saját géniuszáé.” [5]

Kazinczy neve is többször felmerül Csokonait kutatva, amelynek oka elsősorban a poéta költői pályafutásának hátteréből ered. A nyelvújítás vezéralakja volt az első – a költő barátai után –, aki elolvasta és véleményezte Csokonai még amatőrnek számító verseit. Csokonai pedig Kazinczy tanácsára küldte el ezeket a zsenge verskezdeményezéseket verseket is közlő lapoknak.

Az 1800-as évek közepén – azontúl, hogy emlékeznek Csokonai nevére, olvassák költeményeit – Jókai szerzőtársaival védelmébe veszi az egyre nagyobb hírnevet kapó költő emlékét. Igazat adva ugyan annak a vádnak, miszerint a költő rákényszerült és változtatnia kellett már készen lévő versein, mégis az eredeti versszövegei elárulják, hogy Csokonai „nem az az ember volt, akinek őt tartani sokan hajlandók voltak, s legkevésbé sem érdemli meg az alázatosság, szolgaiság szabadelvűtlenség vádját – mellyel megváltoztatott költeményei alapján sokan illetik –, ellenkezőleg: fennköltség, magasztos eszmék és szabadelvűség tekintetében megközelíti magát a magyar Tyrtaeust – Petőfi Sándort is.” [6]

Csokonai és a költészete iránti érdeklődésünk – ily hosszú évek múltán – annak köszönhető, hogy az 1800-as években a szerzőt „látnoki szellemként” emlegetik. A jövőt megjósoló ereje arra is kiterjedt, hogy előrevetítse az ifjú nemzedék feléje fordított arcát: s prófétai magatartással dalba foglalta, hogy gondolatainak üzenetét majd csak száz év múlva fogják megérteni. Konstancinápoly című versének egy részlete is ezt bizonyítja:

„Siess késő század! jövel oh boldog kor!
Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vigan zengem énekemet:
Vajha te csak egyszer említenél engemet!”

Születésének századik évfordulóján még mindig a jeles költők egyikeként írják le Csokonai nevét: „Debrecenben született egy kis honpolgár, ki szülővárosának s nemzetének egyaránt nagy embere lőn a lant által, melyet oly ihletett hivatással pengetett, mint korának költői közül kevés.”[7]

Száz évvel később pedig a költő neve – versei és világlátása révén – irodalomtörténeti vonatkozásokban is megjelenik. Csokonai korától eltávolodva egyre több tanulmány és könyv foglalkozik a költészetével és korabeli meglátásaival – visszakövethetően látszik, ahogy a 20. század irodalma tudományos szempontból is megerősíti a Csokonairól való ismereteinket.

Kétszáz évvel ezelőtt a magyarság Csokonai iránt érzett tiszteletét egy monumentális ércszoborral rótta le: „nemzetünknek nem sok ilyen ünnepe volt, mint a mai, mely egy lánglelkű költőjének szobráról leoldja a leplet s ércemlékét átadja az utókor kegyeletének.”[8]

Ma már nagy intézmények – színházak, színtársulatok és iskolák – névadója. Költeményei érettségi tételekké és egyetemi tananyaggá váltak, s bár Csokonai neve 250 éve – hébe-hóba – töretlenül él, vajon tanítják-e azt, ami Csokonainak a legdrágább volt: a költészet valódiságát és a világ szeretetét?

„Előttetek végkép, míg elbocsátnátok,
Szívem szeretetét hadd buzogja rátok.”
(Győzödelmi pompát)

 

[1] – Magyar Hírlap, 1973.
[2]; [3] – Budapesti Hírlap, 1923.
[4] – Rajzolatok, 1835.
[5] – Vasárnapi Újság, 1871.
[6] – Magyar Polgár Közlöny, 1870.
[7] – Kassai Közlöny, 1873.
[8] – Magyar Újság, 1871.