Sipos Sándor festményein, kollázsain, multimédiás művein a kortárs társadalmi problémák mitológiai mélységekig tárulnak fel. Jelképszerű sűrítéssel mutatja meg a lárvaszerű várakozást, mely egyszerre hordozza a megújulás és a pusztulás lehetőségét is. Érzékelhető a természet rendje, mely alázatra int, és az emberi gőg, mely tékozol. Archaikus tudást hoz felszínre, a törzsi kultúra léleklátó bölcsességeit állítja szembe korunk démonaival. Magzatpóz – valamiféle ősi béke. Magzatpóz – a szenvedő nyugalmat rívó testtartása. Az indiánok jelenléte nem csupán egzotikum, hanem egy sajátos sors felmutatása is. Az erőé, mely tiszteletet, a legyőzettetésé, mely részvétet ébreszt. A régi egész keresésének útjai sejlenek fel egy részekre bomló világban.
„Munkáira az eklektikus gondolkodás, a vizuális információk és eljárások szabad asszociációkban való rögtönzéses alkalmazása jellemző. A primitívekre is visszautaló figurativitása egyfajta szertartásosságnak, emberi gesztusokban szimbolizált és a képzőművészeti nyelv ösztönerejű használatával hitelesített élet- és világérzésnek a közvetítője” – mutatott rá Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 6-i számában.)
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
és magát a férje horgára akasztja, és
vagy kitépi húsából a horgot a sportférj,
vagy benne hagyja, hogy majd amikor a
nő a létezésből elpucol, Mária, majd te
elbíbelődsz vele, akár idegen lélek,
akár a hal, akár te magad halsz bele,
hogy a remény cafatokban lóg, de utoljára
kivilágosodik a titkos szerelem, mely
titkosan kezdődik.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Szabó Fanni debütkötete a káoszból próbál rendet teremteni. Versei olyan univerzum létezésére irányítják figyelmünket, amelyet hajlamosak lennénk tudattalanunk óceánjába süllyeszteni. E világ lakói intenzíven érző lények, akik közt áthidalhatatlan távolság lüktet.
Van, amikor a testet kell táplálni, hogy könyvhöz jusson az emberfia. Akkor is, ha ez a test történetesen egy boszorkányéhoz hasonló, akitől rettegett a környék összes gyereke, állítólag a tulajdon (felnőtt) gyermekei is. Bözsike néninek hetente háromszor vittünk ételt, ő pedig ponyvát adott cserébe.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.