– Romániából 1982-ben menekültél el, és egy ausztriai menekülttáborban töltöttél több mint hat hónapot, ebből született a kétezres évek végén a kisregény, amelyet most újrakiadásban olvashatunk. Az alkotói munkafolyamat nem volt könnyű. Miért?
– Két regényem írása viselt meg lelkileg, az egyik a Sóvárgás, a másik a Regál címet kapta. Az utóbbi esetében újra átélni és ugyanakkor eltávolodni az egykori valós élménytől próbára tevő feladatnak bizonyult. Megmutatni a láthatatlant észbontó kihívás. Az ember egyszerre démon és mester is. Azt szeretné, hogy érzelemmentesen olvassák a szövegét, minden csak a gondolatban játszódjék le, senkit se kerítsen hatalmába a szöveg. Egyik német olvasóm azt írta: „Ne haragudj, Zoltán, annyira megviselt a történés a regényed elején, nem tudtam tovább folytatni a könyved. Talán majd később, ha én is eltávolodom a cselekménytől, sikerül befejeznem.” Ezt azért említem, mert mindenikünkben másként visszhangzik az, amit olvas.
– A határ motívuma többször visszatér a könyvben. Földrajzi határ, történelmi határ, léthatár, ezeréves határ – csak néhány értelmezési lehetőség. Melyikkel írható leginkább körül a regényed?
– Erre a mai világ történései is rezonálnak. Testvérháború folyik a szomszédunkban, határ választ el ettől a szörnyűségtől. Ugyanakkor a trianoni határ nemzettragédiánk jelképe, az, amit már sohasem lehet visszafordítani. Tamás sem jelképes határon szökik át, hanem azon, amely két különböző világot választ el: a kommunista diktatúra alatt szenvedők világát a szabadon élők világától.
A modern kori lágerben nem ölték meg az embert
– Hogyan született meg a cím?
– A cím a fenséges, a királyi szimbóluma lehet, de ugyanakkor a pokolé is. A modern kori lágerben nem ölték meg az embert, nem zárták kalodába, nem kínozták, nem sanyargatták, életveszélybe csak a lágerlakó társai hozhatták, és ennek, ha csekély is, de volt esélye. A múlt század ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveinek lágerlakója másfajta, a jövője bizonytalanságában élt.
– Az Előretolt Helyőrség olvasói ismerik Traiskirchen című versed, a 89-es forradalomra emlékező számunk örökverse volt. A lágerben írtad?
– Egy novemberi estén, amikor ember még nem érezte oly elhagyatottnak magát, mint akkor én.
A menekülő ember nem visz magával semmit
– Mi segített a szellemi és fizikai túlélésben? Egy ilyen élethelyzet embert próbáló és traumatikus tapasztalatokat von maga után. A regényben a főszereplő könyvet visz magával a szökésekor. Te mit vittél? A zetelaki nagymamád fényképét, édesanyád fotóját esetleg?
– A menekülő ember nem visz magával semmit. Élettel átitatott emlékei vannak! Nem tervez, nem gondol a jövőre. Egyszerűen menekül. Átadja magát Istennek, a sorsnak.
– Félig székelyföldi vagy. Mit gondolsz, a szabadság megélésében az, hogy valaki székely, mennyiben segít? Jutott-e eszedbe például Tamási Ábel Amerikában című regénye, amikor ebből a szörnyű menekülttáborból megérkeztél a tengerentúli országba, Kadániába, azaz Kanadába?
– A menekülttáborban – a lágerben – megszűnik az ember racionalitása. Lehet, ez csak az én tapasztalatom, de nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az akkori lágertársaim sem viselkedtek másként. Egyfajta túlélési módra rendezkedtünk be, és ennek az érzésnek a hatására is cselekedtünk.
– Számos székelyföldi lakos dolgozik külföldön, hasonlóan kilátástalan helyzettel szembesülhetnek, mint te a ’80-as években. Miben segíthet nekik a könyv?
– Valójában semmiben, hogy konkrét választ adjak. Igen, a diktatúra megszűnése után az olcsó székely munkaerőt kihasználták közös hazánkban, Magyarországon is. Írom, közös hazánkban, mert az erdélyi ember – bármit tesz vele a történelem – hazának tekinti a mai Magyarországot, és annak fogja tekinteni az idők végéig. A székely ember – félig magam is az vagyok, vagy egészen az – az egységes magyar nemzet legfőbb ereje. Trianon, százévnyi elszakadás, a kommunista diktatúra, semmi, de semmi nem tudta megsemmisíteni! „Porlik, mint a szikla”, de ott van, nem mozdul, nem adja fel létét. Ne is adja! Isten segítsen meg bennünket!
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.