2023. január 07., 09:09
– interjú Böszörményi Zoltánnal, a Regál szerzőjével –
Böszörményi Zoltánt annak a Regál című kisregényének újrakiadásáról kérdeztük, amelyben a főhős a kommunista diktatúra elől menekül. Az ausztriai menekülttáborban töltött időszak megrázó eseményeit önéletrajzi történések ihlették.
– Romániából 1982-ben menekültél el, és egy ausztriai menekülttáborban töltöttél több mint hat hónapot, ebből született a kétezres évek végén a kisregény, amelyet most újrakiadásban olvashatunk. Az alkotói munkafolyamat nem volt könnyű. Miért?
– Két regényem írása viselt meg lelkileg, az egyik a Sóvárgás, a másik a Regál címet kapta. Az utóbbi esetében újra átélni és ugyanakkor eltávolodni az egykori valós élménytől próbára tevő feladatnak bizonyult. Megmutatni a láthatatlant észbontó kihívás. Az ember egyszerre démon és mester is. Azt szeretné, hogy érzelemmentesen olvassák a szövegét, minden csak a gondolatban játszódjék le, senkit se kerítsen hatalmába a szöveg. Egyik német olvasóm azt írta: „Ne haragudj, Zoltán, annyira megviselt a történés a regényed elején, nem tudtam tovább folytatni a könyved. Talán majd később, ha én is eltávolodom a cselekménytől, sikerül befejeznem.” Ezt azért említem, mert mindenikünkben másként visszhangzik az, amit olvas.
– A határ motívuma többször visszatér a könyvben. Földrajzi határ, történelmi határ, léthatár, ezeréves határ – csak néhány értelmezési lehetőség. Melyikkel írható leginkább körül a regényed?
– Erre a mai világ történései is rezonálnak. Testvérháború folyik a szomszédunkban, határ választ el ettől a szörnyűségtől. Ugyanakkor a trianoni határ nemzettragédiánk jelképe, az, amit már sohasem lehet visszafordítani. Tamás sem jelképes határon szökik át, hanem azon, amely két különböző világot választ el: a kommunista diktatúra alatt szenvedők világát a szabadon élők világától.
A modern kori lágerben nem ölték meg az embert
– Hogyan született meg a cím?
– A cím a fenséges, a királyi szimbóluma lehet, de ugyanakkor a pokolé is. A modern kori lágerben nem ölték meg az embert, nem zárták kalodába, nem kínozták, nem sanyargatták, életveszélybe csak a lágerlakó társai hozhatták, és ennek, ha csekély is, de volt esélye. A múlt század ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveinek lágerlakója másfajta, a jövője bizonytalanságában élt.
– Az Előretolt Helyőrség olvasói ismerik Traiskirchen című versed, a 89-es forradalomra emlékező számunk örökverse volt. A lágerben írtad?
– Egy novemberi estén, amikor ember még nem érezte oly elhagyatottnak magát, mint akkor én.
A menekülő ember nem visz magával semmit
– Mi segített a szellemi és fizikai túlélésben? Egy ilyen élethelyzet embert próbáló és traumatikus tapasztalatokat von maga után. A regényben a főszereplő könyvet visz magával a szökésekor. Te mit vittél? A zetelaki nagymamád fényképét, édesanyád fotóját esetleg?
– A menekülő ember nem visz magával semmit. Élettel átitatott emlékei vannak! Nem tervez, nem gondol a jövőre. Egyszerűen menekül. Átadja magát Istennek, a sorsnak.
– Félig székelyföldi vagy. Mit gondolsz, a szabadság megélésében az, hogy valaki székely, mennyiben segít? Jutott-e eszedbe például Tamási Ábel Amerikában című regénye, amikor ebből a szörnyű menekülttáborból megérkeztél a tengerentúli országba, Kadániába, azaz Kanadába?
– A menekülttáborban – a lágerben – megszűnik az ember racionalitása. Lehet, ez csak az én tapasztalatom, de nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az akkori lágertársaim sem viselkedtek másként. Egyfajta túlélési módra rendezkedtünk be, és ennek az érzésnek a hatására is cselekedtünk.
– Számos székelyföldi lakos dolgozik külföldön, hasonlóan kilátástalan helyzettel szembesülhetnek, mint te a ’80-as években. Miben segíthet nekik a könyv?
– Valójában semmiben, hogy konkrét választ adjak. Igen, a diktatúra megszűnése után az olcsó székely munkaerőt kihasználták közös hazánkban, Magyarországon is. Írom, közös hazánkban, mert az erdélyi ember – bármit tesz vele a történelem – hazának tekinti a mai Magyarországot, és annak fogja tekinteni az idők végéig. A székely ember – félig magam is az vagyok, vagy egészen az – az egységes magyar nemzet legfőbb ereje. Trianon, százévnyi elszakadás, a kommunista diktatúra, semmi, de semmi nem tudta megsemmisíteni! „Porlik, mint a szikla”, de ott van, nem mozdul, nem adja fel létét. Ne is adja! Isten segítsen meg bennünket!
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
