Pali bácsit mindig derűsnek láttam, kivált akkor, ha mesélhetett. Ilyenkor huncuttá vált a tekintete, és azt figyelte, milyen hatást vált ki a története.
Amikor kollégák lettünk a könyvtárban, odajött hozzám:
– Szerintem ne várjuk meg, amíg együtt iszunk – mondta.
– Nem értem… – feleltem.
– Én nem iszom. Intézzük el most a pertut!
– Szervusz, Pali bácsi! – mondtam, mert mindenki így szólította.
Továbbadok most egy történetet, amit tőle hallottam, s akkoriban hetekig keringett a munkahelyemen.
– Tegnap este – mesélte Pali bácsi – tévedésből itt rekedt egy olvasó zárás után a könyvtárban. A kis hölgy – merthogy nő volt – nagyon meg volt ijedve. Elmerülten olvasott, és nem vette észre, hogy bezárták. Szerencsére én ott voltam! – emelte fel a mutatóujját. – Megnyugtattam a síró hölgyet, aki közölte, hogy randevúja van, nem maradhat itt, mit szólna a barátja? De hát minden ajtó zárva, már én sem tudtam kimenni – fokozta az elbeszélés feszültségét Pali bácsi, és hatásszünetet tartott.
A könyvtárunk három szintjét széles lépcsősor kötötte össze, a pihenőket színes üvegablakok díszítették. Én minden nap gyönyörködtem benne, a kedvenc helyem volt. Úgy látszik, Pali bácsinak is, mert ezt tette meg lovagi hőstette helyszínéül.
– Gyorsan cselekedtem – mesélte. Kinyitottam az ablakot, előtte levettem a függönyöket, jól összecsavartam és megkötöttem őket, hogy erős hágcsót képezzenek. Ezen fogunk leereszkedni – mondtam a kis nőnek.
Ő nagyon riadt volt, de nekem erősnek kellett mutatkoznom. Először én ereszkedtem le, aztán biztattam, hogy jöjjön. Habozott, de nem volt más választása. Hát így mentettem ki a kis nőt az épületből, hogy odaérjen a randevúra.
Fürkészte közben az arcom, vajon mit szólok. Nagyon romantikusnak találtam a történetet. De nemcsak nekem mondta el, hanem mindenkinek, akivel ezután találkozott. Nagy elégtételére szolgált, amikor ámuldoztak.
Aztán egyszer magához intett.
– Figyelj, nem igaz ám, amit meséltem a kis hölgyről. Kitaláltam. De a többieknek ne mondd el!
Hosszú évekkel később tudtam meg, mi ihlette Pali bácsit e nemes tett – legalábbis verbális – elkövetésére. Kinga, a lánya mesélte nekem, hogy egy Cseh Tamás lemezt adott kölcsön az apjának. Kíváncsi volt, mit szól hozzá. Pali bácsi meghallgatta a lemezt, nem mondott rá semmit. Mégis, egyszer csak az egyik dalt dúdolni kezdte: „Néhány lepedőt összekötve / leeresztettünk a földszintre / s egy Ica nevű nőt így húztunk fel.”
– Ez a dal tetszik, apa? – kérdezte tőle Kinga.
– Igen, ez nagyon jó – válaszolta huncutul.
Pali bácsi azonban megfordította az irányt. Az ő verziójában lefelé ereszkedik a lány „néhány összekötött függöny” segítségével. De én ezt teljesen rendben valónak találtam.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. áprilisi számában)
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.
„Töröltelek – írta Lászlónak Szász Kornél. – Aki azzal a tetű, hazudozó, mocskolódó féreggel jópofizik, az csak ne köszöngessen nekem a templom előtt. Az ellenségeimmel magam is elbánok, a barátaimtól viszont az Isten mentsen meg!”
Átolvasta, és a „töröltelek” szó után tett két felkiáltójelet, majd némi töprengés után odaillesztett egy harmadikat is. Azután megnyomta a küldés gombot.
Mi minden zsúfolódott bele abba az életbe, amely 1918-ban kezdődött, és 2000-ig tartott? Ez az élet, vagyis nagyapám élete két fő részből állt: a születéstől 1945-ig tartó, huszonhét éves időszakból, amely zömében Szerbiához (és Jugoszláviához) kötődött, és egy másikból, amely Magyarországon zajlott, és a halálig tartott.