Király Anikó: Mi újság van ma reggel?

2024. május 02., 09:08
Oláh Norbert: Kilátás a Déri Miksa utcai műterem ablakán - No. 4 (vászon, filctoll, 60 × 80 cm, 2017)

Sándor nem akart hinni a szemének, de amikor leért a lépcsőn, Karola néni már a postaládák előtt várta. Az idős asszony késlekedés nélkül rávillantotta műfogsorát.

A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.

Sándor egyszer látta, amint a sarki kebabosnál ült, és telefonon azt bizonygatta anyjának, hogy késni fog, mert éppen dugóba került. Beszéd közben gusztustalanul evett. Megállás nélkül tömte magába az előtte halmokban álló ételt. A kidudorodó hasától idegesítően hintázott a műanyag asztal. A naptól megfakult asztallábak éles hangon kopogtak a repedezett csempén. Noha Karola néni fia veszettül állította, hogy a dugó miatt késik, amennyi ételt bepusztított, legfeljebb a beleiben keletkezhetett dugó. Ránézésre ellenszenves alak volt. Legalább annyira, mint az a makacs hájréteg, amit Sándor a nagy home office láz idején szedett magára, és próbált meg eltüntetni a reggeli intenzív sétával.

Csakhogy az edzéshez csatlakozott alsó szomszédja, Karola néni is. Sándor eleinte megpróbálta alig észrevehetően kicselezni az asszonyt: minden áldott nap legalább tízperces eltérésekkel indult, Karola néni mégis mindig elcsípte őt a postaládáknál.

– Mi újság van ma reggel? – érdeklődött az asszony, miközben csinált néhány hangosan recsegő törzskörzést, a férfi tudtára adva, ma is vele tart a paneldzsungel körül cikázó, szűk utcácskákon tett sétáján.

Sándor megpróbált nem fintorogni a már vagy százszor elhangzó kérdés hallatán, ám borzasztóan nehezére esett. Mégse akart bunkó lenni, ezért egy nem egészen őszinte ásításba fojtotta rossz kedélyállapotáról árulkodó arcizomrándulását.

– A szokásos küzdelem a kilók ellen – vonta meg a vállát.

– Fiacskám, azt javaslom, ne lankadjon a harci kedved, mert még eléggé messze vagy a győzelemtől – állapította meg Karola néni a rá jellemző bosszantó őszinteséggel, egyenesen Sándor hasára nézve.

– Köszönöm szépen a biztatást – fanyalgott a férfi, miközben nagyon jól tudta, hogy az idős hölgynek egyrészt igaza van, másrészt senki mástól nem számíthatott semmiféle biztatásra. És ez az utóbbi volt az a tényező, ami miatt rettenetesen nehezére esett rávennie magát a reggeli sétákra. A saját kedvére kellett változtatnia magán, amihez nagyjából annyi motivációt érzett, mint mondjuk arra, hogy megmássza az Everestet. Az ő számára ez teljes egészében lehetetlen küldetésnek tűnt. Mégis megpróbálta, mert ha valamire rájött az alatt a negyvennyolc év alatt, amit ebben az észvesztő galaxisban, egy bolygón keringve megtanult, az az, hogy mások kedvéért teljesen felesleges volt megváltoznia, mert akármennyire is torzította saját képét, sehogy se találta el azt a mennyiséget, amivel például a volt felesége kedvére tehetett volna, de annyira mindig sikerült, hogy egy picikét kevésbé érezze szimpatikusnak saját magát.

Szépen lassacskán azt is megtanulta, hogy a közös reggeli sétáik alatt alaposabban megismerte Karola néni életét, mint amennyit a saját életéről tudni vélt. Tudta, hogy a kedvenc étele a tökmártás. Tudta, hogy ugyanúgy nem hitt Istenben, mint az ország vezetőiben és a visszérkenőcsökben. Tudta, hogy megcsalta a férjét, és egyáltalán nem bánta, mert a férje akkor is megütötte, ha rossz, de akkor is, ha éppen jó napja volt. Tudta, mennyi felestől kezdett bizseregni a gyomra, mennyiszer volt külföldön, mennyiszer evett lángost a Balaton partján, és mennyi éjszakát aggódott át a fia miatt, amikor az külföldre ment dolgozni. Ez idő alatt Sándor rájött, hogy a motivációja egy nyolcvankilenc éves öregasszony, de legalább a „potroha”, ahogy a néni kedvesen utalgatott rá, szépen lassan fogyott. Éppen olyan lassan, ahogy Karola néni is lassulni kezdett, mígnem egyik nap nem bukkant fel a postaládák előtt. Sándor majdnem egy egész órán át várt rá, de mindhiába. Aznap, hosszú idő óta először, kihagyta a sétát, ahogy másnap, majd a rá következő napon és utána is, mert Karola néni egyik napon sem jelent meg a szokásos helyén.

Egyik reggel Sándor komótosan állt a tükör előtt. Talán képzelődött, talán a csúf igazságot látta, de mintha ismét hízni kezdett volna. Ez annyira kétségbe ejtette, hogy egy szál pizsamában felrohant Karola néni lakása elé, és addig kopogott, amíg a szomszédok meg nem unták, és rá nem pirítottak, hogy hagyja abba. Sándor abbahagyta, sőt, még el is szégyellte magát. Hirtelen egy gyámoltalan kölyökké változott, aki elveszítette a szüleit egy bevásárlóközpontban. Egyszer ez tényleg megtörtént vele, de még akkor sem esett annyira kétségbe, mint ott, Karola néni ajtaja előtt. A szomszédok megsajnálták őt, és türelmesen, mintha csak egy gyerekhez, nem pedig egy középkorú férfihoz szólnának, elmagyarázták, hogy az asszony szívrohamot kapott.

– Meghalt? – kérdezte halkan, holott, mint ahogy minden mást is tudott már róla, tudta Karola néniről, ha valami, akkor csak a halál akadályozhatta meg abban, hogy csatlakozzon hozzá a reggeli sétáin.

Sándor visszabotorkált a saját lakásába, végigterült a kanapén, és reggelig a plafont bámulta. Négy órakor, korábban, mint addig bármikor, feltornázta magát, majd papucsba bújtatta lábát, és leslattyogott a postaládákhoz. Kinyitotta a szekrényét, ami szokás szerint kongott az ürességtől, ám amikor becsukta, a kis szekrény nyikorgásának hangja visszhangzott a kihalt lépcsőházban. Sándor arra gondolt, hogy éppen ilyen hangja volt annak is, amikor Karola néni a bemelegítő törzskörzéseit végezte. Sőt, ha igazán hegyezte a fülét, szinte hallotta, amint az idős asszony felteszi neki azt a kérdést, amivel hónapokon át az őrületbe kergette.

– Mi újság van ma reggel?

Sándor halványan elmosolyodott, aztán pizsamástul, papucsostul kilépett a panelházból, és sétálni indult. Annak ellenére, hogy egyedül caplatott a színesre mázolt betonmonstrumok közt, nem érezte magát magányosnak. A hosszú hónapok alatt, amíg közösen sétáltak, Karola néni annyi történetet mesélt neki, hogy egyáltalán nem hallotta a csöndet, ami a hajnali órában álmos páraként telepedett a lakótelepre. Az asszony még a síron túlról is meggyőzte Sándort a reggeli séta fontosságáról.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. áprilisi számában)