Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
Maj gyünnek, amikor gyünnek – feleli a papa végtelen nyugalommal. Persze, ő jól tudja, hogy délután négyre beszélték meg a találkozót a pici öbölnél, ahová az óriáspontyot elzárták. De csak azért se árulja el. Hadd izguljon az asszony, úgysincs sok izgulnivalója. Igaz, hogy ezt csak Guszti gondolja így. Orsika nagyon is sokat izgul, természetesen a férje miatt, és még többet bosszankodik, ugyancsak a férje miatt. Ő bezzeg jól szórakozik mindezen, ráadásul még keveselli is a mókát, minduntalan megtetézi ilyen-olyan csalafintaságokkal. Most éppen arra játszik, hogy Orsi néni kapkodását amolyan angolos nyugalommal ellensúlyozza.
Őtözz má át, vedd föl a jobbik öltönyöd, ha má a tévébe fogsz szerepőnyi! – próbálkozik az idős asszony, de férje megint ellenszegül: mi a fenének öltözne át, hiszen megbeszélte a szerkesztővel, hogy ugyanaz a horgászcsizma, ugyanaz az ing és horgászmellény lesz rajta, amiben hajnalban kiment a folyóhoz. A szerkesztő javasolta ezt, hogy a bejátszás minél autentikusabb legyen. Bár ezt a szót Guszti bácsi nem jegyezte meg, azt mindenképpen megértette, hogy a horgászszerelésében kell megjelennie a kamera előtt. Nagyjából a beszélgetést is megtervezték. Csak néhány mondatot, hiszen a főszereplő a nagy méretű ponty lesz, amelyet a felvétel végén Guszti bácsi természetesen visszabocsát a folyóba. Ez a vérbeli horgászok áldozathozatala rendkívüli fogásukkal szemben. Mert az ilyen különleges zsákmány megérdemli, hogy kapjon még egy esélyt az életre. Guszti bácsi titkon abban reménykedik, hogy a ponty majd néhány év múlva újra a horgára akad, akkor már akár három-négy kilóval nehezebb lehet, és így megdöntheti a Dunából kifogott pontyok súlyrekordját. Egyébként is az a meggyőződése, hogy ezt a pontyot egyszer már kifogta, úgy tíz évvel ezelőtt. Akkor huszonnégy kilós volt. Miért ne foghatná ki harmadszor is?
Mit montá, hány kilós az a hal? – faggatózik Orsolya. Guszti bácsi pedig rávágja, hogy jó ötven! Persze ez nem igaz, de olyan jólesik ugratni az öreg szülét! Ötven kiló! Mikor eszünk meg ennyi halhúst? El köll majd osztanyi a gyerekeknek, meg a szomszédoknak. Ne fíjé, Orsikám, este csapunk egy nagy összejövetelt, idehíjuk a egísz falut, oszt mindenki vihet beülle, amennyit akar. Azt má nem! – kiált fel Orsi. – Maj még szítszegyik a egísszet, nekünk meg semmi se marad. Guszti bácsi alig bírja visszatartani a nevetését. Fogja magát, lefekszik a konyhai heverőre, befordul a fal felé. Orsi összecsapja a kezét. – Hát te most akarsz alunnyi? Menned kő! Gyünnek a tévések! Guszti belátja, jobb, ha elárulja, hogy csak négyre kell ott lennie a találkozóhelyen. Máskülönben a felesége nem hagyná, hogy szundítson egy kicsit. Pedig igen álmos, reggel négytől talpon van.
Még azt mondd meg, miket fognak tőled kérdeznyi. Hát, hogy mi lenne a három kivánságom, ha eccer kifognák egy aranyhalat. Ilyen butaságokat kérdeznek? Ezt minden horgásztól megkérgyik, láthattad má a tévébe. Ippen azé! Nem tunnak valami okosabbat kérdeznyi? Hadd rájuk, Orsikám, de most má haggyá alunnyi egy cseppet. Fél nígykor íbresszé fő. Fél nígykor? Akkor nem lesszű ott időbe. A fenét nem! Öt perc a út a öbölig! És ha ők hamarabb gyünnek? Mit érdekő az tíged, az a ő bajuk. Nígyre van a megeggyezís! Azé egyvalamit igírjé meg, Gusztyi! Nehogy butaságokot fogsz mondannyi a kivánságra. Miféle butaságokra gundósz? Tudod te jó! Hogy még eccer fiatal akarná lennyi, meg ilyenek. Jaj, ne fíjé má, maj mondok valami okossat. Olyat mongyá, hogy egíssíg, meg bíkessíg, meg boldogság! Ezek a fontos dógok. Bízd rám, Orsolya, de most má igazán haggyá pihennyi.
Az asszony jóvoltából Guszti bácsi már háromnegyed négykor ott téblábol az egykor kialakított öbölnél. Sose gondolta volna, hogy éppen az ő prédája fogja a legkiemelkedőbben megtisztelni a néhány négyzetméteres, sűrű hálóval eltorlaszolt kiugrót. Nem igazán gondolta, de a szíve mélyén mindig is vágyott rá. És ez a vágya most megvalósult. Még várakozni kell, amíg a szerkesztő megérkezik. Szerencsére nem unatkozik, hiszen ott van a fél falu, az összes horgásztárs, mindenki kíváncsi az óriás halra, és nem a tévében akarják látni, vagyis nemcsak ott, hanem a valóságban is. Na meg tévés stáb se jár sűrűn a falujukban, a felvétel készítésére is kíváncsiak. A hátralévő időben tréfálkoznak Guszti bácsival, kérdezgetik, jól kioktatta-e őt Orsi néni, nehogy szégyent hozzon a falura. – Csak bízzátok ide! – hangzik a magabiztos válasz. Közben megérkezik a tévés autó, előáll a kamera, a riporter, persze a riportalany is. A kérdések egyszerűek: Mióta horgászik? Hogy gyerekkora óta! Ja, persze, itt született, néhány lépésre a Dunától. Milyen nagyobb fogásai voltak eddig? Szép, szép. De ugye ez a mai mindent felülmúl? Hát igen! Itt a környéken tudtommal senkinek sem volt mostanáig ilyen szerencséje, hogy ekkora pontyot fogjon ki. Közben Orsi néni is csatlakozik a csődülethez, így legalább elkapja a filmezés végét. Az emberek tisztelettudóan előre engedik, hogy jól lássa és hallja a beszélgetőket. Végtére is az ő férje ma a sztár.
Mielőtt szabadon engednénk Guszti kettőt, ahogy itt elnevezték a pontyot, engedjen meg egy, talán sablonosnak tűnő kérdést, de nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg: Ha egyszer egy csodatévő aranyhal akadna a horgára, és arra kérné, dobja vissza a vízbe, ennek fejében teljesíti három kívánságát, mit kívánna tőle?
Guszti bácsi Orsi néni felé somolyog huncutul, aki pedig lélegzetét visszafojtva várja férje válaszát. Hát, az első kérésem az lenne, s itt akkutátusan megpödri bajuszát, hogy gyüjjenek a halak. A másik: hogy gyüjjenek a halak! És a harmagyik? Az meg mi más is lehetne, mind – rövid hatásszünet után kivágja: hogy gyüjjenek a halak!
Erre kitör az ujjongás, sapkák repülnek a magasba, mindenki Gusztit éljenzi. Szegény Orsi asszony, aki az utóbbi időben már csak tipegve jár, most nyakába kapja a lábát, s bár sántikálva, de fut hazafelé. Férje megdöbbentő kívánsága hallatán iszonyú csalódás lett rajta úrrá. És nem akarja látni, ahogy a pontyot visszaeresztik a Dunába. Azt meg már végképp nem érti, minek örül kicsi és nagy annyira, minek ujjonganak, tapsolnak és ugrándoznak, mint az ügyefogyottak.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.
„Töröltelek – írta Lászlónak Szász Kornél. – Aki azzal a tetű, hazudozó, mocskolódó féreggel jópofizik, az csak ne köszöngessen nekem a templom előtt. Az ellenségeimmel magam is elbánok, a barátaimtól viszont az Isten mentsen meg!”
Átolvasta, és a „töröltelek” szó után tett két felkiáltójelet, majd némi töprengés után odaillesztett egy harmadikat is. Azután megnyomta a küldés gombot.
Mi minden zsúfolódott bele abba az életbe, amely 1918-ban kezdődött, és 2000-ig tartott? Ez az élet, vagyis nagyapám élete két fő részből állt: a születéstől 1945-ig tartó, huszonhét éves időszakból, amely zömében Szerbiához (és Jugoszláviához) kötődött, és egy másikból, amely Magyarországon zajlott, és a halálig tartott.
Ismered jól a helyzetemet, tudod, hogyan élünk, nem szükséges túlragoznom, hogy majd húszesztendős házasságunk milyenné lett az elmúlt tíz évben. Számtalanszor megbeszéltük ezt, a tied sem sokkal különb, annyival talán, hogy a te férjed legalább nem iszik, mint az enyém, hidd el, az hatalmas előny.
Egész életedben kerested helyedet a világban. Kis növésű, vézna kislány voltál, sokat szorongtál, mindentől féltél. Ha orvoshoz vittek, előtte való éjszaka félálomban dobáltad magad az ágyon, ha vendégeket vártatok, már napokkal azelőtt izgultál, mintha rajtad múlott volna a vendéglátás kimenetele.
Tollseprűvel porolta le a festményeket a cselédlány a gazdag szalonban a Bajai úton, a század végén emelt, magasföldszintes, villának is beillő eklektikus épületben. A házat magyar mérnök tervezte és magyar mester építette F. N. földbirtokos számára, de nem a századfordulón már errefelé is megjelenő stílben, hanem vaskos, inkább rusztikus faldíszekkel, vastag talapzattal. Pusztán az ablakok felső, félköríves része vallott egy kissé újszerűnek.
Abban a falucskában, ahol születtem, sosem voltak nemzetiségi kérdések, mindenki ruszinul beszélt, mindenki egy templomba járt. Tudtuk, hogy voltak itt csehek, magyarok, aztán szovjetek lettünk, most ukránok vagyunk. Nem változtatott semmi az életünkön. A tavasz későn jött, a tél túl hamar, a földeket meg kellett munkálni. Jaj, mennyire szerettem a brinzát előásni az erdőben, favágás közben!
Az emberek fürgén ugráltak fel a földről, mintha megunták volna a délelőtti láblógatást. Pedig dehogy lógott az ő lábuk! Hajnal óta dolgoztak keményen az aratásban, épp csak egy kis késői früstökre telepedtek le. Nagyanyám dohogva kapkodta össze és a kiterített hamvasra dobálta a percekkel előbb kipakolt falatoznivalót. Má megin! Má megin gyön az a nyavalyás eső!
Az explorációból: kérdésre válaszolva magáról elmondja, hogy 45 éves, elvált, a házasságából két gyermeke született, akikkel a válást követően is jó a kapcsolata. Végzettségét tekintve közgazdász, „amit pénzügyi-számviteli tanulmányokkal erősítettem meg. Jelenleg egy kereskedelmi bank vezérigazgató-helyettese vagyok, emellett oktatói munkát is végzek egyetemeken meghívott előadóként”.
– …Hibás… Mármint a kérdésed… Mert rossz a megközelítés – válaszolt az egyik mérnök haverjának iménti felvetésére Kopogyi. – Ez körülbelül hasonlót jelent, mint ha afelől érdeklődnél, hogy vajon megéri-e egy mozifilmet vagy egy színdarabot megtekinteni. Azt hiszem, ha így tálalnád elénk, a társadalom jelentős része – köztük jómagam is – azt mondanánk rá: Nem, nyilván nem éri meg.