/Egy befejezés kezdete/
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából. Mintha minden csak szerény háttér volna hozzá képest, hiszen az egyenesek egyszínűre festenek mindent, ami a körön kívül található, jelentette ki. Arról, hogy milyen is az egyszínűség, csak később esett szó, miután ennek a geometriai rendszernek már más vetületeit boncolgatták. Létezik tehát egy kör – szólalt meg most ő meggyötört hangon, mintha felmondaná a leckét –, és ami azt körülveszi: nem más, mint ezt a kört számtalan pontban érintő egyenesek hada, amelyek mindegyike a körön kívül létezik csupán, de együttesen teljesen kitöltik e tökéletes geometriai forma környezetét, amely sötétszürke és végtelen. Csak a végtelenül fáradt emberek vágynak ide – tette még hozzá, mert ő is nagyon fáradt volt, és úgy érezte, pont ide vágyik. Talán ebben tévednek a fáradtak, és tévedsz te is, amikor ezt mondod, mondta a Szenior, majd hozzátette: mert az, ami a körön belül van, tartalmazza mindazokat az ismereteket és információkat, amelyek mindig a legutóbbi emberöltőre vonatkozó időszak kizárólagos dokumentumai. De vigyázat, ez a körönbelüliség tömörít is. A Nagy Bummtól számított galaktikus idő megszűnik, viszont a rendelkezésünkre álló „generációs idő” ponttá zsugorodik: ezt jelenti számunkra a kör, merthogy a pontot mint olyat már régóta nem tudjuk értelmezni. Ilyen helyzetben a legtöbben feladják a harcot, nyugdíjba vonulnak, vagy elmegyógyintézetbe, eltartottakká válnak, és fogalmuk sincs többé, hol van a körnek és érintői szürke hátterének a határa. Ez a határtalanság pecsételi meg sorsukat.
A Szenior magyarázata egy cseppet sem nyugtatta meg. Fáradtsága, talán ezért, mintha múlni kezdett volna, és a hetedik át nem aludt éjszaka után egy újabb adrenalinlöket hozta mozgásba tagjait. Tudta, hogy az ismeretlen változó, aki ő maga, így, névtelenül, sőt személytelenül illeszkedik bele ebbe a szürke környezetbe, nevezetesen abba a körön kívüli egyformaságba, amelyet oly szépen leírt neki a Szenior. Úgy illeszkedik bele, mint drága karóra a bársonnyal bélelt tokjába, mint ízletes csülökdarab a neki hermetikusan megágyazó, dermedt kocsonyába. Akkor pedig mozdulni, minek? Ezzel a költői kérdéssel, mint a világot elegánsan helyre tevő válasszal, egy ideig el is volt. A hiábavalóság és hibavalóság (vanitas, veritas erroris) csak egyetlen betűben különböznek, legalábbis a magyar nyelvben – gondolta, de már ez a gondolat is felesleges volt. A kocsonya-lét nem feltételezi a csülköt, csak a rezgő amortizálást. Mondjuk, elalvás előtt. Istenem, de jó lenne aludni! Annyira jó, amennyire lehetetlen. Elaludni most magyarul sem tudott volna, más nyelven pedig még nehezebben, hisz akármelyik kifejezésre gondol: to fall asleep, apokoimiémai, zaspati, addormentarsi, sone ke lie, s’endormir, einschlafen, ut laberetur in somnum, s a többi, egy idegen kimondhatóságot ostromol, ami ismét csak felcsigázza, felébreszti. Némán elaludni? Hát persze, csakis így lehetne. A gondolat némasága motoszkált a fejében, ezt kereste, talán minden gondolat némaságát vagy magát a néma gondolatot. Ilyen nincs, szólt közbe a Szenior, amikor már majdnem megtalálta. Hogy képzeled? Ez még senkinek nem sikerült. Mosolygott, mintha egy régi vicc jutott volna eszébe. Nem rajtad szórakozom, mondta. Ez a hetedik éjszakád? Igen, a hetedik, de nem a sorszám számít, hanem az állapot. Habár itt és most, ennek a hetediknek is lehet jelentősége, utalhat valamire ez a szám, amely mindig te magad vagy. Már hogy én, kérdezte a Szenior nevetve, hisz tudta, hogy emez nagyokat általánosít. Már túl a felszólításon, folytatta ő, hogy te légy, te magad légy. Nem. Innentől a hetedik te vagy. Ez a helyzet. Furcsa, mert a lehetőség valósággá válik abban a pillanatban, amint leíratott. Mondjuk, testvérek. Azok heten. És gonoszok. Vagy nem gonoszok, sőt nem is testvérek. Az előző hat csupán egy valakit megelőző csoportra utal. Vajon mindegy, kik ezek? Nyilván nem. A felmenők sora én vagyok, gondolta, és annak a végén is én állok, és visszatekintve ismerem fel magam bennük, és ismerem fel őket magamban. De miért csak hatan vannak? Azért, szólt közbe a Szenior türelmesen, mert valaki kitalálta, hogy a hetedik zárja a ciklust. Egy ősi, pogány ciklust, amelyet ismernie kell annak, aki már találkozott a hét ördöggel, egyszerre. Ikerördögök. Vagy tudja, hogy a teljes egésznek hét sarka van, ha látszólag kör is, a csizma is hétmérföldes, szűk és bő esztendőből is hét volt és van és lesz, és sorolhatnánk, talán hétszer, hétszer, hétszer, hétszer, hétszer, hétszer, hétszer mindazokat a fontosságokat, amelyek nélkül maga a felsorolás is felsorolt tényezők nélkül maradna. És itt még nem zárul be a… Ne folytassa, kérte őt a Szenior, aki láthatóan zavarba jött ettől az áltudományos kitárulkozástól. Ne szégyenítse magát tovább, mert akkor be kell fejeznünk, amit el sem kezdtünk, azt, ami még ránk vár, vagyis Rád, bökte volna mellen őt a Szenior, de ujja a semmibe szúrt, ennyi köze volt őhozzá egyelőre, hozzá, aki a gens humana, az emberi nemzetség szellemén lovagolva mindenki akart lenni, de még önmagának is csak a hetedik árnyéka lett. Szóval, árnyék volnék, kérdezte a Szeniort, mert nem tudta elképzelni, hogy ő megbökhetetlen, vagyis testetlen, inkább azt hitte, hogy éppen a Szenior az, hisz öreg és anyagtalan, hogy a Szenior az, aki nincs, vagyis csak azért van, hogy őrá reflektáljon, aki csupán azért létezik, mert az ő meglátásainak reflexiója, az ő szaglásának szagmintája és az ő gondolatainak szavakba rendezője. Hát, ebben tévedett, és ezt nem is a Szenior mondta, hanem valaki harmadik, aki abból a hétből harmadik, nem is akárhonnan. Ekkor jött rá, hogy sok szereplője lesz még az ő történetének, a hat felmenő mindegyikének hetedik hatványán.
Et sic factum est.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. áprilisi számában)
