Sarnyai Benedek: agabik

Senki sem ismerné fel, ha a feleségem beszélne helyettem. Mindketten bemutatkozhatnánk ugyanazzal a névvel: aztán ki-ki döntse el, melyikünk kicsoda.

Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.

A megnevezési kényszer mindig torzít. Ez olyan, mint amikor a szomszédasszonyunk azt mondogatta: egyfolytában zeng tőlünk a lépcsőház. Egyrészt: olyan sosincs, hogy „egyfolytában”, másrészt lehet, hogy csak ő hallotta azt a zengést.

Gábor tényleg tud ordítozni. Ez olyan pszichológusdolog: egész nap nyugton kell ülnie, akármelyik páciens mond neki akármit, naná, hogy otthon ereszti ki hangját.

Nem tudok felidézni egy veszekedést sem a feleségemmel, de nem akarok torzításba esni: biztos előfordult, hogy valamin összekaptunk. Viszont a szomszédasszony mindig este hét óra huszonnyolc perckor megjelent az ajtónk előtt azzal, hogy már megint hangoskodunk. Vagy mi voltunk ennyire kiszámíthatók, vagy az ő képzelgései.

Az órát sosem néztem, amikor Barnach néni átkopogott hozzánk, de Gábornak sem az volt az első dolga, hogy a csuklójára pillantson, valahányszor meghallotta a csengőt. Egyszer valóban megjegyezte: „Most hét óra huszonnyolc perc van.” Nem is értettem, miért mondta ezt fennhangon.

A feleségemre tényleg hatott a szomszédasszony. Olyan volt, mint egy kifordított kondicionálás. Egyszer vagy kétszer tényleg előfordulhatott, hogy fél nyolc környékén veszekedtünk, erre a szomszédasszony átcsöngetett. Innentől a feleségemben kialakult az a reflex, hogy ha meghallja a csöngőt, akkor mi minden bizonnyal éppen veszekszünk.

El kell ismernem: én sem emlékszem arra, miken veszekedtünk. Gábor olyan hangosan képes ordítani, hogy az emberi fül ki sem hallja a megformált hangokat a ricsajból. Egy idő után oda sem figyeltem, ha elkiáltotta magát: megérteni úgyse lehetett őt, azt pedig tudtam, hogy Barnach néni ilyenkor huszonnégy másodperc múlva becsönget hozzánk. Óra nélkül is precízen lehetett mérni.

A szomszédasszony magányos volt, ez magyarázhatja, hogy veszekedéseket hallucinált nálunk: valójában ez csak ürügy. Beszélni akart valakihez: a beszéd tartalma nem számít, csak legyen valaki, aki végighallgatja. Nem csoda, hogy múlt héten meglepte őt, amit a feleségem csinált.

Engem az lepett meg, hogy valahogy én nyitottam ajtót Gábor helyett. Barnach néni kezdte volna mondani a magáét, de arra láthatóan nem számított, hogy én szólítom meg: „Tessék bejönni!” – mondtam neki.

A szomszédasszony éppúgy viselkedett, ahogy egy magányos embertől várható. Megszidni akart minket, de a lehetőség, hogy beszélhet magáról, megnyugtatta, és mire a nappalinkig ért, már a növényeit emlegette. Azt mondta: őt nem is zavarná, hogy mi kötekedünk, legföljebb kiveszi a hallókészülékét. De a növényei nem bírják.

Nem emlékszem, hogy Barnach néni macskákról vagy petúniákról beszélt. Gábor szerint csakis valami növény lehetett, mert a macskákkal nem lehet baj: csak be kell dugaszolni a fülüket. De az biztos, hogy Barnach néni azon problémázott, hogy a hangzavartól nem nőnek azok a valamik eléggé. Mintha a sejtek megijednének bennük, és nem akarnának tovább szaporodni.

A növényeiről beszélt vagy másfél órát: a levélmérettől kezdve a szirmok színén át a csíráztatási időszakig mindent megjegyeztem, kivéve a növényfaj nevét. Aztán rájött, hogy hiába jár át hozzánk már vagy egy hónapja, a nevünket még nem is tudja.

Gabriella és Gábor: agabik. Ezt mondta ránk Barnach néni, így egyben, miután bemutatkoztunk. Szóköznyi szünet nélkül az „a” és a „gabik” közt. Mintha nem is személynéven szólított volna minket, hanem egyszeri, köznevesült testekként: agabik, agabik, agabik. „Úgy látszik” – folytatta –, „maguk semmiben nem egyeznek, kivéve a nevüket!”

Mit tudtam volna mondani: annak idején engem is meglepett, hogy a feleségemmel még a vezetéknevünk is azonos, miután összeházasodtunk, igyekeztem is elfelejteni. „Márpedig akkor – folytatta a szomszédasszony – úgy illik, hogy azonos névvel hasonlítsanak is egymásra!” Azt mondta, a fia segíthet rajtunk.

Dr. Forinumnak hívják Barnach néni fiát, sebészként dolgozik. Barnach néni szerint emberemlékezet óta ő az egyetlen az országban, aki nevet változtatott. „Valami anagramma van a mostani nevében – mondta –, azzal foglalkozik, hogy házaspárokat egymáshoz alakítson.”

A feleségem érzékelése befolyásolható: a szomszédasszony mintha akaratlanul újra és újra hipnotizálta volna őt. A drágám hirtelen azt érezte, csakugyan probléma lehet azzal, hogy mi ketten különbözünk. Az ilyen hipnózis ellen a szakembernek sincs eszköze: kell ugyanis valami valóság, amiben a páciens és a pszichológus egyetért.

Amikor Barnach néni elment, Gábor egyből nekilátott elemezni őt. Ekkor jöttem rá, hogy Gábornak, amikor beszél, az egész világ páciens lesz: személytelen alakok jelennek meg a szavaiban, még engem sem szólít a nevemen.

A feleségem azt kezdte hajtogatni, hogy egyfolytában elemzem őt is, mintha hazavinném a munkát. Próbáltam feleselni: akkor hogyhogy valaha is ordítoztam vele, ahogy a szomszédasszony állítja? Nyugodt hangon kiabálok?

Gábor okoskodhatott, a valóságnál ő sem lett okosabb. Amit Barnach néni mondott, akaratlanul egybevágott azzal, amit ő tudott a pszichéről.

Nem vitatkozhattam azzal, hogy minél hasonlóbbak a párok, annál jobban illenek egymáshoz: a tudomány is ezt mondja. Márpedig az biztos volt, hogy amíg a szomszédasszony átjár hozzánk, addig a feleségemmel egyre különbözőbben fogjuk látni a valóságot.

A szája elé fogta a kezét, elhallgatott. Gábor megértette, hogy ha így haladunk, még abban sem fogunk egyetérteni, mikor váljunk el. Dr. Forinumhoz úgy mentünk konzultálni, hogy vagy egyformák leszünk, vagy szétesik alattunk a világ.

Az a doktor azt kérdezte tőlünk, melyikünk képmására alakítsa mindkettőnket. Ez egyszer tényleg csúnyán összevesztünk a feleségemmel, a végén már azt se tudtuk követni, mit mondunk. A mai napig fogalmam sincs arról, hogy a mostani kinézetünk inkább őrá vagy énrám hasonlít.

Dr. Forinum szerint attól, hogy két testben műtött minket egyazon emberré, még különbözőnek kell megmaradnia a nevünknek.

Olyan ez, mint az Atya-Fiú-Szentlélek. Akárhány személy is olvad egybe: az emberi psziché mindig több és több dolgot akar megkülönböztetni egymástól.

Azonos lett a magasságunk, az összes testrészünk

fejtől pöcsig, pinától lábujjig, mégsem vagyunk

ugyanazok, a műtét előtti emlékeink

ugyanúgy

széttartanak.

Erre akkor jöttünk rá, amikor Barnach nénit idézve agabiknak akartuk nevezni magunkat.

Ekkor tűnt fel, hogy csakugyan csöndes lett a lakásunk: már egy hete nem is beszéltünk egymáshoz, némán értettük, hogy mindig ugyanaz jár a fejünkben. „Vajon Barnach néni növényei megnőttek azóta?” – kérdeztük egyszerre.

Erre visszakérdeztem: biztos, hogy növények voltak?

Mondtam a feleségemnek: igen.

Akkor Gábor miért nem szólította őket a nevükön petúniáknak?

Ilyen a feleségem: abban sem biztos, hogy virágról van szó, de már fajnévvel illetné.

Úgy döntöttünk, most az egyszer mi kopogunk át Barnach nénihez.

Kopogtunk volna, de nemhogy Barnach néni, a lakása is eltűnt a házból. Ahol mindketten emlékeztünk rá, most csak egy lift áll.

A széttartó emlékeink abban egyeztek, hogy volt egy bizonyos Barnach néni, pontosabban valami szomszédasszonyféleség, aki szerintem Barnach néni volt.

Ha Maguk nem kérdezősködnek utána, megesküdtem volna, hogy csak kettőnket ért a feleségemmel valami furcsa hipnózis, ami miatt szomszédasszonyt képzeltünk magunk mellé. De így megnyugodtam, hogy normálisak vagyunk.

Ami a jegyzőkönyvet illeti,

Gáborként és Gabriellaként

Gabriellaként és Gáborként szeretnénk aláírni,

a sorrendet eldönthetik Maguk.