Még belegondolni is szörnyű, mennyi meséjét hallottam már Kopogyi Bendegúznak! Múlt éjjel például egy lerobbant kocsmában akadtam rá. Az egyik bolthajtás alatt, egy kissámlin állva szónokolt. Még közönsége is akadt: sörrel a kezükben részeges öregek, huszonéves vadhajtások sereglettek a szónok köré. Kissé hátrébb, a pókhálós sarokban pedig a kritikusok ingatták bizalmatlanul a fejüket… Na, nem mondom, volt is min! Merthogy aznap éjjel is sok hazugságot összehordott nekünk, amelyben helyenként mégis akadt valamennyi igazság…
* * *
– …Pedig akár hiszik, akár nem! Én, amióta csak az eszemet tudom, keményen dolgozok a betevőért… Akkoriban még zenetanár voltam. Na nem olyan, aki egy dohos, fülledt teremben várja a diákokat… Háznál dolgoztam tanítóként, méghozzá nem is akármelyik családnál: a Kreutzeréknél.
– Én tudom, én tudom! – szólt bele a hallgatóságból egy jogász gyerek, akiről úgy hírlett, még novellákat is írogat. Persze csak amúgy, a dolgozóasztal fiókjának. – Hiszen ő írta a híres… a… na, tudod… a szonátát. Várjunk, hogy is hívták? Rudi, Kreutzer Rudi.
– Cssss! Beszélsz itt nekem összevissza! Ne keverd már a valóságot! – s már készült is az előadó egy nevelői célzatú parasztlengő átadására, ám a keze félúton megállt, és legyintett egyet a levegőbe. – Eredj, hozz inkább nekem egy viceházmestert, abból az irsaiból! No, vissza megint a beszédemhez! Tehát a Kreutzerékhez jártam mint zongoratanár… Szó sincs semmiféle Rudiról. A családfőt Györgynek hívták. A felesége, Isten nyugosztalja, már korábban elhunyt. Gazdag ember volt ez a György úr, a legnagyobb kincse mégis a két gyönyörű leánya: Erzsébet és Katinka. Vigyázott rájuk, óvta őket esőtől, széltől, idegen tekintetektől, közben pedig egyfolytában csak a kívánságukat leste. S mivel mindketten zenélni szerettek volna, nos, így kerültem én a képbe. A hirdetést olvasva ugyanis rögtön felkerestem a címet. György uram patinás villája az I. kerületben állt, ahová… Óh, és érkezik is a viceházmesterem! Köszönöm szépen. Nahát, egészségére a hölgyeknek és az uraknak! …Ahová tehát ezt követően minden csütörtök és szombat délutánján ellátogattam. A tanulói idő két-két teljes órát tett ki. Mondanom sem kell, hogy a fizetésem mellett – amelynek javallott részét sokszor már aznap elmulattam –, szóval hogy a pénz mellett mennyi kellemes és boldog pillanatban lehetett részem. Mert bájos volt mindkét leányzó: a huszonkét esztendős Erzsébet kibontott, hosszú, fekete hajával, dióbarna szemével, igazi tűzről pattintott…
– Pattant. Tűzrőlpattant – javította ki a szóhasználatot a hátul ülők közül egy vékonyka kritikus: Löchner Tóbiás, az okoskodó könyvelő. Gyors mozdulattal megigazította szemüvegét tömpe orrán, s minthogy már mindenki őt nézte, lassan és büszkén felemelkedett a helyéről.
– Én is ezt mondtam – húzta ki magát erre Kopogyi. – Tűzrőlpattant.
– Nem, nem igaz. Sajnálom, barátom, de mást mondtál.
– Kedves Löchner kolléga… Ha nem tetszik, hát ne hallgasd, ám kérlek, ne vágj többet a szavamba… nos, rendben, akkor folytathatom? – nézett körbe a mesélő, s minthogy nem talált válaszra, mondta is tovább a történetet: – Óh, Erzsikém, drága gyöngyvirágom! Mi tagadás, az én szemem is nemegyszer csüngött a derekadon, telt kebleiden! Másfelől viszont az ilyen vadóc természetű hölgyeket, mint amilyen az Erzsi, nemigen tudtam volna kihasználni. Nem bizony: hiszen az ő érzései is – ahogy azt az egyik zongoralecke alkalmával bevallotta nekem – kölcsönösen alakultak az enyéimmel. Így hát az idő haladtával már ketten kerestük az alkalmat az első titkos légyottra.
Abban egyetértettünk, hogy külön helyszínt nem célszerű keresni: György apónak ugyanis ez esetben rögtön feltűnt volna Erzsi kimaradása. Na de akkor mit? Törtük tovább a fejünket, s egyszer csak ráakadtunk a dologra: mivel szombatonként csak Erzsit tanítottam, az okos lánynak bőven maradt ideje megtervezni, hogy milyen ürüggyel küldhetné el György apót a háztól. Az öreg – tudvalevőleg – szeretett römizni. Korábban pár agg kakassal összerepülve akár napestig elüldögéltek a kártyaasztal mellett. Erzsi azt is elmondta nekem, hogy ezt a társaságot csak fel kéne újra támasztani. – Ne félj! Apókát egyből elkapná a gépszíj. S azután már senki nem tarthatna vissza tőled! – kacagott fel egy alkalommal Erzsi, miközben elsuttogta nekem az ötletét.
– No, akkor örülj, Bözském, ha majd minden így sikerül! – adtam én az aggódó szeretőt, s ahogy ott ültünk a zongoránál, bele is csíptem a combjába. – Fruska, te, beszélj az apáddal minél előbb!
Nem is kellett neki sok biztatás: Erzsi reggel-este a römizéssel unszolta az apját. – Hát ennyire szeretnéd magadnak a házat, hogy már engem is elhajtasz belőle?
Erzsi megszeppent a kérdésen, de aztán könnyedén felelt rá: – Jaj, dehogy, apuskám, dehogy! Én vagyok a legboldogabb, ha itthon vagy… Hanem a Jóska bácsiék nagyon várják már, hogy újra megjelenjél a kártyaasztalnál.
– Való igaz – túrt bele kaporszakállába György apó. – A napokban összefutottam vele a Batthyány téren. Nagyon megörülhetett nekem, mert már messziről odakiáltott: Gyuri bátyám, így meg úgy, de jó, hogy lát, ezer éve talán, s hogy tényleg jó volna römizni egyet, a régi idők emlékére…
A ravasz Erzsi mosolygott ezen: hiszen ő hívta fel telefonon még korábban a Jóska bácsit, mondván, hogy a György apó mindenáron kártyázni akar velük.
– A világért sem vallaná be nyíltan. De azért egyszer-egyszer, vacsora közben szeret nosztalgiázni róla…
Jóska bácsi elértette az Erzsi célzásait, így direkt akkor ment vásárolni, amikor György apó is. Nem volt tehát véletlen, hogy egy napon jártak ők a Batthyány téren…
– Hát ez ragyogó! – örvendezett a hír hallatán Erzsi. – Szóljon oda a Ferkó, Bandi és Béla bácsiéknak is! Jövő hét szombatján pedig már vethetik a lapokat Jóska bácsiéknál!
– Nem is tudom, Erzsikém…
– Én tudom, apuskám! Ha valamit nagyon kívánunk, annak érdemes minél hamarább az elébe menni!
Így esett meg velünk, hogy a magában búslakodó özvegyember, aki legfeljebb a vásárlás ürügyén tette ki a lábát a villából, hosszú idő után először sétált át a barátaihoz. Bizony, ha ezzel a lépéssel nem magunknak dolgoztunk volna, akkor is pártoltam volna a nagyobbik leány okos ötletét… Persze, így még inkább!
Azon a nevezetes szombat délutánon minden úgy vette kezdetét, ahogy elterveztük. Kettő óra körül érkeztem meg Kreutzerékhez. A leányzótól már indulásomkor értesültem arról, hogy György apó annyira lázban égett a vágyott kártyázás örömétől, hogy nem bírta megvárni a kijelölt órát: ebédkor evett egy kicsit, majd megtörölte a száját, magára kapott egy felöltőt, és se szó, se beszéd, futott is át a barátaihoz.
– Ilyen ez az édes tébolyulat, ami a szabadság láttán megszállja az embert! – mosolygott felém Erzsi, s még mielőtt megszólalhattam volna, a bejárat előtti kislépcsőről a nyakamba ugrott, és csókolgatni kezdett engem. – Erzsi, Erzsikém! A bejáratnál vagyok, eressz már beljebb! Hát a küszöbön szeretnél te pásztorórát tartani?
A leány erre hátrébb is lépett tőlem egyet. Gyönyörű volt, mint mindig. Lepkemintás, könnyű pongyolát viselt, amelyet már az elmúlt tanórákon is dicsértem rajta. (Nem kizárt, hogy ezért vette fel!) Arca egészen kipirult az iménti örömtől. Mert akármilyen könnyed kisasszony is volt, a bujkálós szerető szerepe egészen újnak hatott neki, eddig még egyszer sem játszotta el… Én pedig csak nevettem az Erzsikén! A nagyszobában viszont már nekem is a fejembe szállott a boldogság: a derekánál fogva fölkaptam őt, és forogni kezdtem vele.
– Tegyél le, tegyél le! – kiabált nevetve Erzsi, miközben finom kezével ütögette a vállamat.
– Kívánsága számomra parancs – és hátamról óvatosan a közeli pamlagra ejtettem őt, hogy landoltában még a ruhája széle is fellibbent… Amikor Erzsi már a pamlagon feküdt, felébredt benne a büszkeség, és tettetett durcássággal – de azért hamis mosollyal – zsörtölődni kezdett:
– Na, hé! A kedvenc ruhám! Nézd, hogy meggyűrődött!
– Fog az még jobban is – feleltem neki gúnyolódva, majd odaléptem hozzá. Felsegítettem őt a pamlagról. Egymással szemben álltunk. Felé akartam nyúlni, ám ő elkapta és megszorította a kezemet. (A játék csak most kezdődött!)
– Álljon csak meg! Ismerjük mi egymást?
– Óh, hogyne, kisasszony. Bárhol felismerném, kegyedet… főként, ha zongorázik.
– Vagy úgy. Tehát az mondja, hogy ügyetlenül zenélek? – biggyesztette ajkát kislányosan Erzsi.
– Ellenkezőleg. Órákig el tudnám hallgatni a kisasszony zenéjét. – Kezemet szépen lassan kibontottam az övéből; majd e szépség láttán egészen megbabonázva, lassan, finoman simogatni kezdtem lángpiros arcát, mintha egy a nyitva felejtett ablakon betérő könnyű szellő cirógatná őt, egész testében, ahol csak éri…
…Szóval az Erzsivel már nagyon egy húron pendültünk ott a nagyszobában. A sok suttogás, csókváltás, ölelkezés után újra a pamlaghoz közelítettünk. Mintha megszűnt volna körülöttem a világ, csak őt láttam már. Ő lett az a végtelen vágy, amely teljesen magával ragadott… azazhogy ragadott volna, mert abban a pillanatban betoppant a szoba közepére Erzsike húga, Katica…
– Drága fiam, hozhatod a második vicét, mert egészen kiszáradt a szám a sok beszédtől. – A nagyhangú mesemondó három nagyobb korty után végigmérte a publikumot, és így szólt:
– Na, kedves hölgyeim és uraim! Eddig tudtak követni? Ha igen, hát továbbra is tartsanak velem: Kezdődik az utolsó felvonás, amelyben mindenre fény derül…
…Nos, ez a Katica nagyon meglepett bennünket! Merthogy szavamat ne feledjem, ő is gyönyörű volt, akárcsak a nővére. Katicának – mint azt talán már említettem – csütörtökönként adtam zongoraórákat. A tizenkilenc éves leányzó szintúgy elragadóan bájos volt. Aranybarna tincseit csavargatta mindig, amikor zavarba jött. Termetre aprócskább, széles csípővel. Temperamentumra viszont csendesebb, ezáltal kiszámíthatatlanabb, mint Erzsi. Kétségtelen, hogy vele nem számoltunk. Nekem valami miatt egészen kiment a fejemből a leány. Erzsi pedig nem sokat törődött a húgával. Tudta róla, hogy szombat délutánonként pár órára nincs otthon: a szomszédoknak segít a házimunkában, amiért egy kis zsebpénzt is kap. Úgy hitte, hogy a munka kellőképpen leköti a testvérét, aki apjával együtt tér majd csak haza… Hát, nem így történt…
Percekig tartó, kínos csend támadt a Kreutzer-villa nappalijában. A nagy robajjal érkező Katica, amint meglátott minket a nagy ölelkezésekben, arcáról ledermedt a mosoly. Erzsi kócos hajjal és mellkasán összefont karokkal álldogált mellettem. Én pedig a félig kigombolt ingemet próbáltam eligazítani. Úgy álltunk ott, mint elítéltek a bírájuk előtt… Holott jóformán még nem is történt semmi! Az érkező leány végül tehetetlen dühében sarkon fordult, és kopogós cipőjében az ajtó felé vette az irányt.
– Kató! – kiáltott utána kétségbeesetten Erzsi. – Kérlek! Ne szólj erről apukának!
Katica megtorpant. Az ajtónál állva újra felénk fordult:
– Ne szóljak? Erről? Mégis mit képzelsz? Védjelek be téged… titeket?
– Igen, erre kérlek – váltott hangnemet egy pillanat alatt Erzsi. Kezdeti riadtsága elillant: odalépett a szoba sarkában álló nagytükörhöz, s miközben rendbe szedte magát, a nagyobb testvér határozottságával válaszolgatott Katica kérdéseire. – Kérlek, ne szólj bele a dolgaimba.
– A dolgaidba? – tette csípőre a kezét Katica. – Erzsi, te nem vagy észnél! Hogy gondoltad ezt? Idehívod enyelegni a lakásunkra a zongoratanárunkat, apánkat meg közben elhajtod? Már megint mit duruzsoltál a fülébe, hogy kötélnek állt?
Csodálkozva néztem Erzsit, s közben elgondolkoztam: talán nem is ez az első alkalma, amikor rajtakapták valakivel…?
– Ahhoz neked semmi közöd.
– Már hogyne lenne? Emlékeztetnélek rá, hogy ez nem csak a te házad!
Katica minden kérdésénél egyre közelített hozzánk. Erzsi rá sem hederített: a párnákat a helyükre rakta, a pamlagon lévő pokróc sarkait pedig nagy műgonddal kisimította.
– Hallod, amit mondok? Erről az egészről szépen beszámolsz apánknak. Bocsánatot kérsz tőle. A szerelmi ügyeidet meg legközelebb nem a nappaliban intézed, főként nem a közös tanárunkkal…
Erzsi az utolsó mondatra felkapta a fejét, és gonoszul elvigyorodott.
– Irigykedsz, mi?!
– Ezt hogy érted?
– Tudod jól. A tanár úr más akkordokat kedvel. Drága húgom, hát nem érzed a disszonanciát?
– Sejtelmem sincs, miről beszélsz.
Én a szégyentől meg sem tudtam szólalni. Hiszen aligha feledhettem, hogy csütörtökönként meg a Katicának tettem a szépet. Úgy voltam akkor még ezzel, hogy jobb a tűzben több vasat is tartogatni… Hát, mit mondjak, az én Erzsim előbb forrósodott! Szegény Katica hiába mondta, hogy nem, nem érti az egészet. A kép már régen összeállt, az ő csinos buksijában is: épp az Erzsi naiv elszólása emlékeztette őt a saját érzéseire. Arca bíborra váltott. Nem bírta tovább megjátszani: tehetetlenségében elpityeredett, majd rám mutatva felkiáltott:
– De hát azt mondtad, hogy engem szeretsz!
Na, így derült ki a turpisságom. Nem gondolnám, hogy ezt a pofára esést ne érdemeltem volna meg. Ám akkor valahogy még az ilyenfajta incidensekben igencsak sajnáltam magamat… De bizony most meg az Erzsi maradt le! Tágra nyílt szemmel, reszkető ajkakkal újra az a kislány volt, akit pár perce szerelmeskedésében tetten értek.
– Te… te… csak nem? Mondd, hogy nem… Mondd, hogy hazudik. Mondjad már!
– Bözsikém! – léptem oda az én gyönyörűmhöz. Át akartam karolni őt, vele akartam maradni még egy kis időt… de ő már nem engedett magához.
– Nem… nem! – ellenkezett Erzsi, s elszakadva mellőlem, a testvére oldalára állt. A helyzet megfordult: egyedül maradtam, velük szemben. Katica hangosan sírt, Erzsi lehajtott fővel könnyezett. Hebegtem-habogtam, magyarázkodni kezdtem, mire mindkettő az ajtó felé mutogatott, hogy menjek… Lám, így akartam én aznap két nőt is boldoggá tenni!…
…Többé nem jártam a Kreutzer-villába, sem zongorát oktatni, sem mást csinálni. Három hónap is belételt, amikor a Batthyány téren egyszer véletlenül összefutottam Erzsivel. Először nem akart észrevenni, sőt szinte menekült előlem. Ám amikor a nevén szólítottam, meggondolta magát: felém fordult. Kérésemre röviden beszámolt nekem az incidens utáni eseményekről. György apó azon a szombat estén vidáman, fütyörészve tért haza, de amikor a kisírt szemekből és lányai faggatásából végre kiolvasta az esetet, éktelen haragra gerjedt.
– Először fel akart keresni, hogy agyonverjen – tette hozzá Erzsi. – De erről lebeszéltük.
Sóhajtott egyet.
– És zenéltek még? – kérdeztem én.
– Hát, Katica végleg befejezte.
– És te?
– Én… én még folytatom. De nem zongorán. Hegedűn. Jövő hónaptól apuka szerződtet majd egy magántanárt is… valami fiatalt – mosolyodott el szavai végén Erzsi.
– Úgy… Akkor minden jót kívánok. (Ez olyan elköszönésforma akart lenni, de még egyikünk sem mozdult.) Erzsi végül nyújtotta felém a kezét.
– Nohát, mégiscsak… – gondoltam magamban, s hajoltam érte, hogy egy búcsúcsókot leheljek rá. Erzsi viszont az utolsó pillanatban elhúzta a szájam elől a kezét. Fölnéztem rá. Ő még egyszer elém nyújtotta a kezét, de már a tenyerével felém.
– Isten áldja! A viszontlátásra!
– Viszontlátásra… Erzsikém!
* * *
Amikor a mi előadónk befejezte a történetét, üres poharát az asztalra rakta, és a többiekre nézett. A hallgatóság – pár másodperc után – élénken vitába bocsátkozott. A két pártra szakadt társaság egyik része azt állította, hogy ez a történet egyenesen kiábrándító, ízléstelen és erkölcstelen. A másik épp ellenkezőleg vélekedett: pironkodónak, régiesnek, túlontúl szemérmesnek ítélte a megzavart szerelmi légyott elbeszélését. Szó mi szó, magam is gyanakodtam: régies, zsánerszerű. Arról nem is beszélve, hogy tudomásom szerint Kopogyi ennél jóval ügyesebben udvarolt, sosem vétett ekkora hibát. Ő persze minden kérdésre csak a vállát vonogatta.
Később, egy borozgatós esten ismerte csak be, hogy más tollával ékeskedett, s hogy ez a történet nem az övé. A Kreutzer család eme furcsa esetét ugyanis még a nagyapjától hallotta; az ifjan csibészkedő zenetanártól, Kopogyi Andrástól…
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)
