Akárcsak egy aggódó szülő vagy unoka, aki már legalább negyedszer emeli fel a telefonkagylót, tárcsáz, kicseng, és senki nem veszi fel. Így érzem magam. Én pedig ilyenkor mindig rosszra gondolok. Egyedül él. Mi van, ha véletlen történt vele valami? A vérnyomásom fel, a szívem erősebben ver, és csak nyugtatom magam, hogy biztosan éppen az udvaron motoszkál, és azért nem hallja a csengést. Leteszem, és várok pár percet. Úgy érzem, mintha régóta várakoznék, pedig alig telt el pár perc. Megint semmi.
– Halló, Regina néni! Egész délelőtt próbálom elérni!
– Szervusz, Szépanyám! Tudod, ilyenkor mindig itt kint a konyhában vagyok, és ha becsukom ezt az ajtót, akkor nem hallom, amikor hívnak…
– Jól van, jól van. Na, hogy áll a szombat délelőttje? Mehetek-e megnézni?
– Hogyne, Szépanyám, gyere! Mire ideérsz, pont befűtök a kemencébe.
– Akkor szombaton. Minden jót!
– Minden jót, Szépanyám! Isten megáldja!
Zöld a kapu, erősen zöld. Mindig gyalog vagy biciklivel jövök hozzá. A szódásüvegek a kapura akasztva várják, hogy kicseréljék őket. Ha zárva találom, tudom, a középső ablakon kell kopognom. A kutya mégis jelez, és Regina néni már nyitja is a kaput. Míg odarakja főni a török kávét, bekapcsolom a diktafont, és az asztalra teszem. Kérek mellé egy pohár vizet, és az elmaradhatatlan pálinka is csatlakozik melléjük. Koccintunk: „No, isten-isten, egészségünkre!”
Kezdetét veszi az utazás. Reggelig ott ülhetnék. Mesél és mesél. Szebbnél szebb és szomorúbbnál szomorúbb történeteket. Van, amit már tízszer hallottam, de nem baj, hagyom, mondja. Meghallgatom. S közben nevetünk, olykor még sírunk is. Majd mindig elmondja, hogy ne haragudjak rá, hogy ő ennyire káromkodik. Csak somolygok ilyenkor. Szóba jön, hogy nehogy elfelejtsem majd meghívni a lakodalmamba. „Tudod, én nagyon szeretek nótázni meg mulatni.”
Előfordul, hogy épp a tetőt javítjuk. Létrára mászunk. Tudja fene, hogy lehet ilyen energikus.
Megszökött tizenhat éves korában, és mindig a következőt mondja, amikor erről beszélünk: „Hát úgy történt, hogy azt hittem, több legény nincs az én férjemen kívű.”
Azt is megbeszéljük, hogy mielőtt megszülte volna első gyermekét, még két nappal előtte a fal alját meszelte. Aztán olyanokról is beszélünk, amikor 1946-ban elvitték őt és az édesanyját Topolyára, tíz napot töltött egy pincében. Kilencéves volt. „Akit onnét éccaka kivittek, vagy nappal, az haza nem ment.”
Később beszélünk mi mindenről, hogy mi megy a tévében, hogy milyen badarságok vannak, hogy nincs is hova kapcsolni. Hogyan telik egy nap, mikor imádkozik, mikor főz. Kicsit panaszkodik, hogy fáj mindene, hogy nehéz behozni a fát. Ilyenkor mindig kicsit fennhangon kijelentem, hogy ott a telefonszámom, hívjon fel, és jövök segíteni. Csak mosolyog. „Neked is van dógod, lányom.” Megkérdezem, van-e, aki kivigye a temetőbe vagy éppen misére, amikor ünnep közeleg. Mindig viszek neki egy kis török kávét, lisztet, cukrot, tésztát, ami épp eszembe jut, és ő még mindig minden egyes alkalommal meghatódik. Aztán, ha éppen van valamilyen ünnep, elszaladok hozzá gyorsan egy tányér süteménnyel. Látom, hogy örül, hogy jólesik neki, és ez az én lelkemnek is jó.
Szombat délelőtt: az ablakon csak úgy szűrődik be a meleg napsütés, bár kinn kutya hideg van. Ő pedig csak mesél, beszél, én figyelek. A gyerekkoráról, a tanyasi életről, hogy tizenkét évesen már tizennyolc emberre főzött. Sok fájdalom érte (persze öröm is), de boldogan emlékezik vissza. Miközben hallgatom és olykor elmosolyodok vagy bólogatok, nézem a ráncait. Az öreg, koros kezét, ahogyan a pálinkás pohárért nyúl. Hogy amennyire idős, annyira fiatal.
Aztán megkérdezem: „Hanyadik életévét is tölti idén, Regina néni? – A nyolcvanhetet, Szépanyám.”
Egyszerre szomorú és boldog. S amikor kikísér, még legalább tíz percet a kapuban állunk, mert akkor is van mondanivalója, de nem baj, hagyom, hadd mondja! Megvárja, hogy elinduljak, és néha még utánam kiabál valamit.
Hogy köszön el tőlem? Ahogy mindig is: „Isten megáldja!” S hogy fog hiányozni ez, amikor már többet nem mondja? Nagyon.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)
Még belegondolni is szörnyű, mennyi meséjét hallottam már Kopogyi Bendegúznak! Múlt éjjel például egy lerobbant kocsmában akadtam rá. Az egyik bolthajtás alatt, egy kissámlin állva szónokolt. Még közönsége is akadt: sörrel a kezükben részeges öregek, huszonéves vadhajtások sereglettek a szónok köré. Kissé hátrébb, a pókhálós sarokban pedig a kritikusok ingatták bizalmatlanul a fejüket… Na, nem mondom, volt is min! Merthogy aznap éjjel is sok hazugságot összehordott nekünk, amelyben helyenként mégis akadt valamennyi igazság…
Emma Fürst macskája megelégelte a gondos ápolást és a lazacos kosztot, felszámolta eddigi szürke és sivár életét, és egyik reggel meglépett a svéd kisvárosi házuk fehér vaskapuján át. A kandúr már a tizedik évében járt, és ez idáig még macskalánnyal nem találkozott. Bár korábban órákat nyávogott az emelet ablakában, szemet vetve tépett fülű, csipás szemű, bolhás macskákra, de csak az epekedésig és a dobhártyaszaggató vinnyogásig jutott.
– A kegyelmes úr óhajt a szerkesztő úrral beszélni! – szólt a képviselőházi terembiztos Ormos Attila hírlapíróhoz, aki erre felállt, s elhagyta az újságírók karzatát. A kegyelmes úr ott állt a folyosón, s leereszkedő bizalmaskodással vonta őt félre az egyik ablakmélyedésbe. Ormos nem lett volna ravasz hírlapíró, ha nem találta volna ki azonnal, miről lesz szó?
Érti, milyen tragikus ez? Az emberek azt hiszik, a végzet sodorja őket szörnyűségről szörnyűségre. Pedig bármikor átprogramozhatnák a játékot, vagy kiléphetnének belőle. A kezükben van a sorsuk! A végzet csak azok számára létezik, akik már nem tudnak játszani! Game over! Érti? Bármikor „game over”, és jöhet az új játék, főmenü, beállítások… Olyan egyszerű lenne!
Edittel nem tudtuk, hogyan figyeljünk a lányunkra, amikor úgy tűnt, meg se hallja a felhők közt, amit beszélünk hozzá. Hiába kérdeztük mindennap, milyen volt a suli, mit kér reggelire, vagy mikor hívja meg hozzánk a barátnőit, Ági teljesen néma maradt. Edit hajtogatta, hogy a többi kamasz lány is így működik: „A szülő hangja egyszerűen nem jut el a gyerek fülébe.” Dr. Treitens ezt úgy magyarázta, hogy ilyenkor kiélesedik a hallás. „Ha a lányuk meghallja a szülői hangtónust, megfeszül a dobhártyája, meg sem rezdül, fiziológiailag képtelen az önök beszédét befogadni.”
Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethét lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól aludt. Reggel hat körül ébredt. Még evés előtt felhajtott egy fél deci pálinkát. Megreggelizett. Csípős kolbászt evett zöldpaprikával. Jólesett neki. Miután jóllakott, fogta magát és öltözött. Sanyi bácsihoz igyekezett, az utcai könyvkereskedőhöz.
A polgármesteri rezidencia, egykori imaház folyosóján szótlanul ült József Attila, általános iskolai irodalomtanár és kényszeres költő. Fiatal kora ellenére, még alig múlt harminc, már tíz verseskötete megjelent szerzői kiadásban, a polgármesteri hivatal bőkezű támogatásával.
Z. Dániel már nyomban a könnyű szédüléssel és sajgó féltékenységgel járó tizenöt éves találkozó után elkezdett készülni a nagy feladatra. Először is keresett egy nagy, de legalább lapos követ a Küküllő partján, és azóta a szájában hordta; csak evésnél vette ki, de azzal is aludt – vagy a kő aludt vele, mondhatnánk, ha filozófusok volnánk. Apropó, filozófia. Z. Dániel rengeteg filozófiai munkát is elolvasott a rendelkezésére álló közel öt évben, különös tekintettel az idő múlására, az érettségre, mint olyan(ra), a közösségek értékére, az elmúlás tragikumára, sors- és
A nevem 02090702011407. Békésen élünk a 190914072- 1120118092025-ön. Mindenki a dolgával törődik, teszi, amit tennie kell. Számunkra nincs múlt, jelen és jövő; nem tudjuk, mi a történelem – ha te sem érted ezeket a fogalmakat, nyájas olvasóm, akkor sikerrel járt utolsó elkeseredett vállalkozásunk.