Letekert
(B. indokolt/indokolatlan
félelmeiből)
Néha
csak úgy
elmerengek
sötétbarna szemedben,
koromfekete szívedben,
keresve önmagam
benne,
földre lefekve imádva,
kedvesem,
elkábítva,
elcsábítva
állati illatodtól.
Néha
a lelkem
csak pislákol,
mert
a tiéd
kiigézett belőle
minden bűnömet,
kivésett
minden
múltbéli, kiégett
szerelmet.
Néha
erőtlenül
haldoklom
melletted,
leszerelve
minden akarattól,
kifosztva
minden
szabadságtól,
s te pimaszul
jól tudod,
hogy még így,
leterítve is
szeretlek.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)
Temerinben még ma sem merült feledésbe a néhány évtizede még gyakorolt népszokás, amelyet a levágott sertés szétbontása során gyakoroltak, egész pontosan akkor, amikor a szalonnáját – akár a hátán, akár a hasán – elkezdték megbontani. Ilyenkor valaki a jelenlevők közül felszólította a többieket, hogy nevessenek, rendszerint azért, hogy vastagabb legyen a szalonna. Ma már legföljebb csak a bámészkodó gyerkőcöket szokás nevetésre ösztönözni, de hogy miként függhet össze a szalonna vastagsága a nevetéssel, azt senki sem tudja megmagyarázni.
Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethét lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól aludt. Reggel hat körül ébredt. Még evés előtt felhajtott egy fél deci pálinkát. Megreggelizett. Csípős kolbászt evett zöldpaprikával. Jólesett neki. Miután jóllakott, fogta magát és öltözött. Sanyi bácsihoz igyekezett, az utcai könyvkereskedőhöz.
Történt egyszer, pontosan ötven évvel ezelőtt, hogy megvolt a kulturális igény, a jó szándék, az elhivatottság, az összefogás, a tehetség, a politikai akarat és támogatás meg még egy kis szerencse is ahhoz, hogy létrejöjjön, megalakuljon az Újvidéki Színház. 1974. január 27-én tartották az első bemutatót. Az idén ugyanezen a dátumon, ennek a kultúrtörténeti pillanatnak az évfordulója alkalmából szintén bemutató volt, kisebbségi extravaganza, sok zenével, tánccal, szellemekkel és indiánokkal.
Áttekintve a délvidéki magyarság két világháború közötti történetét, világossá válik, hogy egy kisebbségbe szorult közösség sorsát olyan belpolitikai vagy világpolitikai tényezők befolyásolják, amelyekre az adott közösségnek nincs vagy alig van ráhatása. Elég, ha mindjárt a trianoni békediktátumra gondolunk, és említhetnénk a királyi diktatúra bevezetését 1929-ben, aminek következtében betiltották a Magyar Pártot, vagy az 1934-es marseille-i merényletet, amely után mintegy háromezer délvidéki magyart utasítottak ki Jugoszláviából.
Vörösmarty Mihályt az 1834-ben nyomtatásban megjelent A fátyol titkai című költői vígjátékának írásakor a lélek nemességének és az érzelmek szépségének fel- és bemutatása mellett a játékszíni mozgalom támogatása is vezérelte. A reformkorban járunk, a megújulásra vágyó, keményen vajúdó, sáros magyar világban, amikor mindenről, így a műnemek céljáról és feladatáról is elméleti viták folytak, anyanyelvünk alakulása és alakítása, ahogyan a színpadi nyelv formálása is zajlott.
Nem mindennapi kétnyelvű kiadványt mutattak be november elején az újvidéki Matica srpska szervezésében megrendezett, Petőfi költészetének kultusza a szerbeknél témával kapcsolatos tanácskozáson, amelyen hazai magyar és szerb, valamint magyarországi szerb irodalomtörténészek is részt vettek. Ezen az összejövetelen mutatták be Vladislava Polit (1886–1966) Petőfi a szerbeknél című egykori doktori disszertációjának fénymásolt kiadását, amelynek érdekessége, hogy 1912-ben jelent meg, de még a Matica Könyvtárának sincs belőle példánya.
El fogok késni, mindig elkésem, és most sem lesz másképp. Már háromnegyed öt! Tíz perce a taxiban kellene ülnöm, és arról csevegni a sofőrrel, hogy miért nem megy gyorsabban, mindig ilyen sokan vannak az utakon és egyebek. Ahelyett, hogy kapkodva készülődnék, még mindig a fehéren csillogó kádban ülök, és inkább az élettelen csempés falat bámulva a gondolataimat kergetem.