Juhász Kristóf: Az erzsébetvárosi csodaszabó

2024. január 26., 12:35
Berkes Antal: Utcarészlet kocsikkal (olaj, tábla, 50 × 60 cm, 1938 körül) / Forrás: Wikimedia Commons

Volt egyszer, hol nem volt, réges-régen, a hajdani Magyar Királyság idejében, mégpedig a királyi fővárosban, egy csodaszabó. Ragyogó, bodros szoknyákat varrt úriasszonyoknak, csillogó báli ruhákat színésznőknek, és még udvarhölgyeknek is varrt tengerként hullámzó, uszályos ruhákat. Volt az országnak akkoriban egy kedves, fiatal királynéja, akit Erzsébetnek hívtak, és annyira szerette őt a nép, hogy a fővárosnak azt a városrészét is, ahol a csodaszabó lakott, elnevezték Erzsébetvárosnak. De hiába szerették Erzsébet királynét, ő egyre csak szomorkodott, mert felséges férje, a király, bizony öreg, komor és elfoglalt uralkodó volt. Mindig csak a hivatal, az ország gondja, az árvízvédelem, meg a lókereskedők összebékítése a mozdonyvezetőkkel: ilyenekkel foglalkozott az öreg király, ahelyett, hogy szép, ifjú feleségével ment volna rózsát szedni, lovagolni, erdőt járni, öreg templomok hűsébe betérni és a festményekben gyönyörködni. Mert ilyesmiket szeretett csinálni Erzsébet királyné.

Egyszer aztán az udvarhölgyei pusmogásából hírét vette az erzsébetvárosi csodaszabónak. Hogy micsoda gyönyörű uszályokat és báli ruhákat tud varrni! Nosza, el is ment Erzsébet királyné a csodaszabóhoz, hogy varrjon neki olyan ruhát, amiben soha nem fog szomorkodni többé!

Hej, törte a fejét a csodaszabó, hogy most aztán mihez fogjon, mert tudott ő varrni mindenféle csodát, de szomorúság ellen védelmezőt éppenséggel még nem csinált.

Addig-addig törte a fejét, mígnem már álmában is forgolódni meg motyogni kezdett, s ezzel minduntalan fölköltötte feleségét, akit, talán mondanom se kell, szintén Erzsébetnek hívtak. Erzsébet asszony aztán oldalba bökte forgolódó férjét, és így szólt:

– Édes uram, Lacikám, te erzsébetvárosi csodaszabó, te! Szabjál most aztán valami olyan csodát, ami után nyugodtan tudsz aludni, mert én ezt a forgolódást meg motyogást tovább nem állom!

Erre a csodaszabó kénytelen volt összeszedni magát, már csak a házasélet békessége érdekében is, nosza, meg is varrta a csodaruhát, olyan aranygombokkal, amelyek ragyogtak nappal és világítottak éjjel. Amikor a királynő fölvette a ruhát, aranyló fényesség vette körül, bármerre ment. Csudájára járt a fénylő ruhának egész Erzsébetváros! Úgy világított az a ruha, hogy éjszakára három tulipántos ládába kellett zárni, különben nem tudott volna tőle aludni a királyság.

De hiába fénylett, hiába világított: Erzsébet királyné még mindig szomorú volt. Ezért aztán csodálhatta a csodaruhát az egész világ, a csodaszabó mégis úgy érezte, hogy a munka nincsen tisztességgel elvégezve.

Megint törte hát a fejét, megint forgolódott meg motyogott álmában, és a felesége megint nem tudott aludni tőle. Oldalba bökte hát a férjét Erzsébet asszony, és így szólt:

– Te Laci, a Jóisten áldjon meg, varrjál most már olyan csodaruhát, amitől tényleg elmúlik a királynő szomorúsága, mert ha még egyszer kivered az álmot a szememből, nem főzök ebédet, aztán mehetsz abrakolni a piactérre a kupecek közé!

Mit tehetett erre a csodaszabó, bizony nekiállt megvarrni a második csodaruhát is, ha már ilyen szépen kérték. E második csodaruhából tündöklő szirmú, vérpiros rózsák hullottak Erzsébet királyné lába nyomán. Csodájára járt a rózsatermő ruhának egész Erzsébetváros! Ha Erzsébet királyné, teszem azt, vidáman szökdécselt volna, egész rózsaeső is hullott volna a ruhából, de mivel a királyné ettől a csodától sem vidult föl, nem szökdécselt, csak búsan kóválygott. A ruhából pedig fáradtan potyogtak a rózsák, és hamarosan el is hervadtak, ezért aztán a csodaszabó megint csak úgy érezte: a munka nincs rendesen elvégezve.

Megint forgolódott és motyogott hát álmában, és megint nem tudott tőle aludni a felesége. Oldalba bökte hát a férjét Erzsébet asszony, és így szólt:

– Lacikám, az ég szerelmére kérlek, varrjál most már olyan csodaruhát, amitől elmúlik a királynő szomorúsága, mert ha még egyszer fölköltesz az éjszaka közepén, bizony nem csinálok reggelit, aztán mehetsz früstökölni a vásártérre a rikkancsok közé!

Nekilátott hát a csodaszabó harmadszorra is, hisz igen szerette a felesége rántottáját. A harmadik csodaruhát pedig egy olyan cérnával varrta a csodaszabó, amilyet még sosem használt addig. Nem is volt neki teljesen világos, miképpen fog majd működni a csoda, csak annyit tudott, hogy a sosem használt cérna képes előhívni a királyság réges-régi uralkodóinak jóságát és bölcsességét.

El is készült a ruha, a szomorú Erzsébet királyné pedig fölöltötte, és várta, hogy mi lesz.

Várt, várt sokáig, és már azon kezdett morfondírozni, hogy íme, a nagy szomorúságtól rá a csodák se hatnak, amikor meghallott egy lágyan csilingelő, tiszta hangot, majd megjelent előtte a múlt titokzatos ködéből egy tündöklő, fényes alak. Erzsébet királyné nyomban fölismerte, hisz még kis királyné korában szorgosan kiolvasta a Királyok és királynék gyémántpitykés könyveit. A fényes alakot szintén Erzsébetnek hívták, és szintén királynéskodással foglalkozott egykoron: ő volt Árpád-házi Szent Erzsébet, akinek jóságáról megszámlálhatatlan mese és legenda szól. Azt mondta Erzsébet királynénak Szent Erzsébet:

– Kedves királynéi utódom, fogadd el tőlem a jó szót, mint Erzsébet az Erzsébettől! Szomorúságod csak akkor múlik el, vidámság csak akkor költözik szívedbe, ha nem éred be annyival, hogy csodálnak, hanem jót is cselekszel a néppel.

Így szólt Árpád-házi Szent Erzsébet Erzsébet királynéhoz, annak pedig nyomban fény gyúlt a szívében, és már cselekedett is.

Összehívta Erzsébetváros minden szegényét, koldusát, de még a rosszabbul kereső, pályakezdő rikkancsokat is, és kenyeret osztott szét köztük, és becsületes gatyát varratott nekik, ne kelljen rongyos gatyában járniuk dolgozni. A szegény asszonyok közt pedig gyönyörű ruhákat osztott szét, hogy egyszer ők is nőnek érezhessék magukat végre. Lett is nagy boldogság Erzsébetvárosban, mindenki áldotta a királyné jó szívét, akitől így végre eltávozott a szomorúság, és ha néha-néha be is kopogtatott még az ablakán, a királyné már tudta, hogy jó cselekedetekkel elűzheti.

És Erzsébet királyné gyönyörű templomot építtetett Szent Erzsébet tiszteletére, és az avatási ünnepségre fölvette mindhárom csodaruháját egyszerre! És a világító ruha világított, a rózsapotyogtató ruhából meg annyi rózsa hullott a templom köré, és olyan szilaj rózsák voltak ezek, hogy egyből gyökeret eresztettek, szárba szökkentek, és virágba borultak! Ott ragyognak a templom körül ma is, és hívják ezért a templom körötti teret Rózsák terének.

Azóta is mondják, hogy nagy ínség idején a Rózsák terének rózsái kenyérré változnak, hogy az éhínségtől megmentsék a népet. Bőség idején pedig illatoznak és ragyognak, mindenki gyönyörűségére. És a csodaszabó is megnyugodott, hogy a munka tisztességgel el van végezve, nem is forgolódott meg motyogott többé álmában, és Erzsébet asszony is nyugodtan tudott aludni, és mindennap csinált az urának reggelit, ebédet, de még vacsorát is!

Aki nem hiszi, járjon utána!