2021 májusában nyári meleg ült a brüsszeli háztetőkön. A koronavírus-járvány enyhült, az orosz–ukrán háború még eszünkbe se jutott. Dobozoltunk. Komoly nosztalgia is egy költözés. Hátrahagyott életünk melyik mozzanatára emlékeztet a kezemben tartott könyv vagy ruhadarab? Arra nem számítottam, hogy az eltelt tizenhat év helyett a sokkal régebbi múlton fogok elmerengeni. A mappák, iratok között ugyanis megbújtak egykori bizonyítványaim. Már másodszor készültek országhatárokon átköltözni, hiszen jöttek velünk 2005-ben otthonról. Nem tudták, hogy retúrjegyük van. Igaz, mi sem tudtuk. Az egyik okmány az orosz nyelv ismeretét tanúsítja, nem is rossz eredménnyel. Tizenhét évesen kaptam.
Sokakkal ellentétben az oroszt akkor is tanultam, amikor már nem volt kötelező. Ebben szerepe volt anyámnak, aki úgy vélte: az angol mellé választható másik nyelv, a francia, oly nehéz és oly távol áll tőlünk, hogy semmire sem mennék vele. A nyíregyházi gimnázium tanárnője boldogan vitt az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyekre, egészen az országos döntőig, ahol negyedik helyezést értem el. Az érettségi évében aztán az orosztanulást intenzívebbé tettem magánórákkal, és – ismét anyám noszogatására – eljutottam az állami felsőfokú nyelvvizsgáig.
Azóta – kivéve a brüsszeli orosz boltban a kaviár és a füstölt hal vásárlásakor az eladóval folytatott csevegéseket – két esetben lett volna alkalmam komolyabban használni a nyelvet.
Először 2003-ban, amikor a magyar Környezetvédelmi Minisztérium jogász-köztisztviselőjeként három hónapos szakmai gyakorlati időmet töltöttem az Európai Bizottság klímavédelmi főosztályán. A főnököm tudomást szerzett róla, hogy némileg jártas vagyok az orosz nyelv terén, így magával vitt egy orosz delegációval való vacsorára. Asztalszomszédom, a moszkvai parlament környezetvédelmi bizottságának elnöke, talán szívesen hallott volna az üvegházhatású gázok szabályozásáról, a készülő irányelv rendelkezéseiről. Ehelyett, fájdalom, be kellett érnie hétköznapi témákkal és néhány gyerekkori élményem megosztásával. Szókincsemben nem szerepeltek az éghajlatváltozással kapcsolatos kifejezések, ám szerepelt például a Vljeszú rágyílász jólocska kezdetű dal az erdőben növekvő kis fenyőről. Amikor a Szovjetunióban mentem szüleimmel a munkahelyi Mikulás-ünnepségre, mindig ezt énekeltem. Csak az a gyerek kapott csomagot, aki valamit előadott. A Szovjetuniónak mi Magyarországhoz igen közel eső csücskén, Beregszászban éltünk. A kertes családi házon három generáció osztozott: a mozdonyvezetőként eltöltött évek után nyugdíjas nagyapám, valamint egész életét háztartásbeliként töltő, a családot szolgáló nagymamám foglalták el a szoba-konyhás hátsó lakrészt. A felújított utcafronti részt kapták meg a szüleim, s oda születtem én is. Anyám a városi kórházban dolgozott pszichiáterként, apám – rövidebb badalói matematikatanítói időszakot követően – a beregszászi rádiógyár mérnöke lett. Kárpátaljai férjet találni egy ungvári egyetemet végzett nőnek létkérdés volt akkortájt: ezáltal úszhatta meg, hogy felső utasításra valahova távolra (nagymama szavával: oroszba) vezényeljék dolgozni. A szűkebb családhoz tartoztak a keresztszüleim – anyám nővére, egyben keresztanyám, ugyancsak mérnök volt az említett gyárban, férje pedig újságíró a Vörös Zászlónál – és a velem egykorú lányuk, akivel óvodáskorunk minden napját együtt töltöttük nagyszüleink szárnyai alatt, lévén, hogy óvodába nem jártunk. A kertünk hátsó kiskapuján lehetett eljutni az unokatestvéremhez, akik a Vérke-parton a rádiógyár dolgozóinak emelt panelház földszinti lakásában éltek. A nagy ház, ahogy nagymama nevezte, voltaképpen az öregek kertjében állt, azaz a hosszú kertnek a hatvanas években kisajátított végén. Családunknak kiterjedt rokoni, baráti kapcsolatai voltak a környéken, többek között Nagyszőlősön, Munkácson, Kaszonyban, Dédában. Sőt, apai ágon budapesti és odesszai unokatestvérekkel is büszkélkedhettem.
A hallás után megjegyzett szövegeken kívül óvodás koromban keveset konyítottam az orosz nyelvhez. Egyetlen egész mondatot tudtam hibátlanul, azt, hogy nem értek oroszul: jányeponyimájúparusszki. Apám tanította, aki a családi hagyomány szerint már négyévesen ad hoc tolmácsként tevékenykedett szülőfalujának, Mezőkaszonynak a szélén. Ott húzódott a Szovjetuniót Magyarországtól elválasztó határvonal, és emiatt olykor határsértések vagy határviták is előfordultak.
A Magyarországra való határátkelések során, míg anyámék a vám épületében intézték teendőiket, gyakorta maradtam egymagam az autóban. Biztosra vettem, hogy egy szovjet katona vagy vámos előbb-utóbb megszólít. Így a fentebb idézett mondatot ismételgettem magamban, hogy szükség esetén tárgyalási alapként bedobhassam, és az erőviszonyok mindjárt tisztázva legyenek. Éles helyzetben végül soha nem hangzott el. Amikor nagy sokára megszólított egy szovjet határőr, a csapi átkelő útlevélvizsgáló bódéja előtt álltam, gimnazistaként, télvíz idején, egy szál kardigánban. A határőr magyarul szólt, jóllehet erős akcentussal: „Nem hideg?”
A kiskatonákkal (sehogy sem fért a fejembe, miért mondjuk rájuk, hogy kicsik, amikor kifejezetten nagynak tűntek, különösen télen a szovjetek, a méretes posztókabátokban és füles sapkákban) bizony tisztelettel kellett viselkedni. Az útlevél-vizsgálathoz oda kellett fáradnunk a kis bódé elé, benézni az ablakon, komoly arcot vágni. „Ne vihogjatok” – mondogatta anyám, amikor barátnőmmel, már kamaszkorunkban, együtt álldogáltunk, és bizony vihogtunk.
A határátkelés gondolata egyébként kicsi koromtól kezdve mindig is ideges szorongással töltött el. A Szovjetunió és Magyarország között kezdetben egyetlen helyen lehetett átlépni az országhatárt, ennek szovjet oldalán Csap, magyar oldalán pedig Záhony volt. Ahogy közeledtünk Csaphoz, már érződött a feszültség a szüleimben: vajon hol pillantjuk meg a kígyózó autósor végét? Olyan hamar egyszer sem pillantottuk meg, hogy visszarettentünk volna. Rövidebb sorokba pedig beálltunk, és készek voltunk órákon át araszolni.
A Csap–Záhony átkelőnél legfőbb rémünket még nem a feketézők – vagy ahogy nagymama mondta: seftelők – jelentették, hanem a munkatempó. A vámos elvtársak meglehetős kiszámíthatatlansággal dolgoztak a határvonal mindkét oldalán. A sor olykor lelassult, majd leállt, és a holtpontról csak nagy nehézségek árán tudott újra nekilódulni. A váltás volt a vég: a műszak átadásának ürügyén órákra szünetelt az autók ellenőrzése, a munkatársak vagy az épületben időztek, vagy az épület előtt álló asztalokon üldögéltek, beszélgettek, és szanaszét köpködték a napraforgómag héját.
Évekkel később megnyitották kapuikat a kishatár-átkelők, határ menti falvacskák kaptak szerepet a határátkelés című drámában. Több fronton támadtak a feketézők is. Minden, amit Kárpátalján olcsóbban lehetett beszerezni, és magyar oldalon egy kis nyereséggel eladni, kereskedelem tárgyát képezte. Legnagyobb népszerűségnek az üzemanyag örvendett, aminek szállítására százak alakították át a gépkocsijukat, hogy nagyobb mennyiséget tudjon befogadni. A vámosok iránt továbbra sem éreztem szimpátiát. A magyar anyanyelvű, de ukrán egyenruhát viselő Jolikára különösen nehezteltem, amikor a hátsó ülésen utazó, nagy becsben tartott skót juhász kutyámat majdani gyapjúpulóverek alapanyagának titulálta.
Csodáltam anyámat, aki képes volt vámosokat és határőröket megszelídíteni. Csaknem üres csomagtartónkat megmutatta, s elhitette velük, hogy ők a földkerekség legértelmesebb, legkompetensebb teremtményei, akik bölcs belátásán múlik, hogy a magunkfajta jámbor lelkek, akik csak rokon- és temetőlátogatás céljából kívánjuk átlépni a határt, ne vesztegeljenek órákat a feketézők alkotta sorokban.
A sefteléssel járó izgalmakat egy alkalommal magam is tapasztalhattam. Szabolcs megyében élő ismerősünk, akinek autójában rendszeres potyautasok voltunk anyámmal, a nyolcvanas évek végén videómagnókkal üzletelt. Magyarországról hordta odaátra. Változatos helyeken sikerült elrejtenie a nem éppen kisméretű dobozokat. Ilyen helyek egyike volt a motorház, ami Škoda esetében hátul található. Pár száz méterre voltunk már csak a sorompótól, amikor észleltük: erősen füstöl az autó hátulja. Az út szélére lehúzódva s a motorháztetőt felnyitva megállapítottuk: kigyulladt a kartondoboz. A tűzoltás sikerült, a készülék gond nélkül átjutott a határon. A kilencvenes években ismerősünk hasznát vette műszaki-gépészeti ismereteinek, s már nem árut csempészett, hanem nemes egyszerűséggel dollárkötegeket, hol a sebességváltó alatti tengely mellé, hol a kormánykerék közepébe suvasztva.
A jányeponyimájúparusszki-t csak egyben tudtam elmondani, anélkül, hogy világos lett volna, hol van benne az alany, hol az állítmány és a többi. A részletek csak az iskolában kezdtek megvilágosodni, mert bár magyar iskola volt a beregszászi 6-os számú, oroszt is tanultunk. Vót doszká, á éta párta / éto sztól i éto sztúl / vót rizínka, rúcska, kárta… – fújtuk lelkesen, mutogatva az osztályteremben fellelhető tárgyak közül a megfelelőre. Akinek hibátlanul ment, kaphatott érte kartonpapírból kivágott ötágú piros csillagot. A nem hibátlan, de szorgalommal megtanult és becsülettel előadott produkcióért csillag helyett vörös zászlócska járt. Egyszer egy csillaggal és egy zászlócskával tértem haza, mire apám meg is jegyezte, hogy ilyen zsákmányért megérte szombaton iskolába menni.
Oroszórákon nemcsak a nyelvet tanultuk, hanem a szovjet himnuszt, a kultúrát, történelmet is, különös tekintettel Vlagyimir Iljicsre, akit akkor Vologya Uljanov néven hordtunk októbrista jelvényként – ötágú piros csillag közepén – a kötelező (szörnyen kényelmetlen) formaruhánkra tűzve. Sejtettük mindjárt hatévesen, hogy nagy ember lehetett, ha pusztán az ő kedvéért illik megtanulnunk oroszul. Já russzki bö vöucsil toljko záto, sto ím rázgávárival Ljenyin – harsogta felállva az osztály az oroszórák elején. A róla szóló mondások felbukkantak a magyar irodalom tankönyvben is, s alkalmasak voltak odahaza a szüleinket megbotránkoztatni. Kiváltképp az, amely szerint Szovjet népnek szabadságot nagy vezérünk, Lenin adott. Magyar irodalom órán lopta be magát, ha nem is a szívembe, de a fülembe feltétlenül Zoja Koszmogyemjanszkaja, bizonyára a nyelvtörő név miatt is. Kortárs magyar szerzők műveit még a magyar iskolában sem tanították.
Magyarországra 1987 áprilisában települtem át édesanyám társaságában (hátrahagyva apámat a kaszonyi temetőben). Szabolcs megyében találtunk ideiglenes otthonra, tanulmányaimat a nagykállói általános iskolában folytattam. Itt Lenin személye már nem állt a középpontban, ám az orosz nyelv változatlanul kötelező volt. Kárpátalján, anyanyelvűek között (is) edződött fülemnek ugyancsak furcsa volt a kiejtés, amivel az orosztanár beszélt. Hogy ő maga sem bírta maradéktalanul a nyelvet, az lerítt mindjárt a teremben lógó poszterről: Nás célj kommunyizm. Holott nása lett volna a helyes, tekintve, hogy a ’cél’ főnév az oroszban nőnemű. Erről mindenesetre nem siettem a tanárnőt felvilágosítani. Nem kívántam magamra felhívni az osztálytársaim figyelmét, az egyébként is automatikusan járó szovjetnek vagy orosznak való megbélyegzés tetejébe. Elég volt, hogy tátott szájjal hallgatták, hogyan képes valaki folyékonyan kimondani a Szovjetunió nevét oroszul: Szojúz Szovjetszkih Szocialisztyícseszkih Reszpublik.
Ami a megbélyegzést illeti, azt bizonyos mértékig tapasztaltam már a beregszászi iskolában. Ugyanis a hetvenes évek végétől rendszeresen jártunk Magyarországra – Magyarba –, az utazást megelőző hosszas adminisztratív ceremónia ellenére. Mert hiába állt egymással szoros kötelékben a Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniója és a Magyar Népköztársaság, holmi sétafikálást a hatóságok nem engedtek. Igazolni kellett az utazás célját, anyagi feltételeinek meglétét, a tervezett tartózkodás helyét és idejét. Apám egyik nővére Pesten élt, és mindig hajlandó volt meghívólevelet küldeni. Ebben vállalta, hogy nekünk szállást és ellátást biztosít.
E kiruccanások elsődleges oka a veleszületett csípőficamom budapesti kezeltetése volt, ám a kórházi időtöltés mellett jutott idő felfedezni a fővárost és beszerezni néhány olyan, odahaza delikátesznek számító holmit, mint a joghurthab, négercsók, Nivea krém és divatos ruhadarabok. Utóbbiak, melyeket Magyarba utazó rokonoktól, sőt odaát élő barátoktól is (postai csomagban!) kaptunk, rendre megjelentek rajtam. A barna formaruha helyett felvett világoskék csíkos pulóvert Jolika néni igen ferde szemmel méregette, s kizárólag iskolán kívüli viseletét engedte. Nem tanúsított több türelmet a tankönyveimet befedő, Kellemes karácsonyi ünnepeket! feliratú, Mikulásokkal és karácsonyfákkal díszített csomagolópapír iránt sem. A papír a szemeteskukában végezte, s illemtudóan el kellett ismételnem, hogy amit rajta láttam, az nem is karácsonyfa, hanem újévi fenyő.
Ellenben a május elsejei felvonulást nagyon is szabad volt emlegetni meg lerajzolni. Jolika néni megdicsért, amikor felvonuló gyerekeket ábrázoltam, kezükben feliratos táblákkal, hirdetve, hogy mir és druzsba, vagyis béke és barátság. A felvonulásokon az egész osztály részt vett, előtte begyakoroltuk, hogy miket kell majd kiáltani – leggyakrabban azt kellett, hogy „Urrá továriscsi!” –, amikor elhaladunk a dísztribün előtt. A lányok nagy masnikat viseltek a hajukban, még én is, pedig nekem rövid hajam volt.
Hiányos nyelvismeretem mit sem akadályozott abban, hogy a szüleim orosz és ukrán barátainak gyerekeivel játsszak a családi ünnepek és kirándulások alkalmával – főként Vitocskával, Vikával és Vityenykával. Előbbi kettő kislány, utóbbi fiú; becenevük a Viktóriából és a Viktorból származott. Jobban belegondolva, a szüleikkel is valamicskét szót értettem, mert csuty-csuty azért mégiscsak gagyogtam oroszul, ők pedig nyemnóska úgyszintén magyarul. És megvolt az ukránokban az a bajtársiasság is, hogy nem az anyanyelvükön szóltak, hanem a közös nevezőnek tekintett orosz nyelven.
Az orosz, az ukrán és a hucul (Kárpátalja nyugati részén élő ruszin) származású ismerőseinkkel egyaránt jó viszonyt ápoltunk. Együtt ünnepeltünk születésnapokat, karácsonyt, újévet, húsvétot. Figyelemmel kellett lenni a római katolikus és a pravoszláv naptár eltéréseire, ám ezt egy csöppet sem bántuk. Legalább tovább tartott a dínom-dánom. Egyvalaki volt kivétel, aki pravoszláv létére a katolikus húsvétot (is) ünnepelte: a szegény félkegyelmű szomszéd Misu. Általában már reggel érkezett, harsány Hrisztosz voszkresz! (Feltámadt Krisztus!) kiáltások közepette, és aki nőnemű lény a közelébe került, már kapta is fejére a kölnit. De nem ám szórófejes üvegcséből finoman permetezve, hanem félliteres üvegből öntve.
Újév napján (ami a katolikus és a pravoszláv naptárban is egybeesett) mindig elmentünk pilment enni Ljuba néniékhez. Oroszul pelmenyinek nevezték a fűszeres hússal töltött, vízben kifőzendő derelyét, melyet olvasztott vajjal és ecettel lecsorgatva tálaltak. Ljuba nénit sajnos nemigen értettem, de valahányszor a nevemet (Góbiká) hallottam, illedelmesen mosolyogtam. Inkább a férjével, a magyarul is jól beszélő Tóni bácsival tudtam társalogni.
Az ünnepeknek vallási tartalma alig akadt. Nem volt szokás, finoman szólva. A keresztelésemet is halált megvető bátorsággal, odahaza és titokban végezte a pap, szűk családi körben. Húsvétvasárnap a családot dédnagymama képviselte, rendületlenül hordta a templomba a megszentelésre váró kalácsot. Karácsonykor mind részt vettünk szentmisén, ám számomra a lényeg az oda- és visszavezető út volt: a házak ablakán át látszó, kivilágított karácsonyfák látványa gyönyörűséggel töltött el. Gyakran néztem a nagy kétszárnyú ablakból a házunkkal szemközti pravoszláv templomból kitóduló embereket vasárnap délelőttönként, valamint, ha pravoszláv ünnepnapon a tömeg énekelve, ikonokkal a kezében, körmenetet tartott.
Hitem szerint miénk volt a legszebb utca a városban. A macskaköves úttest fölött összeértek a fák, s nyáridőn, amikor a lombok valódi koronákká váltak, mintha zöld alagútban ment volna az ember. Becsületes magyar neve Attila volt, a szovjet időben lett belőle Sevcsenkó. Oroszul ulica Sevcsenka. Nagyapa néha így mondta magyar beszédben is. Az öregek vegyesen használtak orosz és magyar szavakat. Csúfondárosan ismételgettem, amikor nagymama a régi időket dáváj világnak, Rózsi néném a sült krumplit zsárennij krumplinak, a melegítőt teplákinak, a serpenyőt szkovorotkának mondta. Az ő utcáját a szovjetek Akácfáról ulica Kirovára keresztelték. Ha magyarul Kirova utcát találtunk mondani, újságíró keresztapám minduntalan kijavított: magyarul Kirov a helyes. Akkoriban keveset foglalkoztam az orosz nyelvű birtokos személyjelekkel.
A valódi muzsikát füleimnek az aszorti csoki kifejezés jelentette, amely a legfinomabb, válogatott csokoládét takarta. Jobbára csak Rózsi néném tudott ilyesmihez jutni, az összeköttetései révén, mivel könyvelőként dolgozott a Közétkeztetési Vállalatnál (Kombinát Obsesztvennovo Pitányijá). A vállalat központi raktárával (Báza) szoros kapcsolatot ápolt, itt vételeztek a bennfentesek ezt-azt, amit aztán ki-ki hazahordott a családnak. (A maga módján nagymamának is voltak összeköttetései: jószomszédi viszony, esetleg ifjúkori barátság révén a Vérke-parti boltban olykor kapott „pult alól” finomságokat.) Apám kollégái közül a Toljik nevű küldött nekem néhanapján egy-két szem aszorti csokit. Így aztán Toljik megérdemelte, hogy kedveljem. Különös módon nem Toljik bácsinak, azaz gyágyá Toljiknak hívtam, holott minden más ismerősnek kijárt a bácsi. Néniknek a néni, azaz a tyotyá. Anyám az ismerősök gyerekeinek tyotyá Klára volt. A munkahelyén viszont Klára Emeríhovná. (Nagyapa Imre volt, abból lett az Emeríh.) Ha telefonon hívtam a kórházban, így kellett a készülékhez kérnem. Azon pedig magam is meglepődtem, amikor megtudtam, hogy én hivatalosan, oroszul, Gabriella Sztyepánovná vagyok (lévén apám István).
A vegyes nyelv egyik gyöngyszeme volt, amikor nagymama a gangon álldogáló rendőröktől tudakolta: Másinával jöttek, másinával? Hogy mit keresett két szovjet rendőr a házunk küszöbén, arról nem érdeklődtem. A beszélgetés barátságos légkörben zajlott. Míg nagymama a felemás kérdéssel igyekezett a társalgás fonalát az elszakadástól megmenteni, nagyapa már hozta elő egyik kezében a halványpiros házi borocskával teli flaskát, másik kezében három vizespoharat.
A barátságos légkör a kilencvenes évek végén már nem állt fenn. Kiránduló budapesti egyetemistaként éppen Száldobos leégett fatemploma tövében igyekeztünk leparkolni, amikor feltűntek a rend őrei. Sejtettük, hogy nem baráti szándékkal viseltetnek külföldi rendszámú gépkocsink láttán, de mivel a papírjaink és az autónk is rendben voltak, nagyobb bajtól nem tartottunk. Kiderült azonban, hogy optimizmusunk alaptalan. Az egyik rendőr mindjárt a H betűs országjelzést hiányolta. Kérését sietve teljesítettük: rajzlapból letépett papírfecnire méretes H betűt rajzoltunk, majd egy használt rágógumi négyfelé szakított darabjaival rögzítettük belülről a szélvédőre. A rendőr folytatta a faggatózást: elakadásjelző háromszög, izzókészlet, pótkerék, egészségügyi doboz, poroltó. A poroltónál leblokkoltunk, és hirtelen azt is elfelejtettem oroszul, amit addig tudtam. Poroltót nem tudtunk felmutatni, sem magyarul, sem oroszul, sem ukránul, a nap további részét pedig nem kívántuk a körzeti rendőrőrs helyiségében tölteni, az egyetlen józan megoldást választottuk hát: kifizettük, amit kértek.
Röpke két nappal a fenti esetet követően egy gumibotjával megálljt lengető rendőr elvtárssal hozott össze a balsors, Munkács mellett. Mi volt a bűnöm? Ha hinni lehet az ukránul elhadart magyarázatnak, akkor az, hogy nem adtam elsőbbséget a nekem jobbról haladónak (aki oly távol volt még, hogy szinte nem is látszott). A rendőr ragaszkodott anyanyelvének használatához, hiába adtam világosan és kedvesen a tudtára, hogy oroszul talán elboldogulok, de ukránul semmiképpen sem. Addigra, azaz húszéves koromra már nyilvánvaló volt számomra is, amit kisgyerekként még hitetlenkedve hallottam a felnőttektől: bizony e két nyelv a látszólagos hasonlóság mellett éppen a részletekben olyannyira különbözik egymástól, hogy erőfeszítések és szótárhasználat nélkül aligha tudják egymást megérteni. Ha Magyarország oroszul Vengrija, ukránul viszont Ugorscsina, akkor elképzelhető a különbözőségek további hosszú sora. Fizettünk hát ismét, magunkban azt kívánva, bár leszakadna alatta a Latorca-híd.
A vegyes nyelvhasználat példája volt másik oldalról, amikor az ukránok (s közülük is főként az ilosvai járásból származó huculok) kevertek magyar(os) szavakat az ukrán mondatokba. A temető az ő ajkukon temetyev volt, a birsalma bizsalma, a függöny firháng, a magyar pedig mágyár. Büszkén mondták, hogy ők „kárpátaljaiul”, po zakarpatszki, beszélnek, illetőleg „a sajátjuk szerint”, po nasomu.
Megkopott fényű nyelvtudásom csillogtatására 2013 végén adódott (volna) a második lehetőség. Akkor már nyolc éve dolgoztam Brüsszelben, az Európai Unió tisztviselőjeként. (Hogy ezt az állást megkaptam, közvetve bár, de orosznyelv-tudásomnak is köszönhettem. Ha ugyanis az általános iskola előkészítő osztályától kezdve nem sulykolják váltig az orosz nyelvet, akkor valószínűleg nem jutottam volna sikeresen túl a nyelvvizsgán. Ez esetben talán nem vettek volna fel a jogi egyetemre, jogi diploma nélkül pedig nem indulhattam volna neki az Európai Unió intézményeinél jogászok számára meghirdetett felvételi versenyvizsgáknak.)
Az óévet búcsúztatni felmentünk Szarvasházára (mai hivatalos nevén: Zsdenijevo), a Kárpátokba, a Vereckei-hágó mellé. Családi és baráti körben nagy népszerűségnek örvendett a fenyőrönkökből épült s fenyvessel körülvett szállodakomplexum. Az éjfélt háromszor köszöntöttük: legelőször moszkvai, egy órával később kijevi, majd újabb óra múltán budapesti idő szerint. Két óra leforgása alatt három nemzeti himnusz hangzott fel: az orosz, az ukrán, végül a magyar. Aki ismerte, énekelte, mások tátogtak, aki pedig tátogni sem tudta, az mosolyogva állt, pezsgőspoharát emelve a többiekre. Az ünneplő közönség orosz és ukrán tagjai is felállva, fegyelmezetten hallgatták végig a magyar Himnuszt, jóllehet tizenkét fős asztaltársaságunk ugyancsak létszámbeli kisebbségben volt.
Talán nem csupán a régi idők felett érzett, sokak által ismert nosztalgia mondatja velem, hogy jó volt a nyolcvanas években Kárpátalján magyarnak lenni. Jó volt különösen gyereknek lenni, hiszen a hétköznapok gondja nem engem terhelt. A felnőttek mindig mindent megoldottak, került ennivaló, meleg ruha, volt szén a cserépkályhát fűteni, idővel autót is vehettünk. Többnyire volt áram és víz a csapban. Örültünk, ha a Kalász mellett lehetett kapni plombírt (pálcikás, tejszínízű jégkrém) vagy baton (barna kockakenyér) helyett lyukacsos belsejű, ropogós héjú szerb kenyeret. Nem érződött különbség származási vagy nyelvi alapon. Békés, nyugodt volt Beregszász és az egész környék, szerető közeg. A változás a kilencvenes években kezdődött, bizonyára összefüggésben a Szovjetunió felbomlásával, a magyarországi rendszerváltással: kezdett felgyorsulni az élet, kinyílni a világ, eluralkodni az embereken sok rossz tulajdonság. Ritkán, de rendszeresen jártam át a határon egészen 2019-ig, s miközben magam is „eszméltem”, előbb magyarországi, majd brüsszeli szemmel néztem körül, úgy fájt egyre jobban, amit láttam, hallottam. A folyamat, hogy az egykor iskolaigazgató nagybácsim is panaszkodik, hogy az ott szocializálódott, a nyelvet hibátlanul beszélő unokafivéreim is összetűzésbe kerülnek a rendőrökkel, hogy a kishatár-átkelőkön a kerékpárral érkező falusi nénit elkísérik motozásra, miközben a lesötétített nyugati autók úgy haladnak át, mint kés a vajon, hogy a magyarok egyre inkább összehúzzák magukat vagy külföldre települnek, már jóval a háború előtt kezdődött. Félő, hogy a folyamat vége nem látható, nem jósolható.
