Anna dúdolva megy ki a mosdóba. Ma jó napja volt. Neki valójában mindig jó napja van. Mert ő ilyen: vidám, kedélyes, kellemes természetű. És ez még fokozódik, amikor lejár a munkaideje. Ilyenkor már csakis a családjára gondol. Most összekapja a cuccait, és indul haza. Elégedetten nézegeti magát a tükörben, megfésülködik, majd kirúzsozza a száját. Csücsörít, cuppant – ez egy puszi saját magának. Otthon majd a férjének is ad egyet, ahogy mindennap.
Az irodába visszatérve hallja, hogy csörög az asztalán a vonalas telefon. Ez nem jó! Ki akarja őt indulás előtt feltartani?
– Anna, te nagyon szereted a száguldást – ez a kollégája hangja. – Vigyázz, a városból kifelé menet mérik a sebességet a rendőrök! Most jöttem el mellettük.
Leesik a nagy kő a szívéről, hogy nem valami sürgős feladat érkezett telefonon, és nyugodtan távozhat. Megköszöni kollégája figyelmeztetését. Ezúttal igyekszik betartani a belterületen érvényes sebességkorlátozást. Ennek ellenére az utolsó házakhoz érve megállítják őt.
– Jaj, drága rendőr úr! – zendít rá Anna azon a csengő hangján, és azzal a csábos mosolyával, amellyel mindenkit le tud venni a lábáról. – Az a két-három kilométeres plusz sebesség igazán nem sok, ezt elnézhetné nekem.
– Hogyhogy kettő-három? – akadékoskodik a rendőr, s hogy nyomatékot adjon szavainak és az egyenruha tekintélyének, a homlokát is ráncolja. Anna nevetve magyarázza, hogy ő igazán be akarta tartani a sebességet, de időnként egy icipicit erősebben nyomta le a gázpedált, s olyankor bizony valamivel feljebb szökött a sebességmérő.
– Hát, tudja, legfeljebb hatvankettes-hatvanhármas sebességgel hajtottam, az még határeset – teszi hozzá határozottan, mintegy megerősítve, hogy ő semmiféle szabálysértést nem követett el.
– Nem, nem, az már jóval több a megengedett sebességnél! – erősködik a rendőr, és a társa is nagyokat bólogat. Anna erősen gesztikulálva, még erősebben hangsúlyozva mondja:
– Ugyan, dehogy! Az még belefér a hatvanba.
A két rendőr értetlenkedve néz egymásra, de már látszik rajtuk, hogy kezd világos lenni számukra a kép. Még egy kicsit kétkedő, de már inkább eléggé határozott tekintettel illetik Annát.
– Miről vitatkozunk mi itt? Ön, asszonyom, hatvanas sebességről beszél?
Na végre, gondolja Anna. Most már, úgy látom, közös nevezőre jutunk. És fennhangon darálni kezdi:
– Hát persze, lakott területen hatvanas a megengedett sebesség. Én jól ismerem ám a szabályokat! – teszi hozzá a kétség leghalványabb eshetőségét is kizárva.
– Már hogy lenne hatvan? – hangzik mégis a kötekedő válasz.
– Hogyhogy? Talán felemelték hetvenre?
A rendőrök most már mindent értenek.
– Ön rendszeresen autózik? – kérdezi a kettő közül a szóvivő.
– Igen, Pozsonyban lakom, Szereden dolgozom, és naponta oda-vissza ingázom.
– És azt hiszi, hogy lakott területen hatvan kilométeres sebesség a megengedett…
– Nem hiszem, hanem tudom! – harsogja Anna győzedelmeskedve. – Én már fél Európát bejártam autóval, tizennyolc éves korom óta vezetek, mindent összevetve, hány éve is… Na, de ezt hagyjuk!
A két rendőr alig bírja visszatartani a nevetését. Nemcsak Anna harsány beszédstílusa, hanem inkább mondatainak tartalma miatt.
– Akkor ön már egy éve rendszeresen szabálysértést követ el.
– Az hogy lehet?
– Nem tudja, hogy lakott területen hatvan helyett ötvenre korlátozták a sebességet?
– Mikor? – kérdez vissza Anna sűrűn pislogva, közben pedig arra gondol, micsoda szerencse, hogy a kollégája figyelmeztetésére csak valamivel hatvan fölött hajtott, mert ha ő nem telefonált volna, akkor bőven túllépte volna a hetvenet.
– Több mint egy éve – hangzik a lesújtó válasz.
Anna nem esik kétségbe. Hatalmas kacagásban tör ki, mint mindig, ha úgy érzi, rajtakapták valamin.
– Nahát, erről valahogy lemaradtam! Remélem, azért nem fognak megbüntetni!
A két rendőrre is hatással van gurgulázó nevetése, már nem is próbálják leplezni, mennyire komikus számukra ez a jelenet.
– Ha már ilyen szépen kér, ezúttal eltekintünk a bírságtól, de ha még egyszer elcsípjük…
– Nem, nem, soha többé! Bár nem éppen kedvemre való, hogy ötvennel cammogjak. És csak azt sajnálom, hogy a hatvanasról az ötvenesre való csökkentést nem lehet az éveimre is alkalmazni. Azt szívesebben venném.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. decemberi számában)
Állsz a zászló alatt a tér közepén, engem vársz. Előbb veszlek észre, örülök neked, nagy lendülettel megindulok feléd, aztán mégis lassítok a lépteimen. Én itt ma vesztőhelyre megyek, és magammal viszlek. De nem akarom, hogy túl korán odaérjünk. Még ne. Eddig olyan határozott voltam, most gyengülök, hogy látlak. Nyakadba borulok, hiányoztál. Hosszan szorítalak, de nem csókollak meg. Te se engem, pedig tudom, hogy akartál. Tudom, hogy azt tervezted, felkapsz és perceken át öleljük, faljuk egymást, megfeledkezve mindenről.
A hajnali szmogban épphogy sikerül elugranom a szemetes mögül, amikor az életunt munkások kiöntik a hulladékot. Émelyítő szagú konzervek és kiürült borosüvegek zuhannak a kocsi hátuljába, apám szemétmaradványai ismeretlenekével keverednek. Ahogy próbálok elsurranni a helyszínről, üvegszilánkba taposok. Sebet ejt csupasz talpamon, egy vékony, bíbor csermely indul útnak belőle. Így jár, aki későn kel.
2021 májusában nyári meleg ült a brüsszeli háztetőkön. A koronavírus-járvány enyhült, az orosz–ukrán háború még eszünkbe se jutott. Dobozoltunk. Komoly nosztalgia is egy költözés. Hátrahagyott életünk melyik mozzanatára emlékeztet a kezemben tartott könyv vagy ruhadarab? Arra nem számítottam, hogy az eltelt tizenhat év helyett a sokkal régebbi múlton fogok elmerengeni.
Az alpesi hegyről lezúduló patak vize olvadt hóból, esőből áll, és az útja sem egyenes. Hihetetlen energiával és erővel tör magának utat ide-oda, hogy aztán az összes vizet, hordalékot, kis kavicsokat lejjebb egy mederbe összpontosítsa. Unalmas az útja, ahogy zúdul lefelé a megszokott, kialakított mederben? Korántsem az, mert tele van izgalmakkal. Ez a patak bátor! Nem fél a kihívásoktól.
Azt hinnénk, hogy a tél és a nyár sohasem szoktak közvetlenül találkozni. De a valóság egészen más. Tavasszal, amikor a tél lassan nyugovóra tér, a nyár pedig éppen ébredezik, egy kis időre szemtől szembe találják magukat, és lehetőségük van rá, hogy átadják egymásnak üdvözletüket, és kölcsönösen útbaigazítsák egymást a pihenőre, illetve a cselekvésre vonatkozóan.
Az öreg bérház csendesebb volt, mint más napokon. Az emberek behúzódtak saját kis fészkükbe, az ajtók mögül halk moraj hallatszott. Nem egy luxusnegyed volt, de akik itt laktak, szerették. Még téglából épült a ház, cseréptetővel, kéményekkel, sokan megmaradtak a kályhával való tüzelésnél, bár meg volt adva a gázfűtés lehetősége.
Ha belegondolok, szűk évtizede sincs még annak, hogy oly hosszú időre itt rekedtem ebben a világban. Majdnem négyezer óra – pillantok a játékidő számlálóra. Egyszerre önt el a nosztalgia és a borzongás. Szép volt, jó volt, de semminek sem kéne örökké tartania, főleg a helybenjárásnak nem. Tavaly még visszajöttem párszor az ünnepi alkalmakon túl is, de csak látogatóba, szemlélődni. Nem merültem bele semmibe, az új egeremen kevesebb is a gomb, és amúgy sem tudtam erőt venni magamon ahhoz, hogy rendesen beállítsam.
Ne sírj, Katica, főztem gyengebablevest, tehetsz rá tejfölt is, ha hoztál!, tolta beljebb a házba húgát a két hegyi nővér közül az idősebbik, Mariska, miután a kerékpárt is kivette a kezéből, nem hagyta, hogy a húga tolja be a fészerbe, ahol nyáron tárolják. Egész fönt, az erdő szélén laknak, ott már szőlők sincsenek, az utolsó ház az övék. Lentről nem is látni, még télen sem, amikor lehullanak a falevelek, takarja az a hat erdeifenyő ott előtte, mintha körbenőtte volna az erdő a kis fehér házukat ott a hegytetőn.
Peti bekukkantott a szobába: Anya a szélesre tárt ablak előtt állt. Odakintről beömlött az esőszag és a fény, és Peti legszívesebben odarohant volna Anyához, hogy erősen átölelje, mintha meg tudná védeni az üvöltő széltől, ami hazakergette és kifordította az ernyőjét. De a szellőcske, ami eltalált az ablakhoz – és Anyához –, teljesen ártalmatlan volt. Peti csak most vette észre, hogy a nap is kisütött.