Csillag István illusztrációja Sántha Attila Hogyan menjünk radinába a lërhëz? című kötetéhez
Lehelke unokatestvérem már az óvodában is csak autókkal játszott. A homokozóban olyan aprólékossággal épített autópályákat, hogy az bármelyik mérnökcsapatnak a dicséretére vált volna. Aki beletaposott a munkájába, örülhetett, ha megúszta vérző orral. Példaképe kamionos édesapja volt, aki a hosszú utak megtétele után már a parkolóból felordított a nyolcadik emeletre a feleségének:
– Piri, hej! Vegyiccsed’szeg meg a szeszt, met jövök felfelé! Lehelke tizenhárom éves lehetett, amikor az alkohol élvezetében is követni kezdte a példaképét. Illuminált állapotban hosszas előadásokat tartott a különféle kamionokról, belső égésű motorokról, kuplungtárcsákról, lóerőkről, traktorokról. Közben könyvmolynak, anyámasszony katonájának nevezett engem, aki folyton a lakásban kucorog, a technika területén egy nagy nulla, mert minden érdeklődése a vitorlás hajók készítésében és az elektronikus eszközök megismerésében merül ki.
– Hol fogsz itt hajókázni? – meredt rám. – Az állomási tavon?
– Nem minden kamion, ami fénylik – vágtam vissza mérgesen.
Visszatértem a Verne regényekhez, ő ment a garázsba az apjának segíteni. Este úgy kellett hazavonszolni mindkettőjüket. Tizennyolc éves korában megszerezte jogosítványát. Apjával ünnepelték a jeles alkalmat, mit sem törődve a földrengéssel, ami miatt halomba dőltek a lakásban a bútorok.
– Tegnap a blokk úgy béhajlott, hogy láttam, ahogy a szomszédban a negyediken sütik a tojást – mondta másnap. Majd büszkén megmutatta a jogosítványát. – Ezzel elmegyek az országból, ember. Itt nem becsülik a jó sofereket.
Ám az utazást kénytelen volt elhalasztania. Kiderült, súlyos cukorbeteg, fecskendővel kellett adagolnia magának az inzulint. Miután úgy-ahogy beállították a gyógyszerét, tüstént lelépett. Munkát nem kapott, ezért éretlen gyümölcsöket lopott, állandó hasmenés gyötörte, szökőkútban mosta le magát, padokon aludt. Egy áruházban, ahová a nagy hőség elől húzódott, érezte, mindjárt inzulinkómába kerül; előkapta a fecskendőt, a mozgólépcsőn nyomta magába a gyógyszert. Lent két rendőr várta.
– Anyagozunk, anyagozunk? – kérdezték, és gumibotjukkal vészjóslóan csaptak a tenyerükbe.
– Az, az. Cukrozunk, cukrozunk – válaszolta Lehelke röhögve, mire az egyik rendőr tarkón csapta.
– Ne üssenek mán, mérnök úr – rimánkodott szédelegve. A mérnök urak könyörtelennek bizonyultak, mivel tartózkodási és munkavállalási engedélye nem volt, kirakták az országból.
Kisvárosban éltünk, alkoholizmusáról, betegségéről mindenkinek tudomása volt, ezért nem tudott szakmájában elhelyezkedni. Végül perecárusnak állt. Hozta a másodnapos pereceket, ellegettük, közben lelkesedett, hogy milyen jó a munkája.
– Oszt mennyit keresel? – kérdeztem.
– A minimált – szomorodott el.
– Az nem sok – ingattam a fejem. Lehelke szeme felcsillant:
– De ember, ha tudnád, mennyit lehet lopni!
Néhány hét után ki is rúgták. Nem sokra rá édesapja részegen fejre esett a lépcsőházban, agya szétroncsolódott. Lehelke az örökségével megkent néhány hivatali embert, hadd vegyék már fel szövetkezeti kamionosnak.
Lobogó nyelvvel száguldozta be az országot, piros pofával rakta, ürítette az autót. Még az ivással is alábbhagyott. Falusi lányt vett feleségül, szabadidejében földműveléssel foglalkozott, traktorista is lett. Már-már úgy tűnt, megállapodik, mikor vezetés közben inzulinkómába került, egy ház tetején landolt és ripityára törte a szövetkezeti kamiont. Néhány évig mankóval járt, jogosítványát bevonták, de ez nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is traktort vezessen.
– Igazad volt – állított be pár év múltán. – Nem minden kamion, ami fénylik.
Megrökönyödve néztem rá.
– Hanem a traktor! – tette hozzá diadalittasan.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)
