Kiss Bálint Béla: Egyedül – novellák

Egyedül

Hova tűnt mindenki?

Sose láttam még ilyen csendesnek New Yorkot. Zavarodottan megdörzsöltem a szemem. Pontban reggel hétkor kelek hétköznaponként. Nincs szükségem ébresztőre, mindig az autók zaja kelt fel. Háromnegyed tíz: ennyit mutat most az óra, én pedig csodálkozva néztem ki az ablakon. Nem hittem a szememnek. Pizsamában kicammogtam az utcára, s megálltam az út közepén. Csend. Megpiszkáltam a fülem. Hello? A látszólag véget nem érő utcán egy autó sem haladt át, egy árva lélek sem akadt a láthatáron. Visszamentem a lakásomba, hogy bekopogjak a szemközti ajtón. Hello? Susan? Are you home? Már vártam, hogy kivágódjon az ajtó, és Susan mérges, de egyben bájos reggeli arca tekintsen vissza rám. Nem tudtam, mit mondanék neki ezután, és elképzeltem, ahogy kínosan, szótlanul állunk egymás előtt, amíg ő türelmét vesztve rám nem csapja az ajtót. De ez a pillanat nem jött el. Én pedig csak még bizonytalanabbnak éreztem magam.

Kicsörtettem a városba (még mindig pizsamában), és belestem minden egyes kiskereskedés, fodrászat és kávézó ablakán, de az ismeretlen, fáradt emberek, akik mindeddig figyelmen kívül hagytak, ahogy én is őket, egytől egyig mind eltűntek. Manhattan üres volt. Lehetetlen. Can anybody hear me? − kiáltottam olyan hangosan, ahogy csak bírtam, de már tudtam, hogy senki sem fog válaszolni.

Ekkor egy elképesztő ötletem támadt, s ráültem egy árva biciklire. Az Empire State Building előtt mindig hosszú sorok fogadtak, most azonban olyan magányosan állt az aprócska kis épületek között, mint még soha. Ledobtam a kerékpárt, majd rögtön a lifthez futottam. Felülről látva a hatalmas várost hittem el végül, hogy valóban egyedül vagyok.

Bementem a legközelebbi élelmiszerboltba reggelizni, és furcsa módon nem éreztem bűntudatot, amikor fizetés nélkül hagytam el a boltot. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az első gondolatom az volt, hogy felhívom az édesanyám, és hogy egy kicsit sem szégyelltem magam emiatt. De természetesen nem vette fel. Nem is vártam mást. Pedig mindenkit megpróbáltam: a nővéremet, a barátaimat az egyetemről, a 911-et, végül a nagymamám vonalas telefonja következett… Rájöttem, hogy csak az időmet vesztegetem. Ki tudja, talán mindez csak egy álom, és perceim vannak hátra, míg meg nem hallom az autók zaját kintről, és fel nem ébredek végre. Ki kell hát használnom ezt a kevés időt, ami itt, ebben a különös világban megadatik.

Nem volt ahhoz hasonlítható érzés, amit a mozdulatlan, halott utcák keltettek bennem. Olyan aprónak éreztem magam, mégis mintha én lettem volna a világ közepe. Talán megállt volna az idő, csak az én kedvemért? Szégyenérzet nélkül táncoltam és énekeltem a Times Square közepén a pizsamámban, amit a szűkös lakásban sosem tehettem meg, főleg Susie miatt nem. Túlságosan féltem, hogy a falakon át meghallaná az én hamis, rekedtes hangom, ami után nem biztos, hogy újra szóba állna velem. Besétáltam a St. Patrick’s katedrálisba, és eltűnődtem, vajon Isten is eltűnt? Tényleg én vagyok az egyetlen? Minden az enyém? Mindent szabad, mindent lehet, és mindent ingyen? Ilyen érzés istennek lenni?

Megérkeztem a Central Parkba, de egy mókust sem láttam. Az állatkertbe siettem, ahol üres ketrecek vártak. Még az állatok is…? Ez volt gyerekkorom kedvenc helye. Mi lett belőle most? Nem hallottam többé a papagájok rikácsolását, sem a fókák hangos bőgését. Ez lenne a világ vége? Valóban, tényleg egyedül maradtam.

Sötétedni kezdett. Leültem a fűbe a hatalmas réten, és nézelődni kezdtem. A messzi farengeteg rejtelmes árnyékába bámultam, remélve, hogy valaki kibújik az egyik fa törzse mögül. Ültem a rét közepén, és füleltem. Hátha valaki megszólít a távolban, hátha meghallom az esti baglyokat, vagy a denevérek vékony cincogását. Az ég elfeketedett, a város megszokott fényei pedig nem bújtak elő. Visszaemlékeztem arra, amikor estig itt maradtam a középiskolás szerelmemmel, és figyeltük, ahogy a világító bogarak repkednek körülöttünk. Hol voltak most ezek a bogarak? Hol vannak az idegesítő szúnyogok? Kezd hideg lenni. Ráadásul hiányoznak a barátaim. Még egy ilyen szomorú helyzetben is tudnánk viccelődni, biztos vagyok benne. Hiányzott az édesanyám, aki majdhogynem ebben a parkban nevelt fel minket a nővéremmel. Ő is hiányzott, a nővérem. Alig beszéltünk már az utóbbi fél évben, most bezzeg mit meg nem adtam volna, hogy felvegye a telefont. Alig tíz százalékon voltam már csak, de én továbbra is hajthatatlanul hívogattam őt. Nem vette fel, mégis a tudat, hogy valahol Miamiban épp kicsöng a telefonja, kissé megnyugtatott. Még az a mérges arcú, de bájos Susan is hiányzott a szomszédból. Nincs értelme titkolni (hisz nincs ki előtt): talán elkezdtem érezni valamit iránta. Hiányzott a tömeg az utcákról, az a sok ismeretlen, fáradt arc, az a rengeteg gyorsléptű, fontoskodó elmosódott alak. A hátamra feküdtem, és néztem a sötétséget. Talán ha elalszom, felébredek. Talán másnap ismét az autók ismerős zajára kelek majd. Próbáltam felidézni magamban a folyamatos dudálást, a rendőrök szirénáját, a motorok búgását, ahogy a kerék végighalad az aszfalton…

Felriadtam. Mi ez a hang? Felkapcsoltam a telefonom elemlámpáját. A lábamtól pár méterre egy sárga madár ugrált felém, fejét kíváncsian jobbra-balra ingatva. Egész testemben lefagytam. Úgy örülök, hogy látlak! Mennyi az esély, hogy így összefussunk ebben a nagy világban? Gondolj bele, milyen különlegesek vagyunk, te meg én! Képzeld, mindössze mi ketten vagyunk egész New Yorkban! Vagy láttál valakit? Bárcsak én is úgy fel tudnék repülni, mint te! Biztos akad még valaki, csak bujkál előlünk. Mi a neved? Hogyhogy még nincs? Nem baj, máris kitalálunk neked valamit. Hm… Tudom már! − nevettem fel hangosan, mire a madár szárnyra kapott, s eltűnt a sötét égben. Kialudt a telefonom fénye is.

Légy hát egyedül!

Vacsoraidő

Petra az asztalra könyökölve masszírozta fájó halántékát, miközben Balázs a borospohár után nyúlt. Jegygyűrűje koccant az üvegen. Mintha hirtelen kikapcsolt volna az üvöltő tévé, ez a koccanás volt a leghangosabb zörej a konyhában, a falaknak ütközve szétszéledt a szűkös kis térben. Agresszív kortyolások ritmusa követte ezt, majd a vörös méreg sebesen átcsurgott a Szőrös Gazdi lefolyóján keresztül a bendőjébe, eláztatva ezzel azt a finom vacsorát, amelyről már rég meg is feledkezett. De én nem feledkeztem meg. Teli hassal az ember nyilván nem érzi át mások éhségét. Kedveskedve a lábának dörgölőztem, majd letelepedtem a tálam mellett, és cicaszememmel intően rámeredtem. Ez a trükk még sosem okozott csalódást. Mégis, Szőrös mintha észre se vett volna. Mancsommal enyhén felé toltam a meghibásodott tálat, hátha ez majd eléri a kívánt hatást. Végre rám vetődött a tekintete, ahogy a fém lassan végigkarcolta a csempét. Nem élvezhettem azonban sokáig a rivaldafényt, Petra ugyanis homlokát elengedve újból nyávogni kezdett rá, ami nem tetszett neki, és felháborodva visszanyávogott. Ami felháborító, az az, hogy valakinek van mersze megfeledkezni kedvenc szőrgombóca korgó gyomráról, és kiszolgálása helyett képes kevésbé fontos dolgokról veszekedni.

De én türelmes vagyok. Milyen úrinő lennék, ha nem lennék türelmes? Kivártam, amíg ismét elcsendesednek annyira, hogy az elégedetten dolgozó emésztőrendszerüket kelljen hallgatnom, s mikor eljött a pillanat, kihúztam magam, és egy úrinőtől elvárt illemmel és eleganciával rájuk nyávogtam.

Félbeszakítottak. Volt merszük félbeszakítani! Egy macska az én pozíciómban nem ilyen bánásmódot érdemel! Itt végleg elszakadt a cérna. Rájuk eresztettem a legocsmányabb alpári nyávogásaimat, melyek még az utcán ragadtak rám, mint valamiféle lemoshatatlan mocsok, amitől az állat nem szabadul élete végéig. Még magamat is megleptem vele, s kissé el is szégyelltem magam, amiért így engedtem elszabadulni a vadat bennem, melyet, azt hittem, már rég magam mögött hagytam a gettóban. Mégis, kéréseim süket fülekre találtak. Ha az eddigi bánásmód bántó volt, ez az új magatartás már egyenesen vérig sértett. Feldobtam a mancsom, és meghaltam. Legalábbis annak a látszatát próbáltam kelteni.

Örüljenek, amíg csak próbálom!

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)