Magyary Ágnes: Egy férfi (regényrészlet) – (stilisztikai reváns Esterházy Péter Egy nő című művére)

2021. július 07., 08:49
Szurcsik József: Ököl (akril, olaj, vászon, 165 × 200 cm, 2012)

(27)

Van egy férfi. Azzal vádol, hogy éjjel, álmomban beszélek. Ez még nem lenne nagy baj, de állítólag azt mondogatom: Jorge. Márpedig ő Pablo. Teljesen biztos ebben. Mivel hosszasan vizsgálgatott, miközben aludtam. Ebből azt a rám nézve nem túl fényes következtetést vonja le: olcsó cafka vagyok. Nem pont ezeket a szavakat használja, de szépíteni akarok a dolgokon. Megesküszöm: ártatlan vagyok. Semmiféle Jorgét nem ismerek, akit éjjel a legmélyebb álmomban emlegetni tudnék. Ő keményen tartja magát, és nem hisz nekem. Meggyőződése, és ezt komoly arccal el is mondja, megrögzött hazudozó vagyok. Abban sem lehet biztos, hogy tényleg az-e a nevem, amit mondtam neki.

– Megőrültél – védekezem –, az unokatestvéred és a nővérem évek óta szomszédok, ők mutattak be egymásnak.

Belátja. Ebben történetesen igazam van, de akkor sincs rendjén, hogy más férfiak után sóhajtozom, és mindenkinek sokkal jobb lesz, ha bevallom. Nem vallok be semmit, mert nem csináltam semmit. Ennyiben maradunk. Aztán eltelik néhány nap, talán néhány hét is.

Nem akarok rá gondolni, de akárhova megyek, mindenfele az ő karvalyorrába, keskeny szájába, szikár arcélébe futok bele. A villamoson velem szemben ülő férfi ugyanolyan szúrós és kérdőre vonó tekintettel méreget. A kasszánál sorban állva mintha valaki a hátam mögött Jorgét emlegetné. Éjszaka felriadok, mert az az érzésem, valaki engem figyel a sötétben. Magamban keresem a hibát. Már rögtön az elején óvatosabbnak kellett volna lennem. Pablo nem hasonlít sem apámra, sem a nagyapáimra. Pablo ugyanis Savonarola kiköpött mása. Ez már csak akkor tűnik fel, amikor ez a jorgés ügy mérgezi a hétköznapjainkat.

A mi családunkban soha senkinek nem volt ilyen kampós orra vagy ilyen mélabúsan ábrándos fekete szeme. Nálunk a kerek arcok és az izgágán ugrándozó kék szemek jellemzők, az, ami a bánáti svábok és szerbek keveredéséből végeredményként keletkezett. Az pedig egy elég zűrös párosítás, nem csoda, ha dédanyám sem bírt magával, és állandóan azon törte a fejét, hova tudna elszökni a saját élete elől, és ezen sem a heves rác természete, sem a földhözragadt sváb mentalitása nem segített. De mindezért a dédanyám nagyapja tehető felelőssé: Ljubomir, aki egy átmulatott aradi éjszaka után, a korhely társaságot és a hangszereiken szunyókáló cigánybandát hátrahagyva, lóra pattant, és hazalovagolt. Az otthoniak épp ébredeztek. Az istállóban már égett a lámpa, a konyhából edénycsörgés hallatszott. Ljubomir egyenesen felesége szobájába tartott kissé spiccesen, borostásan és büdösen. Hitvese az ágy szélén ülve álmos arccal fonta a haját.

– Hermina – vágott a dolgok közepébe dédanyám nagyapja –, van egy remek ötletem.

Mondanom sem kell, Ljubomirnak sosem voltak remek ötletei, sem karvaly orra. Hermina nem tartotta a világ legragyogóbb gondolatának, hogy lányukat valami züllött fráterhez adják. Az sem érdekelte túlságosan, hogy a birtokaik szomszédosak ezzel a remek férjjelölttel, és hogy pompás nemesi előneve van, illetve garantáltan és megmásíthatatlanul római katolikus. Valamint az is teljes mértékben hidegen hagyta, hogy ez a fiatalember Ljubomir legjobb barátjának a fia, mert ez nemhogy előny lenne, inkább hátrány. De mivel Hermina úrinő, ezért tartózkodik véleményt nyilvánítani hites ura barátairól. Ez lesz a legjobb mindenkinek – tette még hozzá Hermina, majd befejezte a hajfonást, és felállt, ezzel jelezve: a maga részéről befejezettnek tekinti a vitát. Ljubomir tudta, most távoznia kell, hogy Hermina nyugodtan végezhesse reggeli készülődését. Némi egy helyben toporgás után összecsapta a bokáját, mint valami lefokozott huszárkapitány, és sarkon fordult. Hermina, még mielőtt férje becsukta volna maga után az ajtót, megosztotta vele egy magvas gondolatát:

– Különben sem jó a különböző dolgokat összekeverni.

Nem lehet tudni, hogy pontosan mire is értette ezt, mivel fél évvel később Julianna nevű lányukat hozzáadták egy némethez. Ennek a férfinak kerek arca volt, szalmaszínű haja, és szeme aprócska kék gombbá zsugorodott össze, amikor nevetett. És elég sokat nevetett. Pablo sohasem. Szóval egyértelmű, mindenről Ljubomir tehet.

Egy este felmegyek hozzá. Már ahogy belépek, látom rajta: valami történt. Rákérdezek, ő sértetten, mint egy Habsburg főherceg, aki most vesztette el minden jussát a trón megöröklésére, mondja: minden a legnagyobb rendben. Ebből tudom, nagyon nagy a baj. Gondolom, ha megint ez a jorgés dolog kerül elő, inkább mindent bevallok, csak már lendüljünk túl rajta. Mert mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Az, hogy szakít velem. Bődületesen felsülök a spekulációmmal. Nem, nem Jorgéról van szó, illetve mégis. Nem kertelek többet, hanem egyenesen rákérdezek. A sértődöttsége tovább fokozódik, ha ez egyáltalán lehetséges. Most már a trónját éppen elvesztő Habsburg főherceg egy bohém laza fickó egy nyár esti hajókiránduláson, és Pablo egyre inkább Torquemada főinkvizítorra kezd hasonlítani, aki hitében meggyőződve még a pápát is simán máglyára küldené. Kiderül, pár nappal korábban egy kolumbiai fiú mesélte neki, hogy három hónapja van egy barátnője, akit pontosan úgy hívnak, mint engem. Ezeknél a szavaknál jelentőségteljesen néz rám, hogy hallám, tanúsítok-e valamiféle megbánást, mert ha nem, akkor kellene. A helyzet nem kínos, hanem egész egyszerűen elviselhetetlen. Ő meg úgy viselkedik, mint egy azték főpap, aki most fogja kitépni az áldozat szívét, amelyet a tömegnek felmutatva fog felajánlani Napistennek. A gond csak az, hogy az én szívemet akarja kitépni, és nekem semmi elszámolnivalóm nincs ezzel a vérszomjas bestiával, aki nem átallja magát istennek beállítani. Hihetetlen, de már Torquemada is inkább tűnik bohókás kispajtásnak, mint mindenre elszánt egyszemélyes kivégzőosztagnak. Megszűnik minden. A grammatikai szabályok lepotyognak a józan észről.

Mivel nem akarom, hogy az emberiség történelmének újabb rémalakját kelljen felismernem Pablóban, inkább bevallok mindent. Töredelmesen. Lehajtom a fejem, úgy állok ott, mint Mária Magdolna, aki az Úr Jézustól kér bűneire feloldozást. De Pablo nem Jézus.

Ennek ellenére minden erőmmel azon vagyok, hogy lássa: én mindent megbántam, még azt is, amit nem követtem el, de akár elkövethettem volna, mivel eredendően bűnös vagyok, tehát jóra tőlem nem lehet számítani. Nem nézek a szemébe, lehajtom a fejem, és remegő hangon, halkan beszélek. Felmerül bennem, térdre kellene vetnem magam és megcsókolnom a lábát. De elhessegetem a gondolatot, mivel ez még Ljubomir szerint is túlzás lenne. Így marad a lehajtott fej. Óvatosan pillantok fel, hogy lássam Pablo reakcióját. Ő boldognak tűnik, hosszú arcán elégedettség tükröződik. Mintha bólogatna is, de ebben nem vagyok biztos, mivel háttal áll az ablaknak, ahonnan teljes erővel ömlenek be a napsugarak. Pablo, anélkül hogy tudna róla, fényárban úszik, és úgy áll ott glóriával a feje fölött, mint egy azték hős, akit éppen most fogadott kegyébe a Napisten, amely jeles eseményt csakis egy kiadós véráldozattal lehet megünnepelni.

Valami ostoba naivitás miatt azt hiszem, az egyetlen észszerű reakció, ha azonnal szakít velem. De ő ahelyett, hogy megszabadulna egy ilyen cafkától, mint én, elnézően elmosolyodik.

– Tudtam – mondja –, tudtam. De ne félj, nem olyan nagy a baj.

Pedig ellenkezőleg. Ott billeg előttem az azték Torquemada némi habsburgosan fölényes mosollyal a szája sarkában, miközben kezében egy jádekéssel közelít felém, és a háttérben a tömeg már őrjöng, mivel nincs izgatóbb látvány, mint egy ember módszeres és rituális kivégzése.

– Én majd segítek neked megjavulni.

És igen. A bőr engedelmesen szétnyílik a kés előtt, és ott pulzál a szív.

Mivel semmi kedvem sincs holmi homályos szent célokért meghalni, inkább angolosan távozom, azaz franciásan – ahogyan a spanyolok mondják. Utánam fut. Telekiabálja a lépcsőházat: hogy ne legyek gyerekes, ő csak a javamat akarja.

– Tudom – kiabálom a földszintről –, csak az a baj, hogy én Jorgét szeretem.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júniusi lapszámában)