Shrek Tímea: A kalap

2020. szeptember 06., 10:38
Tenk László: A fülke fénye (olaj, tempera, farostlemez, 90 × 104 cm, 1996)

Az öreg Vályogos mindig kalapban járt. Sűrű bajuszát pödörgette, amikor végigment a falu utcáján. Két különböző fejfedője volt: egy az ünnepnapokra, egy másik pedig a mindennapi viselős. Felesége gyakran morgott, hogy dobja már ki azt az ütött-kopott ócskaságot, de az öreg nem tágított. Engem ebben temessetek el – hangoztatta.

Vályogos Gézát mindenki tisztelte a faluban, jóságáról messze híres volt, mindenkinek segített, aki kérte, de vele is elrohant már az idő, az egészsége pedig egyre romlott. Asztmás rohamai már nem csak éjjel, de nappal is egyre elviselhetetlenebbé váltak a családja számára. Köhögésével éjszaka gyakran az egész háznépét felverte. Végül úgy döntött, beköltözik a hátsó szobába, az éléskamra mellé.

Egyik reggel legkisebbik unokája, Etelka ment felébreszteni az öreget. A gyerek csak állt az ágy mellett, és hangos szóval szólítgatta a férfit:

– Nagyapa, keljen már fel, a tyúkokat már mind kiengedték.

De az öreg nem mozdult. Etelka erősen rázni kezdte nagyapja ágyról lelógó karját, de eredmény nélkül. Belépett a szobába a nagymama, s az azonnal megértette, mit történt. A gyermeket kitessékelte a szobából, kinyitotta a nagy diófa szekrény ajtaját, beletúrt a gondosan összehajtogatott és kikeményített ágyneműk közzé, majd elővette a legócskább lepedőt közülük.

Felhajtotta a takarót, leült az ágy végébe. Fogta az ócska lepedőt, és ahol a legvékonyabb volt az anyag, ott kezdte széttépni. Három, egyenlő szélességű darabot szakított belőle, lepucolta róla a kiálló cérnaszálakat, majd Géza mellé lépett. Felemelte a paplant, az öreg testét kiegyenesítette az ágyon, fogta a rongydarabokat, egyikkel a lábát kötözte össze, a második anyaggal gondosan a mellkasán a kezét, a harmadik darabbal pedig az öreg állát. Végül tenyerével végigsimított a férfi homlokán, majd mutató és középső ujjával lecsukta a fennakadt szemeket.

Áthajolt a testen, elvette a takarót és a földre dobta. Visszalépett a diófa szekrényhez, kihúzta a kisfiókot, és fekete kendőt vett ki belőle. Fejére kötötte, elvette a maradék lepedőt, majd kilépett a szobából.

Amikor a konyhába ért, a család azonnal rájött, mi történt. A nagymama nem sírt, fiához, Istvánhoz fordult, majd azt mondta:

– El kell menni a papért. Mi addig megmossuk.

István felöltözött, és kilépett az ajtón. A lányok felkapták a vizeslócáról a vödröket, majd a kúthoz siettek. A nagymama addig tüzet rakott a sparheltben, elővette a negyvenliteres fazekat és a nagy lavórt, és fekete szappant faragott a tál aljára. A lányok megjöttek, felrakták a kályhaplaccra a nagyfazekat, a vödrökből pedig beleöntötték a vizet. Amikor megmelegedett, a nagymama vasbádoggal mert belőle a lavórba, és bevitte a hátsó szobába, nagyapa mellé.

A papot másnap reggelre beszélte meg István, még aznap megtartották a virrasztást. A nagymama mosdatás után a nagy diófa szekrényből elővette Vályogos legszebb ünneplőruháját, a fekete öltönyt és a hozzá illő kalapot, amit csak nagy ünnepeken viselt az öreg.

Már dél is elmúlt, mire a szekér megérkezett a koporsóval. István és a lányok bevitték a házba a ládát, a nagymama szólt, hogy egészen a hátsó szobáig vigyék, majd ő is oda sietett, hogy segítsen fiának átöltöztetni és a koporsóba emelni a halottat.

István a szomszédba ment, Mucsi Béla igen jó barátságot ápolt apjával, így a fiú úgy gondolta, hogy a szomszéd segít neki az udvarra vinni a koporsót.

A faluban hamar híre ment Vályogos halálának. Estére sokan összegyűltek a kis porta udvarán, az asszonyok siratót énekeltek, a férfiak csendben emlékeztek meg a jó öregről. Már tíz óra is elmúlt, de az udvaron még mindig ültek. A gyertyák lassan csonkig égtek a sóban.

– Etus, szaladj csak be a kamrába, hozzál még egy pár gyertyát! – szólt a nagymama az unokájához.

A kislány a hátsó részbe sietett, még bepillantott a kisszobába, de amit ott látott, attól földbe gyökerezett a lába.

Az öreg Vályogos ült az ágy szélén, mélabúsan, és potyogtak a könnyei. Etelka az ajtóban állt, és csak bámulta a nagyapját.

– Ej, jányom, jányom, kértem én valamit nagyanyádtól, hát még erre sem volt képes? – szólt az öreg.

Etelka hátrafordult, hátha valaki a segítségére siet, de nem volt ott senki. Mire visszanézett, nagyapja már sehol sem volt. Mikor épp be akarta zárni a kisszoba ajtaját, a félfába vert szögről a földre esett az öreg ócska kalapja. A gyerek felvette, a kamrába ment, előszedte a gyertyákat, és az udvarra futott.

– Nagymama, elfelejtettél valamit! – szólt az asszonyhoz, majd átnyújtotta a kalapot. – Nagyapa azt üzeni, hogy kért tőled valamit, és még arra sem voltál képes.

Nagymama elvette a kalapot, mellkasához szorította, majd a koporsóhoz lépett. Végignézett a férjén, akivel annyi évet élt le együtt, majd megszólalt:

– Miért nem nekem jöttél szólni? – Nagymama zokogásban tört ki. Aznap először tudott sírni.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)

Legfrissebb hírek
2020. október 27., 02:20
2020. október 27., 01:40
2020. október 27., 01:35
2020. október 26., 21:46
Legnézettebb
2020. október 23., 07:26
2020. október 21., 06:58
2020. október 24., 21:28
2020. október 26., 03:15
2020. október 24., 17:24