Szalai Klaudia: Versek a természet nyelvén – Beszélgetés Kopriva Nikolett költővel

– Hogyan indult el költői karriere? Voltak ehhez fűződő meghatározó élményei, illetve személyek, akik inspirálóan hatottak önre?

– Hogy mi inspirált a legelején? Őszintén szólva fogalmam sincs. Nyolcéves koromban kezdtem el az írással foglalkozni. Akkoriban még csak az asztalfiókomnak írtam, szigorúan titkosnak tartottam minden alkotásomat. Később aztán blogot is vezettem – természetesen ezt is csak a nagyon közeli barátaimnak mutattam meg. Az iskolai évek során megtanultam, hogy az írással kivonhatom magam a valóságból. Hozzá kell tennem, hogy akkoriban nehezebben tudtam beilleszkedni az iskolai társaságba, így az írás és a rajzolás egyfajta menedékként szolgált a mindennapokban. 2015-ben végül édesanyám támogatásával jelentkeztem a IV. Tehetséggondozási program alkotópályázatára, amelyet meg is nyertem. Érdekesség, hogy verseimnek köszönhetően ítélték oda az első helyezettnek járó díjat, pedig ekkoriban még inkább a próza világában alkottam intenzívebben. Korábban inkább író szerettem volna lenni, mint költő. Végül a pályázatnak köszönhetően megismerhettem Vári Fábián László József Attila-díjas kárpátaljai magyar költőt, aki felkarolt és biztatott, és az egyetemi évek során megjelentek első publikációim is a beregszászi Együtt című folyóiratban, amely jelenleg az egyetlen magyar irodalmi folyóirat otthon, Kárpátalján.

– Mennyiben befolyásolja alkotói folyamatot a kárpátaljai identitástudat? Megjelennek a szülőföldjére is jellemző tájegységek, valamint a hazavágyódás motívuma?

Kopriva Nikolett | Munkács

Egyszer árnyak csorogtak le a hegyről.A híd lába mögé bújtunk, azt hittük,az erdőből jönnek fölégetni a partot.Homlokunkon zsibbadtak az erek.

– Nagy mértékben. Mostanában döbbentem rá, milyen régóta vagyok távol az otthonomtól, s valószínűleg már nem is fogok visszatérni. Verseimben általában a hegyek utáni vágyódások tükröződnek, talán ez annak is köszönhető, hogy jelenleg a Dél-Alföldön élek, ám hegyek közt nőttem fel, így nem csoda, hogy ezek folytonosan visszaköszönő motívumok. Rendkívül hiányzik az otthonom, és sajnálom, hogy nem látom a szülőföldemen a jövőm.

– Édesapja Kopriva Attila festőművész, aki többek között alapító tagja a Kárpátok Művészeti és Kulturális Egyesületnek, mindemellett pedig a Kárpátaljai Képzőművészeti Főiskola docense; a festészeti tanszék vezetője. Neki köszönhető, hogy végül ön is a művészetekben találta meg önmagát?

– Mindenképp sokat köszönhetek a családomnak, hiszen kezdetektől fogva közel állt a mindennapjainkhoz a művészet. Számomra az egyik legkedvesebb gyermekkori élmények közé tartozik, hogy miután édesapám hazatért a hegyekben tett látogatása után, kirakosgatta elénk az elkészült festményeit, s nekünk tetszőlegesen sorrendbe kellett állítani a képeket. Ezek az emlékek máig élénken élnek bennem.

– Önt is foglalkoztatja a festészet?

– Igen. Régebben én magam is festő akartam lenni, olyannyira, hogy a középiskolás tanulmányaim után a Magyar Képzőművészeti Egyetemre akartam jelentkezni. Érdekes mód a festészet művészetét sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint az írást. Miután elkezdtem a felvételi vizsgára való felkészülést rájöttem, hogy nem tudok kényszerből alkotni. A spontaneitás híve vagyok, ez az írásomra is kihat. Spontán, szabadon tudok alkotni, minden kötöttség nélkül. A festészet számomra szabadidős tevékenységgé vált. Vannak olyan periódusok az életemben, amikor egyáltalán nem ragadok ecsetet, de kétségtelen, hogy a kisebb kihagyások után is ugyanolyan intenzitással tér vissza az életembe a festészet.

– Hatással van költészetére a festészet?

– Mindenképpen. Nem tudatosan, de átjárás van a két művészeti ág között. Ennek köszönhetően gyakran tudok inspirációt meríteni a festészetből, amikor éppen az írással foglalkozom, s fordítva. Amikor festek, gyakran átváltozó emberalakokat vetítek a vászonra, amelyek sokszor a természetben is fellelhető elemekké – így fává vagy különféle növényekké – alakulnak át. Ez a motívum az írásokban is felbukkan olykor, de mint ahogyan említettem, a spontán írásnak köszönhetően nehezen tudom kontrollálni azt, hogy éppen milyen motívum vagy jelenség köré rajzolódik az alkotás.

– Idén jelent meg első, önálló verses kötete Amire csak a fák emlékeznek címmel. Hogyan született meg a kötet?

– A könyv megszületése egyáltalán nem volt tudatos. Jelenleg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója vagyok. Itt merült fel először az ötlet a verseim megjelentetésére. Ennek köszönhető, hogy a kötetben régebbi, két-három éves alkotásaim is olvashatók.

– Hogyan értékelné a most megjelent kötetet?

– A kötet a természet nyelvén beszél. Hogy ez hogyan, s miképp alakult ki bennem, nem tudom. Körülbelül két éve költöztem ki vidékre, amelynek élővilága folyamatosan hatást gyakorol rám. Úgy gondolom, ezek az impressziók is közrejátszottak abban, hogy a versek többsége az imént említett természetközeli élményeket idézzék vissza.

A kötet egyik legkedvesebb szegmense a borító, amelyen édesapám egyik festménye látható. Katarzisélmény volt, amikor megtudtam, hogy az ő képe kerülhet a borítóra. Váratlan volt, hiszen a kiadónak van grafikusa. Hozzáteszem, egy pillanatig sem aggódtam a borítót illetően, hiszen a kiadó által készíttetett grafikai munkák rendszerint magával ragadók.

– Említette, hogy vannak régebbi versek is a kötetben. Milyen tematikus csoportokra épül a kiadvány?

– A kötet négy ciklusból áll, címeiket pedig a kötetben is szereplő egy-egy vers után kapták. A ciklusok a spontán alkotott verseimet igyekeznek kategóriákba rendezni. Az első két ciklusban a természet kerül a középpontba, ennek megfelelően többek között fás, tengeres versek alkotják a kötet ezen részét. A harmadik ciklust a „sötétebb” jellemzővel tudnám illetni, míg a negyedik ciklus az „én és a közösség, illetve én és a család” kapcsolatáról szól.

– Tervben van már a második kötet?

– Igen, már dolgozom rajta. Szeretném tudatosabban írni és kialakítani a ciklusrendszerét a kötetnek, de ahogyan azt említettem, spontán születnek a versek. Szeretnék prózával is foglalkozni, leginkább egy olyan prózaötletemmel, amellyel nagyon régen kezdtem el dolgozni. Továbbá tervezem a verstan tényleges elsajátítását is, ehhez már hozzáfogtam. Hozzászoktam a kötetlenséghez, ezért nehéz lesz ebbe beleilleszkedni.

– Hogy látja, van jövője a költészetnek?

– Mindenképpen van. Véleményem szerint Magyarországon jelenleg virágzó az irodalmi paletta, és azt látom, hogy az emberek egyre nagyobb előszeretettel olvasnak. Bizakodóan tekintek a jövőbe az irodalmi helyzettel kapcsolatban.

Pál-Lukács Zsófia | „Percenként törik meg a lét” – Kopriva Nikolett debütkötetéről

Ha filozófust kellene társítanom Kopriva Nikolett Amire csak a fák emlékeznek című debütkötetéhez, azt mondanám, hogy Plótinosz, ha képeket kellene keresnem hozzá, azt mondanám, hogy Salvador Dalí.