– Hogyan indult el költői karriere? Voltak ehhez fűződő meghatározó élményei, illetve személyek, akik inspirálóan hatottak önre?
– Hogy mi inspirált a legelején? Őszintén szólva fogalmam sincs. Nyolcéves koromban kezdtem el az írással foglalkozni. Akkoriban még csak az asztalfiókomnak írtam, szigorúan titkosnak tartottam minden alkotásomat. Később aztán blogot is vezettem – természetesen ezt is csak a nagyon közeli barátaimnak mutattam meg. Az iskolai évek során megtanultam, hogy az írással kivonhatom magam a valóságból. Hozzá kell tennem, hogy akkoriban nehezebben tudtam beilleszkedni az iskolai társaságba, így az írás és a rajzolás egyfajta menedékként szolgált a mindennapokban. 2015-ben végül édesanyám támogatásával jelentkeztem a IV. Tehetséggondozási program alkotópályázatára, amelyet meg is nyertem. Érdekesség, hogy verseimnek köszönhetően ítélték oda az első helyezettnek járó díjat, pedig ekkoriban még inkább a próza világában alkottam intenzívebben. Korábban inkább író szerettem volna lenni, mint költő. Végül a pályázatnak köszönhetően megismerhettem Vári Fábián László József Attila-díjas kárpátaljai magyar költőt, aki felkarolt és biztatott, és az egyetemi évek során megjelentek első publikációim is a beregszászi Együtt című folyóiratban, amely jelenleg az egyetlen magyar irodalmi folyóirat otthon, Kárpátalján.
– Mennyiben befolyásolja alkotói folyamatot a kárpátaljai identitástudat? Megjelennek a szülőföldjére is jellemző tájegységek, valamint a hazavágyódás motívuma?
– Nagy mértékben. Mostanában döbbentem rá, milyen régóta vagyok távol az otthonomtól, s valószínűleg már nem is fogok visszatérni. Verseimben általában a hegyek utáni vágyódások tükröződnek, talán ez annak is köszönhető, hogy jelenleg a Dél-Alföldön élek, ám hegyek közt nőttem fel, így nem csoda, hogy ezek folytonosan visszaköszönő motívumok. Rendkívül hiányzik az otthonom, és sajnálom, hogy nem látom a szülőföldemen a jövőm.
– Édesapja Kopriva Attila festőművész, aki többek között alapító tagja a Kárpátok Művészeti és Kulturális Egyesületnek, mindemellett pedig a Kárpátaljai Képzőművészeti Főiskola docense; a festészeti tanszék vezetője. Neki köszönhető, hogy végül ön is a művészetekben találta meg önmagát?
– Mindenképp sokat köszönhetek a családomnak, hiszen kezdetektől fogva közel állt a mindennapjainkhoz a művészet. Számomra az egyik legkedvesebb gyermekkori élmények közé tartozik, hogy miután édesapám hazatért a hegyekben tett látogatása után, kirakosgatta elénk az elkészült festményeit, s nekünk tetszőlegesen sorrendbe kellett állítani a képeket. Ezek az emlékek máig élénken élnek bennem.
– Önt is foglalkoztatja a festészet?
– Igen. Régebben én magam is festő akartam lenni, olyannyira, hogy a középiskolás tanulmányaim után a Magyar Képzőművészeti Egyetemre akartam jelentkezni. Érdekes mód a festészet művészetét sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint az írást. Miután elkezdtem a felvételi vizsgára való felkészülést rájöttem, hogy nem tudok kényszerből alkotni. A spontaneitás híve vagyok, ez az írásomra is kihat. Spontán, szabadon tudok alkotni, minden kötöttség nélkül. A festészet számomra szabadidős tevékenységgé vált. Vannak olyan periódusok az életemben, amikor egyáltalán nem ragadok ecsetet, de kétségtelen, hogy a kisebb kihagyások után is ugyanolyan intenzitással tér vissza az életembe a festészet.
– Hatással van költészetére a festészet?
– Mindenképpen. Nem tudatosan, de átjárás van a két művészeti ág között. Ennek köszönhetően gyakran tudok inspirációt meríteni a festészetből, amikor éppen az írással foglalkozom, s fordítva. Amikor festek, gyakran átváltozó emberalakokat vetítek a vászonra, amelyek sokszor a természetben is fellelhető elemekké – így fává vagy különféle növényekké – alakulnak át. Ez a motívum az írásokban is felbukkan olykor, de mint ahogyan említettem, a spontán írásnak köszönhetően nehezen tudom kontrollálni azt, hogy éppen milyen motívum vagy jelenség köré rajzolódik az alkotás.
– Idén jelent meg első, önálló verses kötete Amire csak a fák emlékeznek címmel. Hogyan született meg a kötet?
– A könyv megszületése egyáltalán nem volt tudatos. Jelenleg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója vagyok. Itt merült fel először az ötlet a verseim megjelentetésére. Ennek köszönhető, hogy a kötetben régebbi, két-három éves alkotásaim is olvashatók.
– Hogyan értékelné a most megjelent kötetet?
– A kötet a természet nyelvén beszél. Hogy ez hogyan, s miképp alakult ki bennem, nem tudom. Körülbelül két éve költöztem ki vidékre, amelynek élővilága folyamatosan hatást gyakorol rám. Úgy gondolom, ezek az impressziók is közrejátszottak abban, hogy a versek többsége az imént említett természetközeli élményeket idézzék vissza.
A kötet egyik legkedvesebb szegmense a borító, amelyen édesapám egyik festménye látható. Katarzisélmény volt, amikor megtudtam, hogy az ő képe kerülhet a borítóra. Váratlan volt, hiszen a kiadónak van grafikusa. Hozzáteszem, egy pillanatig sem aggódtam a borítót illetően, hiszen a kiadó által készíttetett grafikai munkák rendszerint magával ragadók.
– Említette, hogy vannak régebbi versek is a kötetben. Milyen tematikus csoportokra épül a kiadvány?
– A kötet négy ciklusból áll, címeiket pedig a kötetben is szereplő egy-egy vers után kapták. A ciklusok a spontán alkotott verseimet igyekeznek kategóriákba rendezni. Az első két ciklusban a természet kerül a középpontba, ennek megfelelően többek között fás, tengeres versek alkotják a kötet ezen részét. A harmadik ciklust a „sötétebb” jellemzővel tudnám illetni, míg a negyedik ciklus az „én és a közösség, illetve én és a család” kapcsolatáról szól.
– Tervben van már a második kötet?
– Igen, már dolgozom rajta. Szeretném tudatosabban írni és kialakítani a ciklusrendszerét a kötetnek, de ahogyan azt említettem, spontán születnek a versek. Szeretnék prózával is foglalkozni, leginkább egy olyan prózaötletemmel, amellyel nagyon régen kezdtem el dolgozni. Továbbá tervezem a verstan tényleges elsajátítását is, ehhez már hozzáfogtam. Hozzászoktam a kötetlenséghez, ezért nehéz lesz ebbe beleilleszkedni.
– Hogy látja, van jövője a költészetnek?
– Mindenképpen van. Véleményem szerint Magyarországon jelenleg virágzó az irodalmi paletta, és azt látom, hogy az emberek egyre nagyobb előszeretettel olvasnak. Bizakodóan tekintek a jövőbe az irodalmi helyzettel kapcsolatban.
„Nem számít a kényelem, mindennél fontosabb, hogy időben és épségben odaérjek, ahová elindultam” – meséli Shrek Tímea, amikor az autókról, az autóvezetésről kérdezem. Az író a kárpátaljai tömegközlekedés hiányosságaira hivatkozva – amolyan elvi kérdésként – döntött amellett, hogy beül a volán mögé. Hat éve vezet folyamatosan, azóta többször gurult keresztül az országhatáron is, otthon, Beregszászban is legtöbbször autóval közlekedik.
„Azt hiszem, ez volt az első olyan pillanat az életemben, amikor büszke voltam magamra, egy olyan kislány, aki kapott a szabadságból egy kisebb falatot” – meséli Ilyés Krisztinka gyermekkori biciklizésélményeinek egyikét. A szabadságérzet később sem múlt el, inkább csak átalakult; felnőttként, az autó vezetőülésében már a félelem és az izgalom ötvözetében van jelen, melynek vetületei talán még talán a költészetét is befolyásolják.
A Magyar Kultúra magazin legújabb, a közlekedést fókuszba helyező lapszámához kapcsolódva ismét beszélgetésre hívtunk egy kiváló írót, szerkesztőt, hogy elmesélje mindazokat az emlékeket és élményeket, amelyek az autók és a kétkerekű járművek világához kötik. Mint kiderült, bőven volt miből válogatnia, Nagy Koppány Zsoltnak ugyanis a benzingőzt hányó Oltcit és a bődületes teljesítményű Audi mellett még sok más módon is sikerült kapcsolódnia az autókhoz, a vezetéshez. Mégpedig az írásain keresztül.
,,Egyfajta világ- és létértelmezés” – mondja Farkas Wellmann Endre, amikor megkérdezem tőle: miben rejlik számára az autóvezetés lényege, s hogyan kötődhet ez a költészet univerzumához. Az autóval megtett hosszú út egy különleges csapatmunka együttes erejét bizonyítja: az ember, az Isten és a technika közös sikere.
,,Sok olyasmi van az emberi lélekben, amit az autó meg képes mutatni.”
,,Rájöttem, hogy jóval több dolog köti össze az embereket, mint ami szétválasztja őket” – meséli Szabó Zoltán, akit barátai és ismerősei becenevén, Kobraként ismernek. Kobra 2013-ban indult el BéBike nevű biciklijével egy föld körüli útra, amely az addigi kalandjai közül a legnagyobb kihívást jelentette, de mint a beszélgetés során kiderült: csak addig érdemes tekerni, ameddig boldog az ember, ezért tizenhat hónap után úgy döntött, hazatér otthonába.
Az életemet nagyon régóta megosztom a zene és a matematika között. A zene tölti ki az életemet, de nincs olyan nap, hogy ne olvassak el legalább egy verset. Tulajdonképpen matematikatanárnak tartom magam, aki itt-ott kiruccan különféle területekre. Nyelvészet, zene, és a fényképezést is ide sorolnám, mert ha kell, a Tanítókórus dokumentumfotósaként is igyekszem helytállni. Kántorkodom a zselízi templomban, és mint megrögzött pedagógus, felkészülés nélkül nem tudok sehova sem menni. Fiatalkoromban volt egy saját zenekarom, és ezek a régi zenésztársaim, barátaim arra ösztönöztek, hogy álljuk össze újra a magunk szórakoztatására, örömére.
Vitkay-Kucsera Ágota operaénekes érdeklődése szerteágazó, energiája kifogyhatatlan, énekel, tanít, előadásokat tart, a tudományok és a művészetek doktora titulust is megszerezte. Repertoárja nem korlátozódik a klasszikus zenére, operettslágereket, musicaldalokat és magyar nótákat is énekel. Az Újvidéki Művészeti Akadémia tanáraként diákjait is ugyanerre a nyitottságra neveli. A beszélgetés születésnapi köszöntő és ajándék, neki és nekünk is.
Beszélgetésünk apropóját azonban főként a névváltoztatás adta, ez évtől ugyanis – Póka Egon személye és munkássága előtt tisztelegve – már a Póka-udvar fogadja be az érdeklődő közönséget. Az interjúból az is kiderül, hogy milyen előadókra, programokra lehet számítani a hamarosan startoló Póka-udvarban, illetve hogy miképp kapcsolódik be ebbe az alapvetően zenei világba a Petőfi Kulturális Ügynökségen keresztül maga Petőfi Sándor és a reformkor.
Ha le szeretném egyszerűsíteni, három területen dolgozunk: magyar nyelven született irodalmat népszerűsítünk magyarul olvasóknak, magyar nyelvről a világ bármely nyelvére fordított irodalmat mutatunk be a világ bármely nyelvén olvasóknak, és ez fordítva is érvényes: a világirodalom alkotásait igyekszünk magyarra fordítani, vagy azok alkotóit ide csábítani.
,,Én igazán szeretek a határokon dolgozni és hibridekben gondolkozni” – meséli Bánki Beni, aki eszerint rendezte be az életét is: egyszerre kíváncsi arra, milyen módon használhatja fel az internet és a közösségi média által kínált lehetőségeket, ugyanakkor vonzza őt a költői lét magányos, alkotói világa is. Ezt a kettőt pedig ötvözve tárja rajongói elé, aminek elsődleges célja, hogy megmutassa generációjának, mennyi minden rejtőzhet egy kortárs dalszöveg, de akár egy száz évvel ezelőtt született vers sorai mögött.