– Hogyan indult el költői karriere? Voltak ehhez fűződő meghatározó élményei, illetve személyek, akik inspirálóan hatottak önre?
– Hogy mi inspirált a legelején? Őszintén szólva fogalmam sincs. Nyolcéves koromban kezdtem el az írással foglalkozni. Akkoriban még csak az asztalfiókomnak írtam, szigorúan titkosnak tartottam minden alkotásomat. Később aztán blogot is vezettem – természetesen ezt is csak a nagyon közeli barátaimnak mutattam meg. Az iskolai évek során megtanultam, hogy az írással kivonhatom magam a valóságból. Hozzá kell tennem, hogy akkoriban nehezebben tudtam beilleszkedni az iskolai társaságba, így az írás és a rajzolás egyfajta menedékként szolgált a mindennapokban. 2015-ben végül édesanyám támogatásával jelentkeztem a IV. Tehetséggondozási program alkotópályázatára, amelyet meg is nyertem. Érdekesség, hogy verseimnek köszönhetően ítélték oda az első helyezettnek járó díjat, pedig ekkoriban még inkább a próza világában alkottam intenzívebben. Korábban inkább író szerettem volna lenni, mint költő. Végül a pályázatnak köszönhetően megismerhettem Vári Fábián László József Attila-díjas kárpátaljai magyar költőt, aki felkarolt és biztatott, és az egyetemi évek során megjelentek első publikációim is a beregszászi Együtt című folyóiratban, amely jelenleg az egyetlen magyar irodalmi folyóirat otthon, Kárpátalján.
– Mennyiben befolyásolja alkotói folyamatot a kárpátaljai identitástudat? Megjelennek a szülőföldjére is jellemző tájegységek, valamint a hazavágyódás motívuma?
– Nagy mértékben. Mostanában döbbentem rá, milyen régóta vagyok távol az otthonomtól, s valószínűleg már nem is fogok visszatérni. Verseimben általában a hegyek utáni vágyódások tükröződnek, talán ez annak is köszönhető, hogy jelenleg a Dél-Alföldön élek, ám hegyek közt nőttem fel, így nem csoda, hogy ezek folytonosan visszaköszönő motívumok. Rendkívül hiányzik az otthonom, és sajnálom, hogy nem látom a szülőföldemen a jövőm.
– Édesapja Kopriva Attila festőművész, aki többek között alapító tagja a Kárpátok Művészeti és Kulturális Egyesületnek, mindemellett pedig a Kárpátaljai Képzőművészeti Főiskola docense; a festészeti tanszék vezetője. Neki köszönhető, hogy végül ön is a művészetekben találta meg önmagát?
– Mindenképp sokat köszönhetek a családomnak, hiszen kezdetektől fogva közel állt a mindennapjainkhoz a művészet. Számomra az egyik legkedvesebb gyermekkori élmények közé tartozik, hogy miután édesapám hazatért a hegyekben tett látogatása után, kirakosgatta elénk az elkészült festményeit, s nekünk tetszőlegesen sorrendbe kellett állítani a képeket. Ezek az emlékek máig élénken élnek bennem.
– Önt is foglalkoztatja a festészet?
– Igen. Régebben én magam is festő akartam lenni, olyannyira, hogy a középiskolás tanulmányaim után a Magyar Képzőművészeti Egyetemre akartam jelentkezni. Érdekes mód a festészet művészetét sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint az írást. Miután elkezdtem a felvételi vizsgára való felkészülést rájöttem, hogy nem tudok kényszerből alkotni. A spontaneitás híve vagyok, ez az írásomra is kihat. Spontán, szabadon tudok alkotni, minden kötöttség nélkül. A festészet számomra szabadidős tevékenységgé vált. Vannak olyan periódusok az életemben, amikor egyáltalán nem ragadok ecsetet, de kétségtelen, hogy a kisebb kihagyások után is ugyanolyan intenzitással tér vissza az életembe a festészet.
– Hatással van költészetére a festészet?
– Mindenképpen. Nem tudatosan, de átjárás van a két művészeti ág között. Ennek köszönhetően gyakran tudok inspirációt meríteni a festészetből, amikor éppen az írással foglalkozom, s fordítva. Amikor festek, gyakran átváltozó emberalakokat vetítek a vászonra, amelyek sokszor a természetben is fellelhető elemekké – így fává vagy különféle növényekké – alakulnak át. Ez a motívum az írásokban is felbukkan olykor, de mint ahogyan említettem, a spontán írásnak köszönhetően nehezen tudom kontrollálni azt, hogy éppen milyen motívum vagy jelenség köré rajzolódik az alkotás.
– Idén jelent meg első, önálló verses kötete Amire csak a fák emlékeznek címmel. Hogyan született meg a kötet?
– A könyv megszületése egyáltalán nem volt tudatos. Jelenleg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója vagyok. Itt merült fel először az ötlet a verseim megjelentetésére. Ennek köszönhető, hogy a kötetben régebbi, két-három éves alkotásaim is olvashatók.
– Hogyan értékelné a most megjelent kötetet?
– A kötet a természet nyelvén beszél. Hogy ez hogyan, s miképp alakult ki bennem, nem tudom. Körülbelül két éve költöztem ki vidékre, amelynek élővilága folyamatosan hatást gyakorol rám. Úgy gondolom, ezek az impressziók is közrejátszottak abban, hogy a versek többsége az imént említett természetközeli élményeket idézzék vissza.
A kötet egyik legkedvesebb szegmense a borító, amelyen édesapám egyik festménye látható. Katarzisélmény volt, amikor megtudtam, hogy az ő képe kerülhet a borítóra. Váratlan volt, hiszen a kiadónak van grafikusa. Hozzáteszem, egy pillanatig sem aggódtam a borítót illetően, hiszen a kiadó által készíttetett grafikai munkák rendszerint magával ragadók.
– Említette, hogy vannak régebbi versek is a kötetben. Milyen tematikus csoportokra épül a kiadvány?
– A kötet négy ciklusból áll, címeiket pedig a kötetben is szereplő egy-egy vers után kapták. A ciklusok a spontán alkotott verseimet igyekeznek kategóriákba rendezni. Az első két ciklusban a természet kerül a középpontba, ennek megfelelően többek között fás, tengeres versek alkotják a kötet ezen részét. A harmadik ciklust a „sötétebb” jellemzővel tudnám illetni, míg a negyedik ciklus az „én és a közösség, illetve én és a család” kapcsolatáról szól.
– Tervben van már a második kötet?
– Igen, már dolgozom rajta. Szeretném tudatosabban írni és kialakítani a ciklusrendszerét a kötetnek, de ahogyan azt említettem, spontán születnek a versek. Szeretnék prózával is foglalkozni, leginkább egy olyan prózaötletemmel, amellyel nagyon régen kezdtem el dolgozni. Továbbá tervezem a verstan tényleges elsajátítását is, ehhez már hozzáfogtam. Hozzászoktam a kötetlenséghez, ezért nehéz lesz ebbe beleilleszkedni.
– Hogy látja, van jövője a költészetnek?
– Mindenképpen van. Véleményem szerint Magyarországon jelenleg virágzó az irodalmi paletta, és azt látom, hogy az emberek egyre nagyobb előszeretettel olvasnak. Bizakodóan tekintek a jövőbe az irodalmi helyzettel kapcsolatban.
"A vágyak miatt fordultam a gyerekkor felé. Egy másik dolog viszont, ami nincs helyén kezelve a gyerekkorral kapcsolatban, hogy sokakban él a gyerekkor iránti nosztalgia. Ilyen például, amikor azt halljuk, hogy „azok a régi szép idők”, a gondtalan gyerekkor. Pedig a gyerekkor talán pont annyira félelmetes világ, mint a felnőttkor, mégis nagyobb téttel bír, mert a gyereknek számít a becsülete, a szava, és van mit elveszítsen. Ezt a tisztaságot szép lassan elveszti többek között a nemi érés okán. Utána pedig jönnek a rossz döntések, amivel felér végül a felnőttkorba."
"Amióta elköltöztem Budapestről, sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Úgy gondolom, másképpen nem is működne az itteni élet, mint hogy az ember hozzálassul környezetéhez. A túrák, a természet, a közösség, valamint az a csönd, amely átjárja otthonunkat, egészen más léptékű, mint az élet Budapesten. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak teljesen más."
Állítólag akkoriban, a kilencszázas évek elején a legszebb zentai hölgy Berzenczey Domokos felesége volt, aki nagyon szépen énekelt. Szűcs Lajosné a polgári lányiskola igazgatónője, Endreiné pedig a lánynevelő intézet tulajdonosa volt. Ezek a hölgyek mind gazdag férfiak feleségei voltak, ők vettek részt a jótékonyságban.
H. Nagy Péter saját elmondása szerint nem tud a naplóírással azonosulni, mégis valami hasonló került ki a kezéből a Karanténkultúra és járványvilág című mű kiadásával. Vajon hogyan hat a vírus az irodalomra? Erre és még sok más kérdésre válaszolt nekünk H. Nagy Péter irodalomtörténész, egyetemi oktató.
Meggyőződésem, hogy gyerekeknek nehezebb írni, mint felnőtteknek. Talán közhely, de a gyermekek igényesebb olvasók, ők még a lelkükkel és a szívükkel is látnak. Bármilyen fércmunkát nem fogadnak el, nem szeretik meg, nem érzik sajátjuknak. Így a költő nem hajolhat le a gyermekhez, rossz felnőttként nem gügyöghet, nem selypeghet neki, hanem át kell, hogy változzon, és a gyermeki képzelet lobogó színeiben kell láttatnia a témáját, mondandóját. Csak az képes erre, akiben magában is épségben maradt meg a gyermek.
L. Takács Bálint nem sokat teketóriázik. Megfogja a valóság keserű, íztelen termékét, belevágja egy befőttesüvegbe, hozzáad egy kis fekete humort, cukrozott álmot, velős társadalomkritikát végül ezt az egészet egy kis titkos létesszenciával megbolondítva olyan elképesztő agymenés-koktélt kever, hogy az olvasó csak pislog bambán.
Kozma Attiláról sokaknak a székely humor jut eszébe. Akár a színházban, akár az önálló produkcióiban, akár a reklámokban látom, akár a különböző lapokban közölt írásait olvasom, sziporkázóan szellemes. Ez az ő világa, ezt szeretjük benne.
Gyermekkoromban kissé megdöbbenve figyeltem a mohácsi busójárást, amint ijesztő maszkokat viselő emberek vonulnak fel a tavaszváró és téltemető ünnepen. A mohácsi busójárás 2012 óta hungarikumnak számít, köszönhetően a hagyományokat megőrző maszkfaragóknak és jelmezkészítőknek. Baráth Gábor az egyik legismertebb maszkfaragó, aki munkásságával méltán érdemelte ki, hogy 2011-ben a Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott emlékérmén az általa készített maszk, valamint ő maga szerepel busójelmezben. Értékrendje középpontjában a környezettudatosság áll.
A női test biztonsága Bánkövi Dorottya első verseskötete, melyben kirajzolódik a nagybetűs nő. Ott szúr, karmol, harap, ahol addig lágyan simogatott, finoman csókolt, majd, mint aki kegyetlen tettétől megretten, szempilláját ártatlanul megrebbenti és elszökdécsel.
Írónk tehát világéletében magányosan járta útját – a Fekete szél nemzedékéhez még nem, az iródiások Próbaútjához pedig már nem tudott csatlakozni, s magányosan az irodalomban nagyon nehéz. Volt idő, amikor úgy látszott: Nagy Miklósnak – mert ez volt a családneve – van, sőt nagy ereje van. De mint ahogy minden ember és minden érték törékeny és sérülékeny, az volt ő is, s mi talán nem figyeltünk erre (rá) eléggé. Neki pedig tizenhat éve már, hogy eddigi utolsó könyve megjelent (addig, huszonkét év alatt tizenkettő).