Ma már ritka az olyan költő, aki nemcsak önnön nagyságát építgeti, hanem szolgálatként vállalja magára, hogy továbbadhassa azokat a kincseket, melyeket a sors neki látni és összegyűjteni engedett. Egyik ilyen kivételes költőnk a kárpátaljai Vári Fábián László, aki folkloristaként is évtizedek óta dolgozik azon, hogy kultúránk és ezen belül a kárpátaljai magyarság hagyományainak, folklórjának megannyi rétegét megismerhetővé tegye. Manapság, amikor az utóbbi hónapok kárpátaljai híradásait az anyanyelvhasználatot korlátozó törvény pusztításainak latolgatásai és a fenyegetettség érzésének megnyilatkozásai határozták meg, különösen tiszteletreméltó a költő azon gesztusa, hogy egy kötetbe rendezte a ruszin és ukrán népballada-fordításait.
A kakukknővér címmel Vári Fábián László hetvenhat ruszin és ukrán népballadát nyújt át a magyar olvasónak, és ad vissza a ruszin és ukrán közösségnek azzal a minden kicsinyességen felülemelkedni tudással, hogy íme, veletek élünk, és becsüljük az értékeiteket: könyvbe foglaljuk egy olyan nyelven, amelynek szavai kimondásáért szülőföldünkön épp büntetést készülnek ránk kiszabni. A ruszinok pedig sok vonatkozásban sorstársak, identitás-meghatározó törekvéseikben bizonyára erős biztatás ez a magyar költő által példázott csakazértis. „...a folklórban nincs nemzeti elsőbbség, ahogyan a népek között sem. Csak népesebb és erőszakosabb nációk vannak – Isten szándéka ellenére” – jegyzi meg Vári Fábián László a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában megjelent kötet előszavában.
A gesztusértékén túl azonban mégis a kötet szellemi értéke a jelentősebb. Az elő- és utószóból ugyanis nemcsak azt tudhatja meg az olvasó, hogy a balladafordító költőt mi indította ennek a szép munkának az elvégzésére, de röviden felvázolja a ruszin és az ukrán nép történelmét, identitásuk pilléreit, népi kultúrájuk sajátosságait és főként a kárpátaljai balladakutatás történetét is.
A fordításkötet forrásanyagai között ott van az ungvári Lintur professzor gazdagon illusztrált balladáskönyve, mely az egyetemes ukrán folklórtörténet első népballada-gyűjteménye; a J. F. Holovackij orosz néprajzkutató szerkesztésében 1878-ban, Moszkvában megjelent, galíciai és magyar–orosz területekről való balladák, valamint a fordító az Ukrán Nemzeti Akadémia által 1987–88-ban kiadott háromkötetes balladakatalógusából is válogatott a magyar anyaggal tematikus vagy genetikai rokonságot mutató típusokat.
A kötet előzményeként fontos megemlíteni Lovassy Andor munkáját, aki 1944-ben magyar nyelvre fordította, és szövegmagyarázatai kíséretében Ungváron jelentette meg a Luka Demjan által Huszt, Ökörmező, Rahó és Volóc környékén gyűjtött 27 ruszin népballada szövegét. Ezt a könyvritkaságot Vári Fábián László egy beregszászi magánkönyvtárban őrzött példány által ismerhette meg. „Lovassy Andort 1939-ben »állami parancs« hozta először Kárpátaljára, s ennek ellenére »nem a néppel, hanem a lelkével« találkozott igazán először” – olvashatjuk az előszóban, de itt tudjuk meg azt is, hogy Lovassy Andor egy nagy, illusztrált gyűjtemény megjelentetését tervezte, mely nem valósulhatott meg, a mostani fordításkötet pedig a hét-nyolc évtizedes kontinuitáshiány miatt nem tekinthető e munka folytatásának, inkább újrakezdésének.
A tárgyi mivoltában is szép kötetet Manajlo Fedor (1910–1978) festményei díszítik, borítóján az 1924-ben készült, Hucul férfi és Hucul nő című, egészalakos portrékat láthatjuk. Sokrétű kötet ez, mint maguk a balladák is, és külön öröm rácsodálkozni azokra az igen elegáns asszociatív kapcsolódási pontokra, melyek az archaikus tudást hordozó folklórszövegek és a festmények között létrejönnek, ugyanis az öt témakör szerint csoportosított balladákhoz öt festményt társít az igényes szerkesztés: a szerelem, házasság témakörét a Körtánc vezeti be, a varázslat, rontás tematikát a Vak című festmény, a családi konfliktusokat a Temetés a Verhovinán, a háborút az Éhségmenet és a betyárság témáját a Szegényember.
Az igényes és tömör jegyzetek a kutatókat és a téma iránt érdeklődőket hatékonyan segítik a tájékozódásban, hiszen felvázolják az adott ballada történetének ismert párhuzamait, de innen tudjuk meg azt is, hogy az adott szöveg mennyire sajátos, hogy esetleg egy-egy elfeledett népballada egyetlen ismert változatát olvashatjuk éppen.
Mint látható, a balladák sokszor bűnhődéstörténetek, és jórészt konfliktusok mentén is csoportosíthatók – ezek a szövegek mind azt mutatják meg, hányféle módja van annak, hogy valami végérvényes történjen, legyen az a szerelem vagy a pusztulás. Érdekes arról is megbizonyosodni, hogy az olyan témák, mint a vérfertőzés vagy a családon belüli erőszak megannyi pokla, melyeket ha kortársaink emelnek be témaként az irodalomba, tabudöntögető, bátor tettként üdvözölnek sokan, mint elrettentő ellenpontozása a helyes útnak már jelen van ezekben a balladákban is. Tehát nem akkora tabutéma ez, az archaikus költészetünk megteremtői és átörökítői sosem voltak lesütött szemű köldöknézegetők vagy finnyásan félrefordulók.
De a könyv legnagyobb érdeme, hogy egy kiváló költő írta, akinek műfordítói kvalitásait dicsérve bárhol felüthetnénk a kötetet, hogy ezt példázzuk. Most viszont csak egyetlen szakaszt emelek ki a Vő-rabolta anyós című balladából: „A jó lónak jó az útja, / de a szegény asszony lábát / tövis tépi, szikla zúzza, / s mintha űznék, háta megett / holló kavarja a szelet, / lecsap röpte magasából, / vért iszik a lábnyomából.”
Vári Fábián László: A kakukknővér – 76 ruszin és ukrán népballada, MMA Kiadó, Budapest, 2019.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 22-i számában.)
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.
Orbán János Dénes Miért ne menjünk Erdélybe című kitűnő humoros könyve erre keresi a választ. Elsősorban azért, mert mi itt lakunk. Már aki itt lakik. Aki meg nem lakik itt, annak bajos lehet eldönteni, akaródzik-e ide gyünni. Köszönhető ez a sok nemes antológiának, melynek borítóján mohás, rohadásnak indult kunyhók (a kötelező gémeskút árnyékában) találhatók, persze mindez az erdő tövében, a hegy csúcsán, ahol porlik a székely, mint a szikla, mert jobb dolga úgysincs.
A 21. századi művész- és művészetfelfogás új irányokkal telíti az irodalmi palettát is. Érzékenyebbé és befogadóbbá vált az újdonságok iránt; az eddig tabuként kezelt témákat egyre több fény övezi – mára már nincs gátja a diskurzusok legkülönfélébb megoldásainak: egyre könnyebben és ítéletmentesebben beszélünk a szexualitásról, a vallásról, halálfélelemről vagy akár a nemzeti hovatartozásról is. Bár ezek a kérdéskörök nem vonhatók párhuzamba egymással, az el nem rejtettségük kétségtelen – ellenben máig akadnak olyan megfoghatatlan területek, amelyek ugyan változást