Milyenek a hódítók, kérdezte az öreg kökösi atyafit,
aki felvette a szekerére, mert igyekezett a vásárba.
Ragad a kezük, minden hozzájuk ragad,
amit megérintenek – írja Bogdán László Minek vér és halál? című versében, amely egy verses családregény része, s amely az Irodalmi Jelen Trianon-számában jelent meg. Amikor ezeket a sorokat szerkesztettem, álmomban sem gondoltam volna, hogy a Tokaji Írótáborban tartott lapbemutatónkon úgy beszélek az egyik legjelentősebb erdélyi költőnkről, hogy már nincs közöttünk, illetve másképp, a versein keresztül érezzük a jelenlétét, s hogy ez a szellemi örökség, ahogy Trianon és a székelység, a háború után magukra maradt lányok, asszonyok, nagyanyák fájdalma örökre velünk marad. Hordozzuk magunkban a traumát, a hiányt, a szétszaggatottságot, „a darabokra tépett tájat”, az „emberevő békét”, az „egy nehéz vonalat”, a „repedések mögötti sötétséget”, a „béke iszonyú pillanatát”, a „félelemgyereket”.
Az írótábor előadásai, lapszámbemutatói javarészt a Trianon témakört járták körül. Legyen szó politikusról, közszereplőről, íróról, szerkesztőről vagy olvasóról, mindenki így vagy úgy érintett. Mindnyájunknak van legalább egy „határon túli” felmenője. Ahogy Csobánka Zsuzsa Mentés másként című prózájában fogalmaz: „Trianont a mózeskosárral hozom”.
A tábor több bemutatóján, előadásán felmerült a Trianon a közoktatásban-téma: a fiataloknak, a mai tizen-huszonéveseknek mit jelent, és van-e eléggé mély tudásuk, történelmi ismeretük róla. Demeter Szilárd és Karácsonyi Zsolt beszélgetése is kitért az ifjúság és a Trianon kapcsolatára, ott hangzott el a pohár-hasonlat, amelyet igen találónak érzek: először azt kell megtanítani, mi a pohár, és majd utána lehet megtölteni azt tartalommal, illetve fontos az is, hogy a mellettünk élő közösség felé ha másképp nem, az irodalom, a műfordítás eszközével nyissunk, a kultúránkat, a könyveinket megismertessük velük is. Szintén ezen az előadáson merült fel, hogy mennyire fontos eljuttatni a vidéki településekre a kortárs irodalmat, hogy ne csak Kolozsvár – Budapest tengelyben gondolkodjon egy Erdélyből a magyar fővárosba felolvasni induló író, hanem álljon meg Debrecenben is. Ha Kolozsvárról Székelyföldre megy felolvasni, jusson eszében, hogy a Dézsen is lehetnek irodalomszerető emberek. Ha a kortárs irodalom eljut a nagyérdemű olvasóhoz, az irodalom legfontosabb tartópilléréhez és az írók mentális térképe kinyílik, az országhatárnak nem lesz jelentősége, Kárpát-medencében és nem határon túli–anyaországi fogalmakban fogunk gondolkodni. Az olvasó végre nem értelmetlen zagyvaságnak gondolja a literatúrát, elhiszi, hogy a vers „kitisztítja az érzelmi járatainkat”(Farkas Árpád). Verset olvasni olyan, mint imádkozni, a jó kortárs novellától libabőrös lesz a hátunk, a nagyergény pedig legalább annyira izgalmas, mint egy filmsorozat, és szórakoztató, kikapcsol, akár egy könnyűzenei koncert.
A trianoni békediktátumot, a határokat a művészet, az irodalom eszközével fel lehet és fel is kell számolni. Csak úgy mutathat minket egésznek a térkép, ha Kárpát-medencében, egy nemzetben gondolkodunk.
Az Irodalmi Jelen tokaji ősbemutatóján is ezt próbáltuk megvalósítani, Lázár Balázs és Tallián Mariann színművészek felolvasószínházi előadása révén az irodalom kilépett a könyv lapjai közül, a vers az érzelmi járatokat kitisztította, az emberek szemébe könnyet csalt.
Úgy gondolom, a művészet csak akkor virágzik igazán, ha az olvasó, a befogadó elégedett.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
és magát a férje horgára akasztja, és
vagy kitépi húsából a horgot a sportférj,
vagy benne hagyja, hogy majd amikor a
nő a létezésből elpucol, Mária, majd te
elbíbelődsz vele, akár idegen lélek,
akár a hal, akár te magad halsz bele,
hogy a remény cafatokban lóg, de utoljára
kivilágosodik a titkos szerelem, mely
titkosan kezdődik.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Szabó Fanni debütkötete a káoszból próbál rendet teremteni. Versei olyan univerzum létezésére irányítják figyelmünket, amelyet hajlamosak lennénk tudattalanunk óceánjába süllyeszteni. E világ lakói intenzíven érző lények, akik közt áthidalhatatlan távolság lüktet.
Van, amikor a testet kell táplálni, hogy könyvhöz jusson az emberfia. Akkor is, ha ez a test történetesen egy boszorkányéhoz hasonló, akitől rettegett a környék összes gyereke, állítólag a tulajdon (felnőtt) gyermekei is. Bözsike néninek hetente háromszor vittünk ételt, ő pedig ponyvát adott cserébe.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.