Varga Melinda: Mindnyájunknak van legalább egy „határon túli” felmenője

Milyenek a hódítók, kérdezte az öreg kökösi atyafit,

aki felvette a szekerére, mert igyekezett a vásárba.

Ragad a kezük, minden hozzájuk ragad,

amit megérintenek – írja Bogdán László Minek vér és halál? című versében, amely egy verses családregény része, s amely az Irodalmi Jelen Trianon-számában jelent meg. Amikor ezeket a sorokat szerkesztettem, álmomban sem gondoltam volna, hogy a Tokaji Írótáborban tartott lapbemutatónkon úgy beszélek az egyik legjelentősebb erdélyi költőnkről, hogy már nincs közöttünk, illetve másképp, a versein keresztül érezzük a jelenlétét, s hogy ez a szellemi örökség, ahogy Trianon és a székelység, a háború után magukra maradt lányok, asszonyok, nagyanyák fájdalma örökre velünk marad. Hordozzuk magunkban a traumát, a hiányt, a szétszaggatottságot, „a darabokra tépett tájat”, az „emberevő békét”, az „egy nehéz vonalat”, a „repedések mögötti sötétséget”, a „béke iszonyú pillanatát”, a „félelemgyereket”.

Az írótábor előadásai, lapszámbemutatói javarészt a Trianon témakört járták körül. Legyen szó politikusról, közszereplőről, íróról, szerkesztőről vagy olvasóról, mindenki így vagy úgy érintett. Mindnyájunknak van legalább egy „határon túli” felmenője. Ahogy Csobánka Zsuzsa Mentés másként című prózájában fogalmaz: „Trianont a mózeskosárral hozom”.

A tábor több bemutatóján, előadásán felmerült a Trianon a közoktatásban-téma: a fiataloknak, a mai tizen-huszonéveseknek mit jelent, és van-e eléggé mély tudásuk, történelmi ismeretük róla. Demeter Szilárd és Karácsonyi Zsolt beszélgetése is kitért az ifjúság és a Trianon kapcsolatára, ott hangzott el a pohár-hasonlat, amelyet igen találónak érzek: először azt kell megtanítani, mi a pohár, és majd utána lehet megtölteni azt tartalommal, illetve fontos az is, hogy a mellettünk élő közösség felé ha másképp nem, az irodalom, a műfordítás eszközével nyissunk, a kultúránkat, a könyveinket megismertessük velük is. Szintén ezen az előadáson merült fel, hogy mennyire fontos eljuttatni a vidéki településekre a kortárs irodalmat, hogy ne csak Kolozsvár – Budapest tengelyben gondolkodjon egy Erdélyből a magyar fővárosba felolvasni induló író, hanem álljon meg Debrecenben is. Ha Kolozsvárról Székelyföldre megy felolvasni, jusson eszében, hogy a Dézsen is lehetnek irodalomszerető emberek. Ha a kortárs irodalom eljut a nagyérdemű olvasóhoz, az irodalom legfontosabb tartópilléréhez és az írók mentális térképe kinyílik, az országhatárnak nem lesz jelentősége, Kárpát-medencében és nem határon túli–anyaországi fogalmakban fogunk gondolkodni. Az olvasó végre nem értelmetlen zagyvaságnak gondolja a literatúrát, elhiszi, hogy a vers „kitisztítja az érzelmi járatainkat”(Farkas Árpád). Verset olvasni olyan, mint imádkozni, a jó kortárs novellától libabőrös lesz a hátunk, a nagyergény pedig legalább annyira izgalmas, mint egy filmsorozat, és szórakoztató, kikapcsol, akár egy könnyűzenei koncert.

A trianoni békediktátumot, a határokat a művészet, az irodalom eszközével fel lehet és fel is kell számolni. Csak úgy mutathat minket egésznek a térkép, ha Kárpát-medencében, egy nemzetben gondolkodunk.

Az Irodalmi Jelen tokaji ősbemutatóján is ezt próbáltuk megvalósítani, Lázár Balázs és Tallián Mariann színművészek felolvasószínházi előadása révén az irodalom kilépett a könyv lapjai közül, a vers az érzelmi járatokat kitisztította, az emberek szemébe könnyet csalt.

Úgy gondolom, a művészet csak akkor virágzik igazán, ha az olvasó, a befogadó elégedett.