Lokodi Imre: Ölelni galagonyát

2020. november 23., 01:10
Kopriva Attila: Esteledik a hegyekben (olaj, vászon, 80 × 100 cm, 2017)

 (Kusztos Endre emlékére)

 

Fekszek hanyatt hegyi levegőn, valahol a Vlegyásza keleti lejtőjén, a haszontalan galagonya az árnyékát szál emberre szabja. A szilágysági tömbből eltekergett felhő, mint Isten szalmakalapja, kerek árnyékot vet. Hol fagyban, hol árnyékban Kalotaszeg. Kell hogy lazítsa valami ezt a se szikla, se omló talajú szerkezetet, így megy ez ki tudja, mióta.

Azt mondják, a hajdani barozdák az óriások lépcsői, felvezetnek valameddig. Hogy óriások járnak le s fel a barozdákon, szinte bizonyosság, hanem a nép odahisz egy kicsit lágy, mulya, egy kicsit meghunyászkodó magyar istent, mert milyent, ha nem. Ágon szalonnától zsíros újságpapír leng, lehet, a szél tűzi fel a galagonya tüskéire. Juhok csipkebogyótól megtépett gyapja bűznek.

Mondja a pakulár, ő itt a juhász, ami nyilvánvaló rang, nem hogy juhászbojtár. Pedig nem, ő a pakulár, vagyis Vlegyászát behunyt szemmel ismerő bojtár. Gazdája, vagyis a juhász hatalmas késeket mutogat a völgyben taligakeréknyi sajtoknak, a zsoboki piacon. Azt is mondja a bojtár, jó, ha nyakig gombolt inggel járunk itt fenn a havason, mert torkot mar az ájer. Azt nem mondja, hogy a tinónyi erdélyi juhász is könnyen torkon ragad. Megteszi, csak mondani kell neki, de hát ilyent nem mond a juhászember.

Látni innen a kőtörőket, ha a por leülepszik. A munkások, lejövet a sziklákról, hosszúkat köpnek, hangosan beszélnek a völgyeken át, szinte valamennyi süket. Nézem, hogyan fekszenek el a patak partján, mint mi odahaza hajdan, ha elhasaltunk a folyóparti kavicson inni, mert ahol a víz átfolyik hét kövön, ott lehet. A munkások előbb szájat öblítenek, majd elhasalva isznak a juhganéj mellől.

Csúcsa fölött a hegyekben a bojtárral meg kell méretkezni, ki erősebb nála. Félkézzel taszítja fel egy Kolozsvárról jött haszonautó platójára a hegyektől rézbarnára oxidált sziklakövet, viszik emlékkőnek valahová az Aranyos mentére. Fundamentumnak, sírkőnek viszik, ugye? Nem, azon már túl vagyunk, mondják a követ fuvarozók, s azt is: elég is lesz nekik otthon levenni a követ. Ha tudná a bojtár, miféle súlyról beszélnek ezek az emberek. A juhászbojtár nem érti, miféle súly az, amit félkézzel taszít könnyedén, hadd menjen.

Ne adják fel olyan könnyen, mondja a bojtár. Várjanak, szólt, fújok valamit. Fújt furulyán pásztordalt, fájdalommal, nyállal.

A kő nem hasad, marad az Úristentől kipattintva Trianon-kőnek az Aranyos mentén.

Nem jó sokat nézni ezeket az embereket, mert szájukban fekete csonkok lógnak, fogadok, szájtátásra terjed a fogszuvasodás. Mondja a bojtár, aznap előtt járt fent egy hajlott hátú öreg, valakikkel jött, biztosan Kolozsvárról, de hát ő nem értett semmit a jövevények beszédéből, mert hát „magyarul jöttek”. A hajlott hátú öreg beállt a széltörésbe, papírra fekete vesszővel valami vonalakat firkált. Mintha villámtól csapott fákat, ilyeneket, mutatja fel erősen bütykös, néhol kormos és nyomorék kezét a bojtár. Körfűrész vitte el négy ujját lent a völgyben, Gyalun, azóta nem jó neki az ipar,  feljött a legelőkre. Nem baj, farkast is torkon fog, ha dézsmál. Ropog a kőpor a fogai között, őröl, élni kell itt fenn. Élni.

A széldöntés is él a bogrács alatt, lángban él, csak úgy tesz, mintha nem. A bojtár ölnyi gallyat gyűjt a ropogósban, szenes, csonka kezével puliszkát kever. Együnk, mert kóstolta füstölt oldalasát a hajlott hátú ember, mondja, és a hajlott hátú ember erősen elégedett volt az oldalassal.

Művészember, mondtuk.

Értem, akkor piktor.

Akár.

A juhászbojtár nagyokat hallgatott, ahogy a pásztorok, juhászok hallgatni szoktak, aztán még szólt egyszer:

Faljuk szaporán a túrós puliszkáját, mert itt fenn a hegyen hamarabb mered.

A Riszeg-tetőn többnyire magyarok, Sarlós Boldogasszonykor feszítenek vásznat, lepedőt, széki szalmakalappal barátkozik egy copfos filmproducer, ismerjük a TIFF-ről, és a fekete rabbis kalapjáról, visszaútban van, innen már Pestig tapossa a gázt.

Megbeszéljük, hogy errefelé is volt sok szép szokás. A lányok a rétre jártak, az ortodox lányok a réten keresték meg a jövendőt, miközben legényeik a vonatgőzben álltak, indultak a frontra. Tudták, ez az ő szerelvényük, ez az ő háborújuk. Ott voltak a lányok a Körös-Feketetó rétjén akkor is, amikor a kassai gyalogezred parancsra várt, merre induljon: a Keleti-Kárpátok, esetleg Fogaras, Vörös-torony felé. Hajdani csucsai magyar tanító szerint a katrincás lányok izzó szálakat kerestek, mert a hegyi ember, a magányos, a remete ősz felé indul útra, elrepül északra, tán Máramaros felé. Árnyéka mint nehéz parasztsóhaj, lassan úszik át a völgy házainak jobbágykékre meszelt falain, a góréfedésű csűrök felett. Mondta a csucsai magyar tanító, hogy ősszel a szelek fésülik a remete szakállát. Jó jel, ha elhullajtott hosszú szálat fognak el a szép fáták, hosszú, szétválaszthatatlan házasságnak néznek elébe. Ha mégis hűtlenek lesznek a fecsorok, akkor a szál nem is a remete szakállából való, hanem csak ökörnyál…

Endre bácsit Körösfőn értük utol, valami nagyon fontosat magyarázott, talán budapestieknek.

Endre bácsi azt mondta nekem, tulajdonképpen földiek volnánk, kellene érezzük egymáson a sós levegőt. Készül is hozzánk ezt-azt nézni. Járt már mifelénk, de még nézne.  Szárnyas oltárt. Ferences kolostort. Tholdalagi míves sírját. Hajdani székely kaput, fenyédi mesterek páratlan munkáját. A tornácos Ángi-házat.

Három fiú asszonyt keres, egy se jó. Az én kapum alatt csak olyan meny jön be, akinek háza, faragott kapuja az Ángi-portáéval egyenrangú. Ha nem, romlott legyen a magotok, szép legényeim! Az Ángi-portán három legény marad agglegénynek, ott is megromlottak tán. Fog az átok, ha anya a fiát, ha magyar a magyart. Később verbunkost járunk az Ángi-portán, ha-te-ha-te-ha-te-ha, legényest, mondom.

Jön Endre bácsi megnézni a Kallós Zoltán Válaszútról elhozott anyagát. Megnézni az állandó képtárat, időkapszulát. Lehet. Amit lehet.

Hanem Endre bácsi sor szilvafát emleget. Látom, medveösvényen jár az emlékezet.

Eljártak már arra a láncfűrészek?

Nem jártak el, mondom, emlékszem a sor szilvafára, száltól szálig gúzsba hajtotta a medve, csönköt, hasadást, száraz ágat szépen terem valamennyi. Néha akasztott embert.

Jött hát hozzánk szénnel és papírral, mert van olyan fa is, amire nem kerül sor, csak két-háromszáz évente egyszer. Kemény fa, úgy értve: puha szerkezete ellenére erősen kitartó, a tölgynél is konokabb. Identitásunkhoz szorosan, megkerülhetetlenül hozzászokott.

A hársfa magasságánál fogva égboltot karcoló szent fának van tekintve, és ha az égig érő fák a világok határán helyezkednek el, akkor a koronák az égbe, a gyökerek pedig az alvilágba nyúlnak. Az öreg hárs törzse, mondják,  kincseket és ártó szellemeket rejteget. Nekimentek az évszázadok során többször is, ha igaz, aztán az atyafiak mindannyiszor eldobták csorbult fejszéjüket. A göcsörtös fának valami titka lehet: jó ideje nem engedi magát senkitől megkerülni, egészen hozzánőtt a kápolnához, időtlenségükben egymást már el nem engedik.

Jöttek egyszer vörös csillagos katonák, vonaltól leszakadt német katonákat fogni. Benyitottak a kápolnába, látták Keresztelő Szent Jánost az oltáron hallgatni, lábát mosta a Jordán vizében. A vörös csillagos katonák erősen meglepődtek, nem is kérdeztek Jánosunktól semmit, otthagyták a kápolnát, később három szakadt katona mászott ki a fa öblös odvából. Sokkal később jött bizonyos Edrich úr Münchenből, elbeszélgetett a fával, meg is simogatta, sőt névjegyet is hagyott neki a bajor.

Hogy a fa honnan kap nedvet minden száraz nyárban? Hírlik, Keresztelő Szent János mezítláb jár le a Nyárádra, kőkorsókkal vizet hord, szépen öntözgeti. János fájának nevezem, Endre bácsi nagyon is helyesli. Az odú iratköteget is rejteget, oda vetette be összefűzött verseit egy népi költő, mielőtt utána jöttek megint csak vörös csillagos emberek. Később mondta, Trianon-versek, könnyen meglehet, a verseket azóta széténekelték a hárs odvaiban lakozó madarak.

Lenn a folyó, zavaros a Nyárád, sej. Van egy hosszú súgó, ott húznak fel ősszel a márnák egészen a Vermessy-kertig, a gyökerekbe. Már 1920 óta a szóban forgó súgóra járnak szapulni az asszonyok. Június 4-én mennek általában, visznek magukkal lúgot is. A szapulópadokat, ahogy kell, a súgóba állítják, derekukra hajtják szoknyájukat, spriccelnek, kigyúlt kebellel sulykolják a  szőttes lepedőket. 

Ilyenkor a Wehrmachtól itt hagyott motorkerékpáron ülő román őrmester nézi az asszonyokat, jó ülepetek van, mondja, de hát az asszonyok nem értik a rendőr nyelvét, mutogatnak neki lúgot. Az őrmester az őrsön kérdezi a kollégától, nincs valamelyik asszonynak könnyen intézhető büntethetősége. Mit láttál, kérdezi az őrmestert a kolléga. Semmi az egész, nagy fehér lepedők száradnak a füzeken, mondta. A kolléga értetlenül nézte az őrmestert. Egy akármilyen közönséges június negyedike miért lenne köthető a nagy fehér, szélben csattogó lepedőhöz...

Trianon-fák, mondom Endre bácsinak. Endre bácsi nem mondja, hogy Trianon-fák. Nem azért, mert lehet, ezért még egyszer elgázolná egy autó. Hanem fájdalom kimondani neki. Na, azért is halálra gázolja egy autó. Gúzsba ölelt fák. Úgy van szeretve, gúzsba, hát.

Ülök a Vlegyászának keleti lejtőjén, arra gondolok, tudják, milyen galagonyát ölelgetni jó száz évig legalább?

 

A Lehet, mert kell! – Trianon 100 pályázat prózakategóriájának fődíjas alkotása. Az alkotói pályázatot próza, vers és esszé kategóriában a Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. hirdette meg a Trianoni békediktátum 100. évfordulójára.