Ha filozófust kellene társítanom Kopriva Nikolett Amire csak a fák emlékeznek című debütkötetéhez, azt mondanám, hogy Plótinosz, ha képeket kellene keresnem hozzá, azt mondanám, hogy Salvador Dalí. Az első megközelítést a választott mottó teszi indokolttá (egy Plótinosz idézet), a másodikat pedig a versek motívumrendszere, melyben szétesik, elfolyik az idő, az apa tenyerén térképek izzanak, a csillagok pedig leesnek az égről. Ebben az apokaliptikus, átrendeződő világban szemlélődik a versek beszélője, mint utolsó tanú, akinek homogén világlátását elhomályosítja ugyan a mindenre ránehezedő szűretlen fény, máskor a dér, köd, gőz vagy cigarettafüst (Köd, Gőzölés, A harmat időnként című versek), mégis valami finom érzékiséggel ki tudja tapintani még a világ szétszóródását. „A képet el kell tudnunk szalasztani, vagy azt is mondja, tudnunk kell nézni úgy is, hogy semmit sem látunk.”[1] – magyarázza Plótinosz filozófiáját Hannes Böhringer, s pontosan ezt teszi Kopriva Nikolett is: noha sok minden zavarja a kilátást, mégis figyeli a természetet s benne az egyént, megpróbálja feljegyezni mindazt, amit e távlatban összefolyt vízió adhat számára. Plótinosz, illetve az esztétikai stúdiumok által is szerzett világlátás jelenléte tehát a versekben nyilvánvaló, miként a Plótinosz filozófiájában képviselt élményszerűség, misztika, líraiság is. A versek megszólalója ugyanúgy a szemlélés filozófusa: inkább kinyilatkoztatás-szerű szövegeket ír, mintsem cselekvő alanyként venne részt. A kinyilatkoztatás feltárás, leleplezés – ebben a kötetben egy külső tényezők által gátolt versbeszélő feladata lenne, viszont nincs tiszta hozzáférése a dolgokhoz, köztük saját énjéhez sem. Erős képiség társul a kötet fogalomtárához, de a képek legtöbbször árnyalva, elfedve mutatják magukat. Kopriva Nikolett költészetének különlegessége a világ mint látványelem sajátos megközelítése.
Az évszaktoposzok közül a tél áll legközelebb az itt megismerésre váró világhoz, ez az az időszak, amikor „Ablakodra tapadt jégvirágok ködösítik el az udvart” (A hegy csak látomás), amikor időt hagy magának a számvetés, a tükörbe nézés (a tükör a kötet egyik alapmotívuma). De a belsőtől mindig idegen a külső, ugyanígy ellentétpárja egymásnak a közel és a távol, a felnőtt és a gyermek („sosem lettem jó felnőtt”, olvashatjuk Akit hátrahagyunk című versben), az élet és a halál, a homály és a tisztánlátás. Átrajzolt helyek között létezik a megszólaló, ahol közösség helyett csak az van, amit a természet ad nekünk: „Évekkel később tűnt fel:/ csak a kertben nem vagyok idegen”. Lényegében magyarázza a címet a kötetindító vers, ahol a fa a gondolat vagy az énfejlődés metaforája is lehetne, de valójában nehéz felfejteni ezt a gyökerekkel indázott, sejtelmesen építkező világot. Ami ugyanakkor helyet ad a találkozásnak a másikkal, vagy egy másikkal, aki valójában szintén mi vagyunk, hiszen mikor többes számban szólal meg a vers beszélője, akkor is önmagával marad azonos („csak magamat hallom”). Talán nem is az én alakváltozatai lesznek itt igazán lényegesek, inkább a természet állandóságával szembeni emberi sebezhetőség, szétesés mozzanatai. Közönyös marad a föld, „amikor megpróbáljuk rajta hagyni lábnyomainkat.” Vannak ebben a világban még álmok, csak nincs ki megálmodja őket. Az egész valóságra ez a megfordított viszonyrendszer jellemző. Babits Csak posta voltál című versének alapgondolatai köszönnek vissza a képekből, például a nyomhagyás kísérletének kudarcában, de megtaláljuk a mottókban Ady, Dsida Jenő, Kemény István vagy Sziveri János szöveghelyeit is.
A négy ciklusba rendeződő versek négy különböző téma révén közelítenek a világhoz. Míg az első két ciklus távolról tekint szét a ködös tájban és figyeli a tengert, a harmadik ciklus Egy éjjel szétesett a ház címmel inkább a belső környezetet mutatja. Felsejlik a tájban a ház, megjelenik egy szomszéd. Az utolsó, kötetzáró ciklus visszatér a kezdeti kiindulóponthoz és távolít, hogy elérkezzünk oda, ahol Csak a csillagok vannak. Jellegzetesek és kiemeltek tehát a természethez kapcsolódó asszociációink. Közös bennük az, hogy az ember mindvégig farkasszemet néz végességének tudatával: előfordul, hogy „homokot köhögünk föl” (Amire csak…), máskor „Föld íze a számban, mintha egyszer már eltemettek volna” (Akit hátrahagyunk). Összhangban áll ez az érzés a kötet egyéb jellemző motívumaival, a gyásszal, feketeséggel, hantolással, lapátolással. S ha az utolsó ember is eltűnik a Földről (miként a kötetzáró vers víziójában) „a napok ugyanolyanok maradnak”– csak nélkülünk.
Kopriva Nikolett Amire csak a fák emlékeznek. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020
[1] http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/bohringer_mi_a_filozofia/plotinosz.htm
Ha valaki olyan könyvet szeretne olvasni, ajándékozni, amelyik elkíséri az embert, annak jószívvel ajánlom Böjte Csaba füveskönyvét. És az ajánlás mellett azt is meg kell jegyeznem, hogy nem szeretem a füveskönyveket, sem azokat az írásokat, melyek azzal áltatják az olvasót, hogy pontos iránytűként szolgálnak, netán tuti receptet kínálnak a boldogsághoz, sikerhez, fogyáshoz és más sokak által vágyott dologhoz.
Titokzatos költészet Farkas Wellmann Éva költészete, titokzatos a Magaddá rendeződni című, negyedik kötete is. Sejtelmesek, tapintatosak az egyedi hangon kimondott szavak, szókapcsolatok, s rejtőzködő a bennük megszólaló én, akit egy mindannyiunk számára lényeges célkitűzés megvalósításában érhetünk tetten: megtalálni magunkat, otthonosan mozogni a létben, rendet rakni benne. Azt hiszem, kevés ennél nagyobb feladata lehet az embernek...
Az elbeszélésmód is klasszikus, lineáris, sűrűn teleírva párbeszédekkel. Ez utóbbi az írások erősségei közül való: Kertész Dávid tulajdonképpen minidrámákat ír, színpadi jelenetként, vagy akár – a novellák leíró részeiből vett magyarázatokkal dramatizálva – rádiójátékként is jól működnének. Az ember és az emberiség furcsaságait kíváncsian kutató és az azt kellő iróniával, a fonákságok felismeréséből fakadó derűvel feljegyző, a fantáziát bátran használó szerző első kötete a továbbiakra nézve több mint biztató.
Furcsa palackposta sodródott elém olyan hírekkel, amelyekről rég tudom, hogy meg fognak érkezni egyszer és régóta kíváncsi is vagyok rájuk. Hodos László egy igazi dínó, de nem a kihalt fajtából, hanem az újrafeltámadó, az újra megmutatkozni képes költői élni akarás páncélosa, aki annak idején a második Forrás-nemzedék derékhadát erősítette, aztán valamikor a hetvenes évek közepén, tán a születésem előtt egy évvel éppen, elhallgatott.
Ha a szerelemért könyv járna, sokkal okosabbak lennénk. Illetve ki tudja… Annyi bizonyos, hogy jelenlegi lexikális agyállományomért felelősek a szüleim, én, na meg egy kisvárosi szerelmes könyvárus. Az iskola nem annyira, azt kellő óvatossággal elkerültem.
A Tűzmadár szívmelengető olvasmány gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Szellemi és érzelmi műveltségünk olyan mélységeibe vezet vissza, ahol ma már csak ritkán járunk. Ezzel a könyvvel „[m]essze a horizont felett, valahol a galaxisok gyűrűjében, ott, ahol madár se jár, ahol sem idő, sem tér nem létezik, azon a helyen, amit emberi ésszel felfogni nem lehet, egy megnevezhetetlen erő egy kicsit helyére billentette a földet.”
Biológus kutatóként diplomázott, alkotó emberként is magától értetődően sajátja a természettudományi szemlélet. Az meg már-már legendaszerű, hogy rózsát neveztek el róla – ez a Géczi-rózsa (Rosa x geczii Kerényi-Nagy). (Nem tudom, van-e bármely másik nemzetnek olyan kortárs költője, akiről rózsát neveztek el.) Géczi János a rózsa kultúrhistóriájának nemzetközi rangú szaktekintélye. A rózsa labirintusa – Egy örök jelkép nyomában című, legutóbbi könyvében összegzi a számos vaskos kötetre rúgó, ez irányú kutatásait.
Képzeljünk el egy cselekmény nélküli regényt. Nemcsak unalmasnak és hiábavalónak tartanánk, de azt is kifogásolhatnánk, hogy nem felel meg a műfaji sajátosságoknak. A Fazekas kulturális enciklopédia szerint a regény legfontosabb jellemvonásai: „Nagy terjedelmű, rendszerint hos - szú időtartamot felölelő történetet ábrázol szerteágazó cselekménnyel, fő- és mellékszereplőkkel. Középpontjában a részletesen ábrázolt háttér előtt játszódó eseménysor áll.” Ezek alapján eleve fölösleges vállalkozás lenne a cselekmény nélküli regény megteremtésével kísérletezni.