Hűvös októberi reggel volt. A gyerekek úgy szállingóztak az iskola ajtaja felé, mint a hópelyhek, amikor először hullnak a földre november végén. Már megkezdődött a második óra, amikor egy alacsony, piszkos cigány asszony lépett be az ajtón. Kezét egy csöppnyi leányzó fogta, és a nő mögé bújva kémlelte a meleg, családias környezetet.
– Kit keres? – kérdeztem az asszonytól.
– Az igazgató asszonyhoz jöttem. Az orvos küldött. Azt mondta, a lányt be kell adni iskolába, mert elveszik.
– Most órán van. Várja meg. Az iratok megvannak? Keresztlevél és az anyuka személyije?
– A jánynak van, de az anyja elhagyta a paszportját.
– Orvosi igazolás?
– Ad a doktornő.
Ezzel hátat fordítottam, s elindultam a konyhára leadni a létszámot, mert néhány perc múlva az elsősök reggelizni mentek. Nem is kellett sokat várnom, gyors kézmosás után mindannyian ott sorakoztak az ablak alatt, ahol az ételt osztják. Hangos imádkozás után jó étvágyat kívántam, s ezzel kezdetét vette az első étkezés.
Az idegen kislány az ajtó mögé bújt, s onnan leste, mit esznek a többiek. Teste minden porcikája remegett, szája szélét nyalogatta, látszott rajta, hogy éhes. Megfogtam a kezét, az asztalhoz vezettem, tányért és kanalat adtam neki a makarónihoz. Kézzel vett az ételből, mohón tömte magába a maréknyi falatokat.
– Kanállal egyél! – nyújtottam oda az evőeszközt.
Nem tudta megfogni. Ujjait a kanál vége köré csavartam, s mint mikor először eszik a szülő a gyermekkel, megmutattam neki, mit kell csinálni.
Közben figyeltem. Ahhoz, hogy a gyerek piszkos, már hozzászoktam, cigányiskolában nem tehetek másként. De ez a gyerek más volt, mint a többiek. Koromfekete haja apró fürtökben kunkorodott a feje tetejére, nagy barna szemei csillogtak, pisze orra és ívelt ajka volt. A kislány a kosz alatt meghökkentően szépnek látszott. Odaszóltam a kísérőjéhez:
– Mikor evett a gyerek utoljára?
– Reggel, otthon!
– Ne hazudjon! Ez a kislány éhes. Látszik, hogy éhezik.
– Nem tudom, nem velem volt. Hanem az anyjával.
– Hol az anyja? Miért nem ő jött vele?
– Beteg. Ágyban fekszik. Már nem sok van neki hátra. Én a nagyanyja vagyok.
– És az apja?
– Hát az anyuka leányanya. Máté odénécska. Tudja maga, hogy van ez nálunk. A fiam iszik.
Te sem vagy különb – gondoltam magamban –, hiszen ismerlek. A városban koldulsz, a pénzt meg piára költöd.
– Értem. Hagyja itt a gyereket. Próbaidőre. Minden nap itt kell lennie, különben nem vesszük fel az iskolába.
A napok teltek-múltak, a gyerek mindennap iskolában volt. De hiába. Nem beszélt, nem tanult, nem érintkezett a többiekkel. Beteg volt. Értelmi fogyatékos. Olyan, mint Maugli. Nem értette a többieket, nem ismerte a tollat, a füzetet, a ceruzát. Időközben kiderítettem, hogy egy kartondobozban alszik, vagy a csillagos ég alatt. A délutáni élelmet meg a közeli kukákból gyűjti be. Nem törődött vele senki. Az anyja haldoklott, apja még papíron sem volt.
Alig telt el egy hónap, az anyja meghalt. Lépni kellett. Jelentettük a hatóságoknak. Mivel hivatalosan nem maradt senkije a kócos kislánynak, tudtuk, mi következik. Az árvaház. Megrágtuk százszor a gondolatot, mielőtt döntöttünk volna. Hogy is lenne jobb neki? De tudtuk, hogy nem érné meg a következő tavaszt, ha ott marad, ahol eddig.
Furcsamód a gyámhatóság gyorsan járt el. A doktornő úgyszintén erősködött, hogy a gyermek ne maradjon a nagyszülővel. Szerda reggel volt. A fagyos eső hangosan koppant az ablakon. Meredten bámultam kifelé. Egy fehér mikrobuszt vártam. Az jött a kislányért. Pontban kilenc órakor két fiatal hölgy szállt ki az ajtaján. Eléjük mentem.
– A kislányért jöttünk, itt van?
– Igen, rögtön, ebben az osztályban. Mi történik most vele?
– Igyekszünk minél hamarabb nevelőszülőket keresni. Sok olyan család van, ahol nem születhet gyermek. Nagy az érdeklődés. Nem lesz gond. Ő az?
– Igen.
Ekkor a fiatal nő odalépett, és megfogta a kezét:
– Gyere velem. Megyünk sétálni.
A kislány csak nézett, letette a ceruzát, és elindult az ajtó felé.
– Ne félj. Most megyünk egy olyan helyre, ahol sok gyerekkel fogsz lakni. Megfürödsz, megfésülködsz, tiszta ruhát kapsz.
Megszólalt a lány. Még eddig nem hallottam a hangját sohasem:
– Hercegnőset?
– Akár olyat is. Megyünk?
– Menjünk.
A kislány még visszafordult a busz előtt, intett egyet, és mosolyogva ugrott fel az ülésre. Kis kócosból hercegnő.
Reggel buszra szálltam. A második megállóban ismerős arcú, fiatal fiú lépett fel. Utazótáskáját az előttem lévő ülésre rakta, köszönésként bólintott, és mosolygott egyet. Valami furcsa volt benne, nem tűnt vidámnak. Miután lepakolt, megfordult, és kezet nyújtott egy idősödő asszonynak. Segített a felszállásban. A nő magassarkúja beakadt a busz második lépcsőfokába, megbotlott. Szégyenkezve nézett rám, aztán mosolygott, hogy csupán ügyetlenség volt. A nő fejkendőt viselt, kopott, zöld kabátot, olyat, ami még a szovjet időben egészen elegánsnak és jómódúnak számított.
Az arca megviselt. Hiányoztak az első fogai. A fiú a földre tette az előzőleg gondosan elhelyezett táskát, majd udvariasan a helyére segítette a nőt, aki pénzt vett elő, és két jegy árát fizette ki Csikósig.
Alkoholizmus vagy idegösszeroppanás, állapítottam meg magamban, hiszen Csikósra csomagokkal csak az utazik, aki hosszabb időt szeretne a helyi gyógyintézetben eltölteni.
A nő papírmappát húzott elő, tele dokumentumokkal. Orvosi kézírásnak látszott, ezért közelebb hajoltam, szinte a válla fölött néztem a papírok közé. Éreztem rajta az erős szívcsepp szagát, ismerem a trükköt, nagyanyám zugivó volt, olyankor, hogy ne érezzük rajta, azzal kente be magát. Mindig a szívbajaira fogta a szédelgéseket, az instabil járást és a zagyva beszédet is. Az első oldalon csak néhány tőmondatot tudtam kiolvasni, olyanokat, mint: gyakori alkohol- és gyógyszerfogyasztás, agresszió, folyamatos fejfájás, többszöri öngyilkossági kísérlet, meg hogy veszélyes a családjára.
A fiatal fiú mindeközben a busz ablakán át bámulta a járókelőket. Úgy tűnt, kissé szégyenkezik a vele utazó hölgy miatt, aki talán az édesanyja lehetett.
A következő dokumentum olvashatóbb volt, az állt benne, hogy késsel fordult testvére ellen, megpróbálta meggyilkolni. Egy másik helyen azt írták, hogy beszedett egy csomag nyugtatót, ki kellett mosni a gyomrát. Azt is megtudtam, hogy öt évvel ezelőtt autóbalesetet szenvedett. Több mint húsz métert repült a betört szélvédőn át, egyenesen az aszfaltra. Koponyatörést és agyrázkódást szenvedett, ezután kezdett el folyamatosan fájni a feje. Többször vették őrizetbe rendbontásért és verekedésért is. Az utolsó papír egy kitöltetlen szerződés volt, amiben az állt, hogy a páciens önként és saját felelősségére vonul be a kilencvennapos gyógykezelésre, amelynek ideje alatt nem hagyhatja el a klinikát felügyelet nélkül.
A nő becsukta a mappát, és továbbra is az ölében tartotta. Az ismerős arcú fiú hátranézett, rám. Majd elkapta a nőtől a papírokat. A fedőlapon sikerült elolvasnom a szöveget:
11-482 számú beteg
Neve: Kuzma Viktor Viktorovics
Született: 1989. január 3., Beregszász
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 30-i számában.)
Az idén Magyarországon megrendezett vadászati és természeti világkiállítás sokszínű programjaihoz csatlakozva a Petőfi Kulturális Ügynökség által kiadott Helyőrség portál irodalmi- és fotópályázatot hirdetett 2021. augusztus 22. és szeptember 20. között. A felhívásra 89 pályázó számos irodalmi műfajban született írással és fotóművészeti alkotással jelentkezett. A díjazott fotókból a Benczúr Ház Kulturális Központban kiállítás nyílt, az irodalmi műveket az elkövetkező hetekben a Helyőrség weboldalán tesszük közzé. A díjazott alkotások listáját alább olvashatják.
Június elsejére megemberelte magát a nap. Hosszabb mosolyt erőltetett szépséges arcára, a nyár helyett azonban – nemzeti kultúránk egészét felsebző halálhírek után – Kárpátaljáról is felszállt, és sorra látogatta meg baráti közösségünk tagjait a varjú: meghalt Zselicki József. A rádió, a tv mit sem tud erről, ezért mondjuk mi, küldjük, üzenjük, hogy a kis haza gyászban van.
A kakukknővér címmel Vári Fábián László hetvenhat ruszin és ukrán népballadát nyújt át a magyar olvasónak, és ad vissza a ruszin és ukrán közösségnek azzal a minden kicsinyességen felülemelkedni tudással, hogy íme, veletek élünk, és becsüljük az értékeiteket: könyvbe foglaljuk egy olyan nyelven, amelynek szavai kimondásáért szülőföldünkön épp büntetést készülnek ránk kiszabni.
A Kárpátaljáról származó fiatal költő, a Debüt-díjas Kopriva Nikolett költészetének sajátossága – a természetnyelvűség mellett – a szabad ihletésű, spontán született versek. Műveiben az olvasót a szabad asszociációk szárnya repteti sorról sorra. Kopriva Nikolett kötete számomra a szabadság, a természet és a családi összetartozás megtestesítője, amelyben könnyedén elbújhatunk a világ gondjai elől.
Paradox lehet egy olyan könyv megjelenésének örülni, ami az emberek fájdalmáról, tragédiájáról vagy éppen haragjáról szól. A száz évvel ezelőtt aláírt trianoni békediktátum ilyen esemény volt. A döntés következményeivel foglalkozó szépirodalmi művekből készült angol nyelvű válogatás most mégis öröm lehet számunkra – mutatott rá John O’Sullivan, a Danube Institute elnöke az intézetben rendezett virtuális könyvbemutatón.
Azt mondják, a hajdani barozdák az óriások lépcsői, felvezetnek valameddig. Hogy óriások járnak le s fel a barozdákon, szinte bizonyosság, hanem a nép odahisz egy kicsit lágy, mulya, egy kicsit meghunyászkodó magyar istent, mert milyent, ha nem. Ágon szalonnától zsíros újságpapír leng, lehet, a szél tűzi fel a galagonya tüskéire. Juhok csipkebogyótól megtépett gyapja bűznek.
– Jaj, pulyám, azt álmodtam, hogy Mariska nénédet felravataloztuk a folyosójukon – kezdte mondandóját Juli néni.
– Ezért nem kell bolondokot összeolvasni – mondtam a fejemet csóválva. – Biztos látta, hogy ez a koronavírus az öregekre veszélyes, oszt’ azért álmodott ilyet. Amúgy is, Mariska nénit egyhamar úgyse viszi el innen az ördög se, még ő fog minket elkapálni, meglátja – tettem hozzá nevetve.
Az öreg Vályogos mindig kalapban járt. Sűrű bajuszát pödörgette, amikor végigment a falu utcáján. Két különböző fejfedője volt: egy az ünnepnapokra, egy másik pedig a mindennapi viselős. Felesége gyakran morgott, hogy dobja már ki azt az ütött-kopott ócskaságot, de az öreg nem tágított. Engem ebben temessetek el – hangoztatta.