Szakács István Péter: A ketrec

2020. július 10., 09:07
Vetró András: Kapu-ketrec

A kamion őskori óriáshüllőként, lomhán haladt a dombok között kanyargó úton. Fülledt nyári éjszaka volt. Mintha láthatatlan tüzek lobogtak volna a levegőben. A sötétség olvadt szurokként tapadt a tájra, s a csillagok elérhetetlen távolságra lüktettek az augusztusi égbolton.

Amikor lent, a völgyben végre föltünedeztek előttük a városka pislákoló fényei, a kísérő kételkedve ráncolta össze homlokát.

– Biztos, hogy jó helyre hozzuk? – fordult tétován a vezető felé.

– Hát persze, te okostóni! – reccsent bosszúsan a sofőr hangja a vezetőfülke fullasztó félhomályában. – Mi örökké a megfelelő címre szállítunk. Már megszokhattad volna. Elég régóta, hogy itt vagy nálunk – nyerített föl megvetően. – Úgy viselkedsz mégis, mint egy nyavalyás kezdő.

– Azért, mert te vezeted ezt a lerobbant kuplerájt, még nincs jogod, hogy így beszélj velem – egyenesedett ki a másik sértődötten az ülésen.

Egy ideig hallgatott, mintha bátorságot gyűjtene, aztán újból megszólalt.

– Én csak biztosra akarok menni, tudod?! Halálbiztosra. Mert ha egyszer el találjuk szúrni a melót, a főnök sohasem fogja megbocsátani nekünk. Akkor aztán bizonygathatod a világ végéig, hogy milyen profi vagy…

– Jó, jó – morogta a vezető békülékenyen. A városszéli benzinkút színes fényeiben megvillant sápadt, sebhelyes arca. – Nem kell úgy mellre szívni mindent, öcskös. Tudod, ilyenkor még az olyan régi motoros is, mint én, ideges egy kicsit. De ez is hozzátartozik a munkánkhoz. Látod, itt az útkereszteződés után balra fordulunk – lépett a fékre –, és nemsokára a központban leszünk. Minden úgy van, ahogy a nagykönyvben megírták – kacsintott biztatóan társára, miközben rákanyarodott a hársfák szegélyezte utcára.

– Igazad van – enyhült meg a kísérő. – Nem a te tájékozódási képességeddel van a baj. Csak valahogy nem talál ez a hely azzal, ami a raktérben van – intett a fejével hátrafelé. – Valami egészen másra gondoltam – folytatta töprengve. – Bábeli méretekre, nyüzsgő emberáradatra, fényben fürdő sugárutakra, nem egy ilyen nyomorult porfészekre – mutatott ki csalódottan a sötét, elhagyatott utcára. – Micsoda pazarlás! – sóhajtott föl.

– Hagyd már abba! – szólt rá a sofőr. – Úgysem változtathatunk rajta.

– Pedig én azért álltam közétek, hogy végre tisztán láthassak – tárta szét a fiatalabbik csüggedten a karját.

– Megérkeztünk – válaszolt kurtán a vezető.

A kamion fújtatva, csikorogva állt meg a városka főterén.

Lekászálódtak a szűk fülkéből, s mielőtt nekifogtak volna a munkának, jólesően nyújtózkodtak egyet. A szökőkút tagbaszakadt szobrai bambán bámultak rájuk.

– Gyerünk! – adta meg a jelt az idősebbik.

Kinyitották a hátsó ajtót, majd elemlámpával a kezükben fürgén fölkapaszkodtak a raktérbe. Bármennyire is fölkészültek, az orrukba csapó bűztől hátratántorodtak. A lámpák egymást keresztező fényében a sínpárra helyezett ketrec acélrácsai olajosan csillogtak. Mintha csak összebeszéltek volna, nem néztek a belsejébe. Lehajtották a rámpát, s fejüket elfordítva, óvatosan kigurították a ketrecet a kamionból. A méretes fémszerkezet zökkenve állt meg a macskaköveken.

– Levegyük-e a lakatot? – kérdezte verejtékes arcát törölgetve a kísérő.

– Neked tisztára elment az eszed! – förmedt rá lihegve a vezető. – Azt ajánlom, hogy húzzunk el innen, amilyen gyorsan csak tudunk, kis cimbora.

– Csak vicceltem – mormogta a fiatalabbik, s titkon örvendett magában, hogy sikerült megtréfálnia a másikat.

Mikor kikanyarodtak a főtérről, önkéntelenül a visszapillantó tükörbe pillantott, egyenesen a rácsok mögött fölizzó szempárba.

– Nagyot fognak holnap reggel nézni az emberek – dőlt hátra az ülésen a jól végzett munka elégedettségével.

– Emlékszel még arra a két begyes csajra a motelből, ahol utoljára megálltunk? – vigyorgott rá a sofőr. – Visszafelé menet fölkereshetnénk őket. A kis vöröset átengedem neked. Mit szólsz hozzá, fiú? – csettintett sokatmondóan a nyelvével.

Reggel a félnótás sekrestyés fedezte föl a ketrecet. Kiáltozására köréje sereglettek a munkába igyekvő emberek. Később az iskolások is csatlakoztak hozzájuk. Néhány, tejesüvegét kocogtató nyugdíjas izgatottan sugdolózott a főtér szélén. Végül megérkezett a szolgálatos rendőr is.

– Na, mi a baj, jóemberek? – lóbálta gumibotját fölényesen. – Mit meresztik úgy a szemüket? Még nem láttak ilyet? – düllesztette ki a mellét a ketrec előtt.

– Mintha megmozdult volna valami benne… – emelte föl figyelmeztetően görbe mutatóujját a templomszolga.

– Ugyan már – röhögtek csúfondárosan a körbenállók. – Olyan üres az, mint a te fejed.

Néhányan megpróbálták kinyitni a zárat, ám a régimódi, ormótlan lakattal nem boldogultak. A türelmetlenebbek ekkor kődarabokkal estek neki, s addig ütögették, amíg a földre nem hullt.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júniusi számában)

Legnézettebb
2020. augusztus 06., 09:02
2020. augusztus 09., 10:20
2020. augusztus 06., 11:17
2020. augusztus 11., 09:16
2020. augusztus 10., 10:53
2020. augusztus 06., 10:44