A kamion őskori óriáshüllőként, lomhán haladt a dombok között kanyargó úton. Fülledt nyári éjszaka volt. Mintha láthatatlan tüzek lobogtak volna a levegőben. A sötétség olvadt szurokként tapadt a tájra, s a csillagok elérhetetlen távolságra lüktettek az augusztusi égbolton.
Amikor lent, a völgyben végre föltünedeztek előttük a városka pislákoló fényei, a kísérő kételkedve ráncolta össze homlokát.
– Biztos, hogy jó helyre hozzuk? – fordult tétován a vezető felé.
– Hát persze, te okostóni! – reccsent bosszúsan a sofőr hangja a vezetőfülke fullasztó félhomályában. – Mi örökké a megfelelő címre szállítunk. Már megszokhattad volna. Elég régóta, hogy itt vagy nálunk – nyerített föl megvetően. – Úgy viselkedsz mégis, mint egy nyavalyás kezdő.
– Azért, mert te vezeted ezt a lerobbant kuplerájt, még nincs jogod, hogy így beszélj velem – egyenesedett ki a másik sértődötten az ülésen.
Egy ideig hallgatott, mintha bátorságot gyűjtene, aztán újból megszólalt.
– Én csak biztosra akarok menni, tudod?! Halálbiztosra. Mert ha egyszer el találjuk szúrni a melót, a főnök sohasem fogja megbocsátani nekünk. Akkor aztán bizonygathatod a világ végéig, hogy milyen profi vagy…
– Jó, jó – morogta a vezető békülékenyen. A városszéli benzinkút színes fényeiben megvillant sápadt, sebhelyes arca. – Nem kell úgy mellre szívni mindent, öcskös. Tudod, ilyenkor még az olyan régi motoros is, mint én, ideges egy kicsit. De ez is hozzátartozik a munkánkhoz. Látod, itt az útkereszteződés után balra fordulunk – lépett a fékre –, és nemsokára a központban leszünk. Minden úgy van, ahogy a nagykönyvben megírták – kacsintott biztatóan társára, miközben rákanyarodott a hársfák szegélyezte utcára.
– Igazad van – enyhült meg a kísérő. – Nem a te tájékozódási képességeddel van a baj. Csak valahogy nem talál ez a hely azzal, ami a raktérben van – intett a fejével hátrafelé. – Valami egészen másra gondoltam – folytatta töprengve. – Bábeli méretekre, nyüzsgő emberáradatra, fényben fürdő sugárutakra, nem egy ilyen nyomorult porfészekre – mutatott ki csalódottan a sötét, elhagyatott utcára. – Micsoda pazarlás! – sóhajtott föl.
– Hagyd már abba! – szólt rá a sofőr. – Úgysem változtathatunk rajta.
– Pedig én azért álltam közétek, hogy végre tisztán láthassak – tárta szét a fiatalabbik csüggedten a karját.
– Megérkeztünk – válaszolt kurtán a vezető.
A kamion fújtatva, csikorogva állt meg a városka főterén.
Lekászálódtak a szűk fülkéből, s mielőtt nekifogtak volna a munkának, jólesően nyújtózkodtak egyet. A szökőkút tagbaszakadt szobrai bambán bámultak rájuk.
– Gyerünk! – adta meg a jelt az idősebbik.
Kinyitották a hátsó ajtót, majd elemlámpával a kezükben fürgén fölkapaszkodtak a raktérbe. Bármennyire is fölkészültek, az orrukba csapó bűztől hátratántorodtak. A lámpák egymást keresztező fényében a sínpárra helyezett ketrec acélrácsai olajosan csillogtak. Mintha csak összebeszéltek volna, nem néztek a belsejébe. Lehajtották a rámpát, s fejüket elfordítva, óvatosan kigurították a ketrecet a kamionból. A méretes fémszerkezet zökkenve állt meg a macskaköveken.
– Levegyük-e a lakatot? – kérdezte verejtékes arcát törölgetve a kísérő.
– Neked tisztára elment az eszed! – förmedt rá lihegve a vezető. – Azt ajánlom, hogy húzzunk el innen, amilyen gyorsan csak tudunk, kis cimbora.
– Csak vicceltem – mormogta a fiatalabbik, s titkon örvendett magában, hogy sikerült megtréfálnia a másikat.
Mikor kikanyarodtak a főtérről, önkéntelenül a visszapillantó tükörbe pillantott, egyenesen a rácsok mögött fölizzó szempárba.
– Nagyot fognak holnap reggel nézni az emberek – dőlt hátra az ülésen a jól végzett munka elégedettségével.
– Emlékszel még arra a két begyes csajra a motelből, ahol utoljára megálltunk? – vigyorgott rá a sofőr. – Visszafelé menet fölkereshetnénk őket. A kis vöröset átengedem neked. Mit szólsz hozzá, fiú? – csettintett sokatmondóan a nyelvével.
Reggel a félnótás sekrestyés fedezte föl a ketrecet. Kiáltozására köréje sereglettek a munkába igyekvő emberek. Később az iskolások is csatlakoztak hozzájuk. Néhány, tejesüvegét kocogtató nyugdíjas izgatottan sugdolózott a főtér szélén. Végül megérkezett a szolgálatos rendőr is.
– Na, mi a baj, jóemberek? – lóbálta gumibotját fölényesen. – Mit meresztik úgy a szemüket? Még nem láttak ilyet? – düllesztette ki a mellét a ketrec előtt.
– Mintha megmozdult volna valami benne… – emelte föl figyelmeztetően görbe mutatóujját a templomszolga.
– Ugyan már – röhögtek csúfondárosan a körbenállók. – Olyan üres az, mint a te fejed.
Néhányan megpróbálták kinyitni a zárat, ám a régimódi, ormótlan lakattal nem boldogultak. A türelmetlenebbek ekkor kődarabokkal estek neki, s addig ütögették, amíg a földre nem hullt.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júniusi számában)
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
1929-ben Deák Imre kutató megtalálja a bécsi Állami Levéltárban August von Heydte báró 1854-es jelentését az 1849. július 31-én zajlott fehéregyházi csatáról és az általa Petőfinek nézett személy holttestének leírásáról, azt saját fordításában közzé is teszik (1) (a jelentés eredeti német szövege mindmáig közöletlen). Ebben szó van arról, hogy a Petőfinek nézett holttest a „Landstraße” melletti „Sprigbrunnen”-nél (szökőkútnál, szökőforrásnál) feküdt. Alább azt járom körül, melyik „Landstraße”-n is járt pontosan Heydte.
Feltételezem, hogy anyja szomorúan, apja mérgesen mondogatta Lisnyi Móricnak, hagyjon fel a dologgal. Ő azonban egy álomért nemcsak a családi fészket, de a jogi és a közgazdasági egyetemet is otthagyta, mindkettőt még az első vizsgaidőszak előtt. És most itt ül a sarki presszóban, annak is a legsarkában, ahonnan az egyik ablakon át a márkaboltokkal teli rendezett, tiszta sugárútra, a másikon meg a szutykos, hófoltos sikátor bejáratára lát. Most végre van egy pályázat, amelyre benevezhet, jó eséllyel nyerhet is.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.