Az a bestia se szó, se beszéd, a kukába vágott. Mondhatnám úgy is, hogy mérlegelés nélkül, de momentán kurvára nincs kedvem humorizálni. Egy használt szárnyas betét és két üres borospalack társaságában tértem magamhoz a bűzös félhomályban. Én, a pontosság, a lelkiismeretesség és a megbízhatóság német gyártású, okleveles megtestesítője fél évvel ezelőtt álmomban sem gondoltam volna, hogy így végzem.
– Hölgyem, ez a legjobb mérleg a raktárunkon – mutatott be azon az emlékezetes napon az eladó a minőségem iránt érdeklődő, hm… enyhén szólva is túlsúlyos nőszemélynek. – Ráadásul most akció van, féláron elviheti.
Így kerültem én a szingliként gömbölyödő Valikához, aki azzal az eltökélt szándékkal vásárolt meg, hogy rajtam ellenőrizze másnap reggeltől kezdődő fogyókúrája hatékonyságát. Otthon a fürdőszobaajtó melletti sarkába állított, takarásba. Ugyan mi szégyellnivaló van rajtam, rezdült meg a kijelzőm, de garantált önmérsékletem azon nyomban fölülkerekedett ingerültségemen. Nekünk, mechanikus mérlegeknek, még van tartásunk, nem úgy, mint a hol ezt, hol azt jelző digitális társainknak, akik már egy kósza altesti szellettől is beindulnak.
Nem ismervén a fogyókúrázó nők krónikus mérlegfüggőségét, napi egyszeri megterhelésre számítottam csupán. Valika azonban női megérzéseit követve többször is rám nehezedett naponta. Ráadásul fogyni sem fogyott. Ha nagy ritkán mégis leadott egy-két kilót, azt hamarosan visszahízta, de ahelyett, hogy magába nézett volna, fölém tornyosuló teste masszív magasából engem méregetett dühösen. Sértegetni kezdett, nap mint nap trágár szavakkal illette tervezőmet. Én azonban higgadt maradtam, övön aluli gyalázkodásai ellenére továbbra is rezzenéstelenül mutattam három számjegyű súlyát. Később különféle trükkökhöz folyamodott. Ideoda rakosgatott, izgett-mozgott rajtam. Tehetett azonban bárhová, csavarodhatott a Kámaszútra legbizarabb pozitúrájába is, engem ugyan nem tudott összezavarni. Az igazán durva dolog azonban csak ezután következett. Valika, aki addig bugyiban és melltartóban méretkezett, egy szépnek egyáltalán nem mondható napon lehámozva magáról méretes fehérneműit, anyaszült meztelenül landolt rajtam. Az apokaliptikus látványtól a szó szoros érelmében kiakadtam. Már a német márka sem a régi, hümmögte a szervizes szaki, miközben helyreigazított. Megjavításom után testi és lelki épségem megvédésének érdekében fogadalmat tettem. Hadd legyen annak a hülye tyúknak vasárnapja, ezután a valós súlyánál kevesebbet fogok mutatni. Tervem bevált: Valika számára tényleg piros betűs ünneppé vált a méretkezés. Nem bírt betelni a naponta szabályosan csökkenő számjegyek látványával. Becézgetett, simogatott, s ami a legfontosabb, egy idő után már ruhában méretkezett. Én azonban sikeres stratégiám ellenére egyre rosszabbul éreztem magam. Hogy tehetted ezt, vádoltam magamat. Lemondtál nemes hivatásodról, szent kötelességedről, léted nagybetűs értelméről. Ma reggel aztán már nem bírtam tovább. Lesz, ami lesz, szedtem össze minden bátorságomat, és amikor Valika – arcán az üdvözültek mennyei mosolyával – rám lépett, mutatóm némi ideges rezgés után a valós súlyát jelző számjegyen állapodott meg. Jóval nagyobb volt, mint amennyire emlékeztem. Valika nem akart hinni a szemének.
– Lécci, lécci, lécci, mutasd az igazi súlyomat – könyörgött hisztérikusan.
– Ez az igazi súlyod, bazzeg! – szakadt föl belőlem a régóta visszafojtott indulat, s éreztem, amint az igazság kendőzetlen kimondásának öröme a legfinomabb gépolajként árad szét bennem.
– Az lehetetlen – sikította Valika. – Hiszen én lefogytam.
Újra és újra megméretkezett, ide-oda taszigált, sikoltozva rángatózott rajtam. A végén persze megint Éva-kosztümösen. Aztán hirtelen elhallgatott, felöltözött, s szó nélkül a szeméttárolóba vágott.
Mindezt elmeséltem kukabeli szomszédjaimnak is. A két üres borospalack csak hümmögött a hallottakon.
– Engem a világ legeslegjobb helyéről száműztek ide, mégsem panaszkodom – dörmögte a használt szárnyas betét. – C’est la vie, mon ami.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
1929-ben Deák Imre kutató megtalálja a bécsi Állami Levéltárban August von Heydte báró 1854-es jelentését az 1849. július 31-én zajlott fehéregyházi csatáról és az általa Petőfinek nézett személy holttestének leírásáról, azt saját fordításában közzé is teszik (1) (a jelentés eredeti német szövege mindmáig közöletlen). Ebben szó van arról, hogy a Petőfinek nézett holttest a „Landstraße” melletti „Sprigbrunnen”-nél (szökőkútnál, szökőforrásnál) feküdt. Alább azt járom körül, melyik „Landstraße”-n is járt pontosan Heydte.
Feltételezem, hogy anyja szomorúan, apja mérgesen mondogatta Lisnyi Móricnak, hagyjon fel a dologgal. Ő azonban egy álomért nemcsak a családi fészket, de a jogi és a közgazdasági egyetemet is otthagyta, mindkettőt még az első vizsgaidőszak előtt. És most itt ül a sarki presszóban, annak is a legsarkában, ahonnan az egyik ablakon át a márkaboltokkal teli rendezett, tiszta sugárútra, a másikon meg a szutykos, hófoltos sikátor bejáratára lát. Most végre van egy pályázat, amelyre benevezhet, jó eséllyel nyerhet is.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.