T. G. Adrienn: Testamentumok

2020. április 26., 08:25

Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regényének folytatása, a Testamentumok – hála a könyv alapján készült filmsorozatnak – a tavalyi év egyik legjobban várt olvasmánya volt. Az Atwood-rajongók és kritikusok egyaránt aggodalommal vegyes izgalommal várták, hogy kiderüljön, a több évtizedet késett folytatás vajon felér-e majd az előzményhez.

E kérdést azonban a két regény között megfigyelhető megannyi tartalmi- és stílusbeli különbség, valamint ellentét miatt nem könnyű megválaszolni.

A regény megjelenése előtt kiderült ugyanis, hogy Fredét, A szolgálólány meséjének elbeszélőjét három másik női karakter váltja a főszerepben, a történet pedig több mint tizenöt évvel később játszódik. Atwood nem árult zsákbamacskát: egyes híresztelések szerint az írónő az új regény kapcsán többször egyeztetett a sorozatkészítőkkel is. Nem csoda tehát, ha a Testamentumok és a filmsorozat – bár ez utóbbit lépten-nyomon súlyos kritikákkal bombázzák – a legnagyobb harmóniában létezhetnek egymás mellett, ami az adaptációk sorában ritkaságszámba megy.

A szolgálólány meséje, e lassú folyású, filozofikusabb disztópia volt a kiindulópontja Fredé Gileádban játszódó kálváriájának. Képet kaphattunk a teokrácia megalapításának körülményeiről és a politikai puccs módszereiről. Az első regényt kitölti a Bibliára hivatkozó, de azt nagyban elferdítő filozófia részletes kifejtése, a végkifejletről pedig csupán sejtéseink lehetnek. Az írónő tehát eddig bőséges lehetőséget adott a forgatókönyvíróknak, akik az alapkoncepcióból kedvük szerint fonhatták tovább a történet fonalát. Éppen emiatt a Testamentumok, bár felépítését tekintve jóval közelebb állt a szórakoztató regény fogyasztóinak ízléséhez, okozhatott a rajongóknak némi csalódást. Az írónő által választott három különböző karaktert ugyanis mindannyian jól ismerhetik, s immár további sorsuk sem okoz majd meglepetést. A kérdés itt már a karakterek és maga Gileád jövőjének tekintetében is sokkal inkább a hogyan.

Atwoodot gyakran éri az a kritika, hogy sorai között mélyen gyökerező férfigyűlöletről tesz tanúbizonyságot. Hiszen mit is látunk? A magukat Jákób fiainak nevező, abszolút patriarchátus megadásra kényszerít megannyi nőt. Ám, ha közelről megfigyeljük a regényben a gyengébbik nem képviselőit, kiderül, hogy legtöbbször – elnyomás ide vagy oda – van lehetőségük meghozni saját döntéseiket. Ilyenek voltak például a „nénik”, akiket a Testamentumokban végre részletesebben megismerhettünk, illetve a „feleségek” is. Ahogy a fiatalkorúakat megrontani vágyó férfiak, úgy a nők is megtalálhatták a rendszer téglái között keletkezett apró réseket. Így fordulhatott elő, hogy Gileádot is három teljesen eltérő élethelyzetből, háttérből érkező nő indította el a lejtőn.

Mindemellett A szolgálólány meséjében és Testamentumokban egyaránt találunk érvet a férfigyűlöletet szóvá tevő kritikákhoz. Először a Fredét körülvevő „szemekről” és a szolgálólányokat erőszakkal megtermékenyítő „parancsnokról” olvashattunk, a Testamentumokban pedig már kiforrott diktatúrába nyerünk betekintést. Érdekes kérdés, hogy vajon az írónő félelmei, ellenérzései jelennek-e meg például Agnesben és Beckában, akik tinédzserkorukra annyira irtóztak az erőszakos férfiaktól, hogy menekülni próbálnak a házasság elől?

A Testamentumok a történeti szál folytonossága mellett nagy elődjénél dinamikájában is sokkal jobban alkalmazkodik a mai olvasó igényeihez. A szolgálólány meséjének piros, kék és szürke állóképéhez képest a folytatás az akcióregényekhez állt közelebb, bár az elmélkedés most sem maradt el teljesen. Az írónő mesterien rendezgette a szálakat, míg azok végül összefonódva tetőpontra értek. Fordulatos, kiszámíthatatlan és letehetetlen olvasmány volt.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 25-i számában.)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb