Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regényének folytatása, a Testamentumok – hála a könyv alapján készült filmsorozatnak – a tavalyi év egyik legjobban várt olvasmánya volt. Az Atwood-rajongók és kritikusok egyaránt aggodalommal vegyes izgalommal várták, hogy kiderüljön, a több évtizedet késett folytatás vajon felér-e majd az előzményhez.
E kérdést azonban a két regény között megfigyelhető megannyi tartalmi- és stílusbeli különbség, valamint ellentét miatt nem könnyű megválaszolni.
A regény megjelenése előtt kiderült ugyanis, hogy Fredét, A szolgálólány meséjének elbeszélőjét három másik női karakter váltja a főszerepben, a történet pedig több mint tizenöt évvel később játszódik. Atwood nem árult zsákbamacskát: egyes híresztelések szerint az írónő az új regény kapcsán többször egyeztetett a sorozatkészítőkkel is. Nem csoda tehát, ha a Testamentumok és a filmsorozat – bár ez utóbbit lépten-nyomon súlyos kritikákkal bombázzák – a legnagyobb harmóniában létezhetnek egymás mellett, ami az adaptációk sorában ritkaságszámba megy.
A szolgálólány meséje, e lassú folyású, filozofikusabb disztópia volt a kiindulópontja Fredé Gileádban játszódó kálváriájának. Képet kaphattunk a teokrácia megalapításának körülményeiről és a politikai puccs módszereiről. Az első regényt kitölti a Bibliára hivatkozó, de azt nagyban elferdítő filozófia részletes kifejtése, a végkifejletről pedig csupán sejtéseink lehetnek. Az írónő tehát eddig bőséges lehetőséget adott a forgatókönyvíróknak, akik az alapkoncepcióból kedvük szerint fonhatták tovább a történet fonalát. Éppen emiatt a Testamentumok, bár felépítését tekintve jóval közelebb állt a szórakoztató regény fogyasztóinak ízléséhez, okozhatott a rajongóknak némi csalódást. Az írónő által választott három különböző karaktert ugyanis mindannyian jól ismerhetik, s immár további sorsuk sem okoz majd meglepetést. A kérdés itt már a karakterek és maga Gileád jövőjének tekintetében is sokkal inkább a hogyan.
Atwoodot gyakran éri az a kritika, hogy sorai között mélyen gyökerező férfigyűlöletről tesz tanúbizonyságot. Hiszen mit is látunk? A magukat Jákób fiainak nevező, abszolút patriarchátus megadásra kényszerít megannyi nőt. Ám, ha közelről megfigyeljük a regényben a gyengébbik nem képviselőit, kiderül, hogy legtöbbször – elnyomás ide vagy oda – van lehetőségük meghozni saját döntéseiket. Ilyenek voltak például a „nénik”, akiket a Testamentumokban végre részletesebben megismerhettünk, illetve a „feleségek” is. Ahogy a fiatalkorúakat megrontani vágyó férfiak, úgy a nők is megtalálhatták a rendszer téglái között keletkezett apró réseket. Így fordulhatott elő, hogy Gileádot is három teljesen eltérő élethelyzetből, háttérből érkező nő indította el a lejtőn.
Mindemellett A szolgálólány meséjében és Testamentumokban egyaránt találunk érvet a férfigyűlöletet szóvá tevő kritikákhoz. Először a Fredét körülvevő „szemekről” és a szolgálólányokat erőszakkal megtermékenyítő „parancsnokról” olvashattunk, a Testamentumokban pedig már kiforrott diktatúrába nyerünk betekintést. Érdekes kérdés, hogy vajon az írónő félelmei, ellenérzései jelennek-e meg például Agnesben és Beckában, akik tinédzserkorukra annyira irtóztak az erőszakos férfiaktól, hogy menekülni próbálnak a házasság elől?
A Testamentumok a történeti szál folytonossága mellett nagy elődjénél dinamikájában is sokkal jobban alkalmazkodik a mai olvasó igényeihez. A szolgálólány meséjének piros, kék és szürke állóképéhez képest a folytatás az akcióregényekhez állt közelebb, bár az elmélkedés most sem maradt el teljesen. Az írónő mesterien rendezgette a szálakat, míg azok végül összefonódva tetőpontra értek. Fordulatos, kiszámíthatatlan és letehetetlen olvasmány volt.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 25-i számában.)
Armand Lanoux Ágyúpolka című könyvét ajánlom olvasásra azoknak, akik szívesen ismernék meg egy sokáig mítoszokba csomagolt történelmi esemény előzményeit és azok részleteit. A terjedelmes, de könnyen olvasható dokumentumregény a párizsi kommün előzményeit tárja elénk. Egy olyan történelmi eseményét, amit generációk számára politikai érdekeknek megfelelően értelmeztek és illesztettek a történelemkönyvekbe. Ebben a könyvben a mítoszteremtés helyett tényekkel találkozhatunk, olyan pergőn, ahogy egy mai hírcsatorna tárná elénk.
Van, aki nokedlivel, van, aki virslivel, van, aki füstölt kolbásszal és van, aki szűzen szereti. Istene a jóféle piros paprika. Dukál melléje karéj friss kenyér és házi savanyúság, lett légyen az uborka, paprika, cékla, káposzta vagy csalamádé. Kezdő szakácsoknak is ajánlott, mert eme egyszerű, de fenséges étek nem követel különösebb gasztronómiai bravúrokat. Nálunk, székelyeknél pityókatokány néven dicsérik, de ha az anya(nyelv)országban vagyunk, jó, ha eme tájnyelvi megnevezés helyett krumplipaprikásként dicsérjük. Lényeg, hogy semmiképp, egyetlen évszakban, egyetlen napon se vessük meg...
De a legeslegtitkosabb varázsló, akit ismerek a világon, az bizony Ogir, a csodatévő dobos. Nem tudom, gyerekek, láttatok-e már igazi dobost? Persze az igazi dobost nem kell látni, hallani is elég. A dobos, tudjátok, olyasvalaki, aki ritmusokban és ütemekben él. Ezek sokfélék lehetnek, de a legkedvesebb ritmusok és ütemek mindig azok, amik úgy kopognak, konganak, dönögnek, katakolnak, ahogyan a teremtett világ forog. Bumm-bumm, jön a tél! Csitt-csatt, jön a tavasz! Tikití-takatá, jön a nyár! Kipikopi-kippkopp, jön az ősz! Rattata-kattata, fordulnak a csillagok! Dönndörö-dömmdömm, perdülnek a bolygók! Bimm, hajnal, bumm, reggel, csitt, dél, csatt, délután, csörr, este, csett, éjszaka.
Csornyij Dávid 1991-ben született a kárpátaljai Beregszászon. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelem szakán diplomázott, jelenleg a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájának hallgatója. 2015 óta publikál, művei megjelentek A tökéletes zártság egyetlen pillanata és a Különjárat című antológiákban. Jelenleg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója. A jelzőlámpák diktatúrája című, első verseskötetét fogom most a kezemben.
Megszülni anyámat, mellemre venni, megszoptatni, csak hagyni. Hagyni. Engedni, hogy sírjon, gyűlöljön. Szeretni. Újra mellemre venni, táplálni, nézni, ahogy szürke pergamenbőre lepereg arcáról, Istenre terít takarót. Itt a tél.
Cipőtalpnyi vallomás a friss hóban, pár lépésnyi múlt és jelen. Keveredik a hó és a sár. Fekete, fehér. Sakktábla. Lépések, taktika, kiütni, meghalni. Születni. Anyám sír. Fel kéne venni, ringatni, becézni. Játszani vele, álomba simítani, kopott haján keresztül érezni a lüktetést abból a vastag érből a koponyáján.
Beteg erek, beteg koponya, beteg gondolatok. Hallani a hangokat, érezni az égett bőr szagát.
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
Ez a kötet rólam, rólad és róla szól. Arról, hogy te is ugyanolyan tehetetlen, vak és gyenge leszel, ha elér az az alattomosan támadó, az a megmagyarázhatatlan, minden logikát mellőző, gyilkos érzés, amit szerelemnek becézünk. Fájón ismerős történetek és alakok, közös, mégis egyedi emlékekkel megtűzdelve. A kötet kiforgat, beforgat, majd egy röpke pillanatra felemel, végül váratlanul gyomorszájon vág, amiért te kérsz bocsánatot.