Téli tájleíró költemény
Amíg a presszóban kávéztunk, lehavazott,
majd városnézni mentünk.
A hó hungarocellként hullott,
valaki az emeleten építkezik, a mi házunk készül,
alig várom, hogy beköltözhessünk.
Az elüszkösödött járdán elmélkedtünk a lét problémáiról,
mint Platón és Arisztotelész azon a híres képen.
Belém karoltál és olyanok voltunk, mint egy pár,
mintha kölcsönös lenne.
Mosolyogva néztük a gyerekeket a főtéren, ahogyan a hóban nevetnek,
arccal a földre esnek, majd tovább rohangálnak.
A húsboltban a pult mellett akartalak először megcsókolni,
de nem mertem, nem akartalak egy darab húsnak nézni.
Pedig olyan combot és mellet, amilyen neked van, nem árulnak,
sokszor elgondolom te mégis hol vehetted.
Utunk ketté vált,
aludni mentél,
én élni,
túlélni.
A régi kommunista busszal jöttem haza,
tudod, azzal a kékkel, amelyiknek a tetőablaka
mindig egy hajszálnyira nyitva van,
mint a szád, amikor hazudni szoktál.
Egyenetlen váltóáramszerűen hullt
egy-egy hópihe a kimelegedett ujjaimra,
szikrának tűnt és megijedtem, azt hittem szeretlek.
groteszk
valahol a semmi és a minden között
szép és rút között
komikus és tragikus között
egy lefelé haladó mozgólépcső
amelyen felfelé rohanunk
lebegünk a semmiből a semmibe
nem is élünk már
hanem csak úgy létezünk
célunk meg értelmünk
majdnem annyi, mint egy lepkének
valamikor leszállunk
és nem emelkedünk fel többé
hipnikus rándulás
ellenkező oldalon fekszem az ágyamban,
mint a franciában a tompa ékezetek
manapság egyre többször érzem,
hogy a teljes, már-már kafkai átváltozásom
és periodikus halálom közötti időkben
hirtelen lezuhanok a valóságba,
izmaim összerándulnak,
mint egy türelmetlenül kicsomagolt .zip fájl,
amikor hirtelen rányitnak.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.