Az elmúlt hetekben értékekről és emberi viszonyulásokról írtam. Ezeket négy csoportba osztottam, s jelképesen égtájakként ábrázoltam. Tettem mindezt azzal a céllal, hogy egy eszközt adjak azoknak, akik az önismeret göröngyei között keresnek némi kapaszkodót. Elhelyezni magunkat, tisztába válni azzal, hogy hol is állunk, mi az, ami tetteinkből, viselt dolgainkból – emlékszel még a mítoszra? – kiderül. Illetve természetesen a folytatás az lesz, hogy elképzeljük, a tényleges „értékamőbát” hogyan szeretnénk módosítani, hogy az az elképzelt, megálmodott énünket tükrözze. Hol vannak azok a területek, amelyeken növekednünk, fejlődnünk kell.
A mostani írás viszont nem értékekről szól, hanem azok ellentétéről beszél. Már csak azért is fontosnak tartom ezt, mert ha nem, még az az érzése lehet az embernek, hogy ez egy rózsaszín, habos, púderillatos sorozat, s a boldogság nem más, mint a kényelembe, lustaságba és ernyedtségbe süppedt állapot, a dagonya. Miközben ez – persze – nem így van. A boldogság egyensúlyának a megtapasztalása szöges ellentéte a renyheségnek, egy folyamatos készenlét, látásunk és önlátásunk mikroszkóppontosságúvá állítása, döntéseink következetes és tudatos végigkövetése, illetve a buktatók és csapdák elkerülése elsősorban. Ehhez pedig foglalkozni kell a buktatókkal és a csapdákkal, vagyis a rosszal, a bűnnel, a gonosszal.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Az ókor óta kultúrkörünkben egy úgynevezett dualista felfogás vált uralkodóvá, miszerint a világnak van egy jó és egy rossz princípiuma, ami folyamatos küzdelemben áll egymással. A jó jó dolgokra ösztönöz, a gonosz rossz dolgokra vesz rá. Ugyanezt az utat folytatta a kereszténység is, amikor megszemélyesítette, reális identitással ruházta fel a gonoszt, elnevezve ördögnek, sátánnak, démonnak azt. Ez a negatív princípium, s annak megtestesített megnyilvánulásai nem erősebbek, mint az Isten – így a keresztény teológia – s majd a végső időkben a Teremtő rendje és akarata győzni fog, de addig az emberi szív csatatérré változik, döntéslehetőségünk a jó és rossz közötti választásban testesül meg.
Sajnos én ezzel az elképzeléssel nem tudok egyetérteni. Hiszen vagy az Isten nem elég erős ahhoz, hogy egyszer és mindenkorra elbánjon a gonosszal, vagy nem akar elbánni vele, ami aztán újabb problémákhoz vezet, amit most – helyszűke miatt – nem részletezek.
Szerintem nem létezik valóságos identitással, élettel rendelkező sátán, ördög. Sőt nem létezik valóságos gonosz sem. Mindaz, amit erkölcsi gonosznak nevezünk, az nem valamilyen sötét oldal, hanem csak a jónak, az értékesnek az életet akarónak a hiánya létezik. A természetben sem létezik gonoszság, hanem az élet különböző megnyilvánulásainak az egymással találkozását látjuk. Az oroszlán megeszi a gazellát, de ebben egyik sem gonosz, mindkettő élni akar, szaporodni, gyarapodni. Ugyanígy az erkölcs világában, az emberi, szellemi szférában sem létezik valóságos gonosz, csupán az építőnek, a természetesnek, az emberinek és értékesnek a hiánya van.
Így például a gyávaság a bátorság hiánya, az irigység az empátia hiánya, az agresszió a békeakarás hiánya, a lustaság a szorgalom hiánya és így tovább. Nem létezik egy olyan szféra az emberi életben, ami rossz, s ahonnan kiárad a gonosz cselekedet, hanem csak az erőnek, a jó akarásának a hiányosságai vannak. A rossz forrása az emberi élet tátongó üressége, egy értékvákuum, amibe belezuhan az ember.
Ez a felfogás – nyilvánvalóan – egyedül az egyént teszi felelőssé a rosszért. Nem lehet rákenni senkire a tetteinket. Nem az ördög vett rá, nem egy démon szállt meg, hanem a bennem levő űr és hiányosság vált nyilvánvalóvá. Bűnöm az én bűnöm, bocsánatkérésem – azaz az űr betömése – az én munkám, a bocsánat elnyerése pedig az Isten beteljesítő ereje.
Ezzel a felfogással az embernek az a célja, hogy önmagát folyamatosan tisztítsa, formálja, űrjeit feltárja és betömje jóval.
Nos, így, a végére, megkérdezheted, hogy jó, persze, ez így okés, csak az a baj, hogy ennek az űrnek, ami ezek szerint nem létező, hanem éppenséggel hiány, igencsak valóságos következményei vannak: háborúk, igazságtalanságok, lopás, csalás stb., ami tuti valóságos. S hát igen, ez teljesen igaz. A hiány valóságot szül, a semmi valamivé válik, ami következménnyel jár a világban. Ez igaz. Éppen ezért kell az embernek arra figyelnie, hogy az önmagában levő űrt betömje, annak érdekében, hogy az nehogy kiáradjon, s valóságot alkosson. S ez rajtunk áll…
Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.
Az egyénnek is van mitológiája. Ennek forrása az egyén történelme, de elegyíti, egyetemessé teszi, annak érdekében, hogy az egyéni élet jelenét meghatározza és megmagyarázza. Az egyéni mítosz olyan történet, amelynek középpontjában egy hős áll – te – aki keres és talál, emelkedik és kudarcot vall, akit gonosz szellemek és erők gyötörnek, istenek teszik eléje óvó tenyerük.